Hirdetés

Az 1942-es Aranypolgár egyedi dramaturgiája és vizualitása révén is forradalmi alkotás, sokan ma is minden idők legjobb filmjének tartják, a rendező Orson Wellest pedig a mozi halhatatlanjai közt emlegetik. Herman J. Mankiewicz forgatókönyv­írónak nem jutott hasonló elismerés, a Mank ezt az igazságtalanságot próbálja helyre tenni, miközben a mű születésén keresztül a negyvenes évek Hollywoodjáról is rendkívül részletgazdag képet fest. Talán túlságosan is: a közel két és fél órás játékidő alatt röpködnek a stúdióvezetőknek, a producereknek és a kor sztárjainak a nevei, a kevésbé szakavatott néző könnyen elveszítheti a fonalat. David Fincher (Harcosok klubja) édesapja, Jack Fincher forgatókönyvét adaptálta, talán az erős érzelmi kötődés miatt kritika nélkül – a határozottabb, sallangmentes történetvezetés előnyösebb lett volna. Stílusérzéke azonban nem hagyta cserben: a fekete-fehér felvételek, a díszletek és a jelmezek azt a tökéletes illúziót keltik, mintha egy nyolcvan évvel ezelőtt készült drámát látnánk. Gary Oldman hibátlanul formálja meg az alkoholproblémákkal küzdő, szókimondó és ezáltal állandóan konfliktusokba keveredő főszereplőt; szinte biztosan bérelt helye van az idei Oscar-jelöltek közt.

Korábban írtuk