Október elején nagyot robbant a művészvilágban a bomba: a fideszes Cser-Palkovics András a szerzői jogi törvényhez kapcsolódó módosító indítványt nyújtott be az Országgyűlésnek. Ennek lényege az volt, hogy a művészek szerzőijog-kezelő szervezeteinek át kell adniuk az üreshordozók – fényképezőgépekben és telefonokban használt memóriakártyák, merevlemezek, írható CD- és DVD-lemezek, pendrive-ok – árába beépített, úgynevezett magáncélú másolás után járó jogdíj 25 százalékát a NKA-nak. A tiltakozó levelet a rapperektől a komolyzenészeken át az underground élet meghatározó művészeiig sokan aláírták: a szakma összezárt, ám ennek ellenére az Országgyűlés október 7-én mégis megszavazta a szellemi tulajdont szabályozó törvénymódosítást.

A tét nem kicsi: nyolc-kilencszáz millió forintról van szó, amit a hazai szerzőijog-kezelő szervezetek zászlóshajója, az Artisjus szerint a kormány a művészek zsebéből húzna ki.

L. Simon László kormánypárti kultúrpolitikus, az NKA alelnöke szerint ez valótlan állítás, mindössze annyi történt, hogy az üres adathordozók után szedett jogdíjak negyedét – ami tehát nem köthető közvetlenül az egyes művészek teljesítményéhez – ezentúl a közös jogkezelők helyett az NKA újragondolt szakkollégiumai osztják majd szét.

Kétlépcsős módosítás

– Ez súlyos beavatkozás az autonómiánkba, ami csak tovább sietteti a szerzői jogdíjrendszer teljes összeomlását. Egyre több pénz terelődik át az állami elosztási rendszerbe, holott a szerzői jogdíj magánjövedelem, és nem adó vagy közpénz. Egy részéről önként, a saját tagjaink számára és nem az államnak mondunk le – szögezi le a törvénymódosítással kapcsolatos aggályait Victor Máté, az Artisjus elnöke, aki beszél arról is, nem a mostani szabályozás az első, ami kicsapta szakmai körökben a biztosítékot. Két éve ugyanis kormánydöntés született arról, hogy a nyilvános előadási és a sugárzási jogdíjbevételek tíz százalékából hetet ugyancsak át kell engedniük az NKA-nak. Ez az összeg egyébként korábban az Artisjus keretében egy önként létrehozott közös kalapba gyűlt, amit a benyújtott pályázatok elbírálása után CD-kiadásra, hangversenyek, kortárs zenei fesztiválok megrendezésére költöttek – három százalékot pedig szociális alapon osztottak szét idős vagy pályakezdő művészek, illetve özvegyek között.

– Akkor sikerült kompromisszumot kialakítani, hogy e hét százalékról egy olyan kollégium ítél az NKA-ban, amelyikben a mi delegáltunk is részt vehet. Én voltam az egyik, és az első döntéseink kerültek most nyilvánosságra. Négyszáz pályázatot támogattunk összesen, mégis kitört a botrány a Kárpátiának megítélt négyszázezer forint miatt. Véleményem szerint ennek apropóján dönthetett úgy a mostani kulturális vezetés, hogy a hasonló esetek elkerülése érdekében inkább egy szűk kör kezébe helyezi a jövőbeli felosztást, pedig ahogyan az Artisjus a jogdíjak beszedésekor sem mérlegelheti világnézeti vagy politikai szempontok alapján, így a támogatások elosztásánál sem tehetjük meg ezt – mondja a Kárpátia támogatását egyébként szakmai szempontok alapján személyesen is támogató Victor Máté.

A szűk körbe vont döntési jogot azonban a kormány cáfolja. Ígérik, az új elosztási rendet a szakma és a jogdíjkezelő szervezetek bevonásával fogják kialakítani. Az első lépést meg is tették: a múlt heti egyeztetések során, amelyen részt vett Victor Máté (Artisjus), Szinger András (Artisjus), Gyimesi László (EJI), Póka Egon (EJI) és Szűts László (Mahasz), megállapodtak abban, hogy az NKA novemberben felálló új Zenei Kollégiumának tagjait delegáló folyamatban a három szakmai szervezet is részt vesz, illetve november közepén ismét egyeztetnek az NKA-hoz majd jövő nyáron befolyó pluszforrás felhasználásának lehetőségeiről.

L. Simon László szerint céljuk ugyanis nem a művészek jövedelmeinek „lehúzása”, hanem a felhasználók által befizetett, ám konkrét teljesítményhez nem köthető jogdíjak elosztásának újragondolása – éppen a magyar zene jövője érdekében. Ráadásul az NKA nem a mostani Fidesz-kormány által létrehozott szervezet, hanem a magyar kultúra legfőbb mecénásaként húsz éve működik szigorú jogszabályok szerint, így irreális attól tartani, hogy politikai alapon bármit „lenyúlhat”.

