A születés kultúrtörténete a XVI-XX. századi Magyarországon

„Amikor az asszonyok fiaztak, akkor gerendás volt a ház, a gerendába szeget vertek, lepedőt tettek a szegre, hogy a boszorkány oda ne mehessen. Akkor az ajtóhoz vagy az ágy lábához tettek szurkot meg seprűt, vagy foghagymát, hogy valami rossz lélek oda ne mehessen” – írja Deáky Zita és Krász Lilla Minden dolgok kezdete című könyvében, melyből a szüléshez kapcsolódó hiedelmeken túl képet kaphatunk a születés kultúrtörténetéről, s arról, hogy mekkora szerepe volt mindebben a XVI-XX. századi Magyarországon a bábák, a gyógyfüvek és mindenekelőtt a közösség megtartó erejének.

– Kötetük mintegy négyszáz esztendőn keresztül kíséri figyelemmel a születés kultúrtörténetét. Milyen források álltak a könyv megírásához rendelkezésükre?

Krász Lilla: – Könyvünkben a XVI. század közepéig tekintünk vissza az időben. Ez nem véletlen. A XVI. század ugyanis az az évszázad, amikor megváltozik Európa és ezen belül Magyarország arculata, amikor „kontúrjaiban” kialakul az újkori világ. A magyar nyelvű, szülészetről is értekező orvosi irodalom első önálló, nyomtatásban is kiadott alkotásai – orvosbotanikai művek, herbáriumok, füves könyvek, receptes gyűjtemények, házi patikák és egészségügyi, életmódbeli tanácsokat tartalmazó „Szükségben segítő könyvek” – éppen a 16. század második felében jelentek meg. Kötetünkben több XVI-XVII. századi főúri, arisztokrata nagyasszony levelezéséből is közlünk részleteket, akik sokszor a családi birtoktól távollévő, az ország ügyeit intéző férjeiknek levél útján számoltak be mindennapjaikról, így többek között terhességükről, a gyermek érkezéséről, világra jöveteléről is. A kötet alapanyagául szolgáló forrásoknak egy jelentős részét pedig a mindenkori bürokrácia „termelte ki”. Feldolgoztuk a rendeletek, orvosi jelentések, peres anyagok – köztük boszorkányperek -, bábanaplók, újságok mellett a bábák, sebész-szülészek számára a XVIII. század közepétől folyamatosan kiadott szülészeti oktatókönyveket, az úgynevezett egészségügyi felvilágosító irodalom különböző műfajú írásait. A történeti, orvostörténeti források mellett támaszkodtunk továbbá a recens néprajzi gyűjtések adataira is.

– Milyen hiedelmek kapcsolódnak a vizsgált időszakban az állapotos, illetve gyermekágyas asszonyokhoz? Mi mindent kellett kerülniük vagy cselekedniük, ha egészséges, szép gyermeket akartak?

Deáky Zita: – Minden korban rengeteg hiedelem és szokás, óvó-védő rendszabály védte a gyermeket váró anyákat, a magzatokat, az újszülötteket és a gyermekágyas anyákat. A megszületendő gyermek jövőbeni külső-belső tulajdonságaiért korábban csak az anyát tették felelőssé. Úgy vélték, hogy minden jó és rossz külső és belső hatás, ami az anyát éri, az hat a magzatra is, ezért rendkívül körültekintően kellett élnie, és állandó közösségi felügyelet alatt állt. Bizonyos ételeket nem ehetett, ugyanakkor a várandós asszony minden kívánósságát ki kellett elégíteni. Némely munkát ugyan nem végezhetett, de mégis dolgosan, békésen és jólélekkel kellett élnie, sokat imádkozva, Isten felé fordulva. A falusi, mezővárosi közösségekben ugyanakkor keményen dolgozott a nehézkes, vastag, állapotos, terhes parasztasszony, és bár igyekeztek a megkímélni a nehéz munkáktól, mégis előfordult, hogy a szülés pillanatáig kapálnia kellett.

– Létezett-e ezekben az időkben születésszabályozás, beszélhetünk-e családtervezésről?

D. Z.: – Minden korban és társadalomban ismerték a születésszabályozás különféle módjait. Történeti forrásaink alapján elmondható, hogy Magyarországon is évszázadok óta ismerték a fogamzásgátlás és a magzatelhajtás különféle szereit és eljárásait, és gyakori volt a csecsemőgyilkosság is. Nem azért született a családokban több gyermek, mert nem ismerték ezeket a módokat, hanem mert sokáig csak kényszerhelyzetben, kilátástalannak vélt helyzetben nyúltak ezekhez az eszközökhöz. A családon belül – kivétel, de jóval később az egykés falvakban – a gyermek születését Isten áldásának, természetes dolognak tartották, a közösség fennmaradásának zálogát látták bennük. A családtervezést a mai értelemben ismeretlen fogalomnak vehetjük sokáig, de olyan mágikus eljárások még a lakodalomban is voltak, amelyek például az elsőszülött nemét, előnyös vagy kívánt külső tulajdonságait befolyásolhatták.

– Hogyan zajlott eleink korában az otthonszülés, kik álltak a vajúdó nő mellett és kik segítettek neki?

