Csodagyermekként indult ötévesen az angyalföldi feneketlen nyomorból, zenész családból. Dohnányi Ernő jóvoltából került a Zeneakadémiára, ám hiába volt ragyogó tehetség, az „előkelő” művészvilág nehezen fogadta be; lokálokban lépett föl, míg 1942-ben behívták katonának. Három év múlva szerelték le és ismét a pesti éjszakák virtuóza lett, segítséget senkitől sem kapott. Akkor határozta el, hogy külföldön próbál szerencsét. 1950-ben nekivágott feleségével együtt a határnak, de az ÁVH elfogta. Fizikai bántalmazások után egy munkatáborban kőtömböket hordattak az érzékeny kezű művésszel. Mire 1953-ban szabadult, kezei tönkrementek, senki sem hitte, hogy ennyi zongora nélküli év után feljuthat a csúcsra. Ismét lokálok következtek, köztük a budai várbeli Old Firenze, ahová sokan csak az ő játékáért jártak. Egy véletlen szerencse révén pódiumra léphetett, koncertjein zsúfolásig megtelt a nézőtér. Így érkezett el 1956. október 22., amikor Bartók II. zongoraversenyét játszotta. „A közönségből úgy tört ki a taps, mint az izzó láva” – írta később. Sokan máig állítják, hogy ennek a hangversenynek nem kis része volt az október 23-i hangulat alakításában.

Ahogy megnyíltak a határok, elhagyta az országot, tíz nap múlva már Bécsben hangversenyezett. Rövidesen meghívták Franciaországba, amely második hazája lett. 1966-ban elindította a Festival de la Chaise Dieu-t (orgonafesztivált), 1968-ban a fiatalok biennáléját Versailles-ban.

Magánéleti tragédiáját nehezen viselte: egyetlen fiát, ifjabb Cziffra Györgyöt fiatalon elvesztette. Már együtt koncerteztek a tehetséges zongoristával és karmesterrel, amikor elragadta a halál. Ezután felesége – Soleilka -, a hit és a zene tartotta benne a lelket. Tehetségét Istentől kapott adományként fogadta. Élete vége felé megkapta Franciaországban a Becsületrend tiszti fokozatát, az óhaza pedig 1993-ban a Köztársasági Érdemrend Középkeresztjét adományozta neki. Csak azok nem kértek tőle bocsánatot, akik elüldözték, akik megbántották, akik lehetetlenné tették művészi karrierjét. Gyűlölték, mint általában a zseniket. Előttem végérvényesen az a kép marad meg, ahogy utoljára láttam senlis-i otthonában. Áll a zongorája mellett, kezében feszület és arról beszél, hogy neki már csak ez maradt vigasztalásul. Azután leült a zongorához és úgy játszott, hogy abban minden szenvedése benne volt.

1994. január 17-én hunyt el; végakarata szerint szűk családi körben Senlis-ben temették el. Amíg magyar művészet lesz a világon, Cziffra György neve fényes csillagként fog ragyogni minden magyar szívében.