Már csak azért sem, mert a pályázatokról döntő egyes kollégiumokban a különféle szakmai szervezetek küldöttei, valamint azok javaslatainak figyelembevételével a miniszter delegáltjai ülnek. L. Simon László szerint így az üres adathordozók után beszedett jogdíjak negyedét – 2014-ben várhatóan 800-900 millió forintot – az NKA szakkollégiumainak a pályázatai után továbbra is a művészek kapják majd.

A történet és a felháborodás pedig egészen másról szól.

– Tavaly az Artisjus bevétele csak az üres adathordozók után 3,65 milliárd forint volt. Ebből a saját jogosultjai számára 1,42 milliárdot szedett be, amiből adminisztrációs költségként 327 milliót vontak le, plusz a szintén általuk beszedett, a többi közös jogkezelőnek felosztásra átadott üreshordozódíjakból még 263 milliót. Sarkítva: a 3,65 milliárdból 590 millió forintot az Artisjus magára költött, így érthető, ha a törvénymódosításnak nem örülnek – magyarázza L. Simon László, aki elmondta azt is, a fenti aránytalansággal szemben az évi 10-11 milliárdnyi pályázati forrást szétosztó NKA mindössze 900 millió forintból működik.

Victor Máté viszont azzal érvel: az Artisjus negyvenezer partnerrel áll szerződéses viszonyban, ennyi helyről gyűjti be a jogdíjakat, a külföldi partnereket is beleértve. A szerzői jogdíj ráadásul magánjogi követelés, a nem fizetők esetében polgárjogi peres úton kell behajtani, amelyeknek szintén költségei vannak. Ráadásul az Artisjus ellenőreinek az egész országban személyesen kell eljárniuk, meghallgatni például egy-egy adott kávézóban, szórakozóhelyen mi szól a zenegépből, mi a zenekar havi repertoárja. Ehhez képest az NKA arányaiban persze, hogy kisebb költséggel képes működni: az éves állami támogatásból, illetve az Artisjus begyűjtötte hét százalék sugárzási és a most már huszonöt százalékos üreshordozói jogdíjból.

L. Simon László szerint ugyanakkor Victor Máté pontatlanul fogalmaz, hiszen az NKA nem állami támogatásból működik, az Artisjus-elnök által felsorolt munka pedig nem az üreshordozói jogdíjak beszedésére vonatkozik, hanem az egyéb jogdíjakéra is, miközben a politikus említette magas működési költséget az üres adathordozók után számolták ki – amiket pedig adó módjára fizet be mindenki.

Bérelt helyek

Persze kérdés az is, az üres adathordozók árába miért építettek egyáltalán jogdíjat. Erre az Európában elfogadott gyakorlatra azért van szükség, mert vélelmezik, hogy ezekre olyan tartalmak – elsősorban zenék és filmek – kerülhetnek, amelyek után máshogy nem szedhető be jogdíj. Ausztriában például ennek az összegnek nem a negyedét, hanem az ötven százalékát juttatják kötelezően művészeti, kulturális szervezeteknek.

Sőt, most készül egy uniós irányelv, amely szerint e pénzek szétosztásánál a jövőben egyenlő hozzáférést kell biztosítani a művészeknek, függetlenül attól, mennyit fizetnek be a szerzői jogi egyesületeknek, vagy a munkájuk után mennyi jogdíj folyik be.

A feltételezett kulturális tartalmak után nálunk egyelőre még huszonöt százalékról van szó, amit eddig a közös jogkezelő szervezetek osztottak szét újra saját tagjaik között, egy szintén vélelmezett, az azonosítható kiadványok eladásai, a médiumokban és a szórakozóhelyeken történt lejátszások gyakorisága és a fellépések alapján képzett bonyolult elosztási arány szerint.

– Éppen ezzel van bajunk. Vagyis, hogy az üres adathordozók után a népszerűbb zeneszerzők és előadók tetemes, a kevésbé ismertek elhanyagolható bevételre tesznek szert, holott egyáltalán nem biztos, hogy azokra csak az előbbiek szellemi termékei kerülnek. E szisztéma a sikeres előadókat kétszeresen honorálta, hiszen a jogdíjbevételek jelentős része eleve hozzájuk kerül – véli L. Simon László. Szavait igazolja az is, hogy a múlt évben az Artisjus huszonöt százalékos premizálási alapjából több mint 3 millió forinttal támogatták Presser Gábort, Bródy Jánost és Sztevanovity Dusánt, milliós összeget kapott Demjén Ferenc, Dés László, Bereményi Géza és Szörényi Levente is – a jogcím nem kapott nyilvánosságot.