K. L.: – A XX. század elejéig, közepéig, a kórházi szülések elterjedésig a gyermek világrahozatala a női közösség meghatározó eseménye volt, amelyen részt vettek a szülő asszony olyan nőrokonai, akik maguk is többszörös anyák voltak. Segítségre akkor is szükség volt, ha a szülés a „természet rendje szerint”, normálisan alakult. A különböző feladatok elvégzése a bába vezetésével az asszonyok közötti spontán munkamegosztás szerint történt. A nyugat-európai gyakorlathoz hasonlóan Magyarországon is a szülésen általában csak kivételes, indokolt esetben voltak jelen a férjek, ottlétük ugyanis többnyire rossz jelnek számított a szülés kimenetelét illetően, hiszen ő volt az, aki végső esetben orvost vagy papot hívott, aki aztán a haldokló anyának feladta az utolsó kenetet és az esetleg már haldokló gyermeket megkeresztelte. Képzett orvosokkal és szülészetben is járatos sebészekkel a XVI-XVIII. század folyamán is csak ritkán találkozunk, szüléseken csak kivételes helyzetben, egészségügyi kulturáltság szempontjából magasabb szinten álló arisztokrata és nemesi körökben, általában háziorvosi minőségben jelennek meg. Elsősorban a nők szemérmességével magyarázható, hogy csak a legvégső esetben, hosszas, meglehetősen körülményes előkészületek megtétele után hívtak orvost az előkelő családok szülő asszonyaihoz. 1554-ben például Nádasdy Tamás nádor feleségét, Kanizsay Orsolyát a család háziorvosa, Körös Gáspár doktor csak a férj, illetve az udvarhölgyek jelenlétében vizsgálhatta meg. A szülésben segítő orvos és a sebész-szülész társadalmi modellje Magyarországon csak a XVIII. század utolsó évtizedeitől kezdett – jellemzően előbb inkább városi közegben – egyre szélesebb rétegek körében elfogadottá válni.

– Mettől meddig terjedt a bába szerepe?

K. L.: – A bábák tevékenysége igen széles feladatkört foglalt magában. A szülés levezetésén kívül a bába egyházi, közösségi és hivatali szerepkört egyaránt betöltött. A bába volt az a személy, aki közvetített az anya, a család és az egyház között, aki dönthetett a nyomorék vagy torz újszülött sorsáról, aki a jog, a vallás, a népi erkölcs tilalma ellenére is kénytelen volt magzatelhajtást végezni, ő volt az, aki a gyengécskének mutatkozó újszülöttet megkeresztelte, aki akár keresztanyaságot vállalt a megesett lány gyermekénél, aki női betegségeket gyógyított, szexuális problémákat kezelt, s aki jól ismerte a családok titkait. Ez az oka annak, hogy gyakran találkozunk velük a kora újkori boszorkányperekben vádlottként, szakértőként vagy tanúként. Társadalmi helyzete, megítélése rendkívül ambivalens volt. Különleges tudását egyrészt tisztelték, elismerték, de ugyanakkor féltek is tőle.

– Milyen út vezetett a szülés és a születés intézményesüléséhez?

K. L.: – A szülés – idegen műszóval élve – „medikalizálódásának”, intézményesülésének folyamata Magyarországon igazán látványossá a XVIII. század második felében vált. Ez az az időszak, amikor a felvilágosodás egészségügyi reformtörekvéseinek köszönhetően nagy változások következtek be a szülészet területén is. A bábák tevékenysége fokozatosan állami ellenőrzés alá került. Ennek eredményeképpen Magyarországon is a bábaság államilag oktatott, fizetett és ellenőrzött foglalkozássá vált. A bába tevékenysége volt az első női hivatás, amelynek több szintű oktatását a XVIII. század második felétől állami irányítással fokozatosan kiépítették, amelyhez anyanyelvi tankönyveket írtak, feladataikat, kötelességeiket, később jogaikat is uralkodói rendeletek, törvények rögzítették. A XVIII-XIX. század fordulójától Magyarország városaiban és falvaiban, egyenetlen eloszlásban ugyan, de már megtaláljuk a felsőfokú tanintézetekben oklevelet szerzett okleveles bábákat, a megyei orvos vagy sebész szülészeti kurzusán oktatott és bizonyítványt szerzett cédulás bábákat, a helyi pap által kioktatott és felesketett parasztbábákat. A bábák képzeletbeli társadalmi piramisának alsó, ám a XX. századig „legterebélyesebb” részén helyezkedtek el a kuruzsló vagy kontárbábák, akiket senki hivatalból nem tartott nyilván, oktatásban nem részesültek, esküt nem tettek.

– Merre halad, milyen út áll a modern szülészet előtt?

D. Z.: – A ma ismert szülési alternatívák arra figyelmeztetik az etnográfust, hogy a születés egyénre figyelő, az egyénre szabott közösségi jellege hiányzik. Ugyanakkor a legmodernebb körülmények között is megmaradt az ősi félelem a fájdalomtól, a rendellenességtől és a haláltól, ezért aki tudja, igyekszik előre biztosítani maga számára a legjobb orvost, szülésznőt vagy éppen a szülés helyét és módját megválasztani. Ma is sokan szeretnék befolyásolni nemcsak a gyermekek számát, hanem a nemét is, sőt biztosítani szeretnék utódaik életre szóló egészségét, sikerességét, boldogságát, ezért bár sok régi elem eltűnt a születés hagyományköréből, ugyanakkor új elemek is megjelentek. Ezek a félelmek és igények alakítják a tudományos eredmények és eljárások mellett a XXI. század szülési eseményeit is, gondoljunk egyebek mellett a fogamzás idejének megtervezésére, a terhességi vitaminokra, a papás szülésre, az otthoni szülési törekvésekre, vagy éppen a dúlákra.

(B)