– Az üreshordozók után fizetendő díjak elosztásának újragondolásával az NKA-n keresztül éppen ezért mi nem az amúgy is évtizedek óta bérelt helyen ülő sztárokat, inkább új művek megszületését és azok közönséghez való eljuttatását kívánjuk támogatni. Vagyis nem az eddigi lemezeladások vagy a lejátszási gyakoriság alapján osztanánk el a feltételezett teljesítmény után szedett díjat – az Artisjus azért harcol, hogy ez továbbra is így maradjon –, hanem pályázati úton, életképes tervekre, ötletekre fordítva – fejti ki a kultúrpolitikus. Az összeg egy részéből pedig olyan programokat is indítanának, amelyek a fellépési lehetőséget biztosító helyszínek hangtechnikájának fejlesztését, a hazai könnyűzenészek nemzetközi megjelenésének támogatását, a fiatal tehetségek bemutatkozását szolgálják – és nem az amúgy a közönség és a szakma körében kissé már lejáratódott tehetségkutatókon keresztül.

Huszka óta változatlan

Az Artisjus vezetője szerint ugyanakkor nem ennyire rózsás a jövő. Hiszen a kitermelt összeget ők továbbra is az NKA alelnöke kifogásolta magas költségen gyűjtik be, majd át kell adniuk az állami alapnak. Aggályai vannak azzal kapcsolatban is, valóban jó út-e előre fizetni valamiért, amiről nem tudjuk, hogy milyen lesz, miközben eddig az Artisjus a saját maga választotta tizenöt tagú szakmai bizottságok döntései alapján a már kész műveket premizálta utólag.

– Hiába panaszkodnak főként a vendéglátósok, hogy az Artisjus mértéktelenül sarcolja őket a háttérzene miatt – ez az összeg egy vidéki százfős étterem esetén napi ötszáz forint körül van –, tudni kell, a rendszer nyolcvan éve működik.

Az 1900-as évek elején Huszka Jenő, Kacsóh Pongrác és több neves zeneszerző komolyan felháborodott azon, hogy az éttermekben az ő dalaikat húzza a cigány, miközben a tulajnak igen vastagon fog a ceruzája, és zenés felárat számít, ha fizetésre kerül a sor – előfordult, hogy Huszka szintén írt egy számlát arról, mely szerzeményeit hallgatta vacsora közben, így kvittek voltak. Végül 1907-ben a Zeneakadémia nagytermében ült össze a zeneszerző-társadalom. Megalapították a Mars szövetkezetet – írók, zeneszerzők és zeneműkiadók szövetkezete –, amelyet 1952-ben államosítottak, majd 1996-ban kapta vissza a szakma. Ám a döntés mindig a szakma belső ügye volt. Még az NKA-kollégiumban, az Artisjus delegáltjaként is azt tapasztaltam, szakmai döntések születtek. Ezt a kollégiumot azonban most megszüntetik, a pénzt pedig szétosztják a többi közt, ki tudja, milyen szempontok szerint – sorolja kételyeit Victor Máté, majd hozzáteszi, a huszonöt százalékból nem erősítőt szeretnének venni a vidéki kultúrházakba, hanem a kortárs szerzők szakmai innovációját elősegíteni. Amit szerinte egy állami alapba olvasztva megoldhatatlan, hogy tisztán e célra működne. És itt nemcsak zeneszerzőkről, szövegírókról van szó – igaz, az Artisjus a zászlóshajó, mivel a hazai jogdíjnak hatvan százalékát a zeneszerzői jogok viszik el –, hanem filmesekről, előadóművészekről, képző- és iparművészekről, fotósokról is. Az ő szerzőijog-kezelő szervezetei hasonlóan működnek.

– Pont arról szóltak a múlt heti egyeztetések, hogy az NKA pályázati úton olyan szakmai kollégiumok közt fogja felosztani ezt a pénzt, amelyek a jogdíjakra jogosult művészeti ágakat fedik le. Ezért tettem javaslatot a jelenlegi Előadó-művészet Kollégiuma kettéválására és az NKA-hoz már eddig is befolyó szerzői jogdíjbevételekről döntő ideiglenes kollégium megszüntetésére, aminek révén létrejön az új zenei kollégium, ahol kiemelt figyelmet kapna a hazai könnyűzene is – érvel L. Simon László. Kiemeli, ez az elosztási mód sokkal inkább összhangban van az EU legújabb ajánlásaival, illetve az Európai Bíróság döntésével. Ez utóbbi 2013. július 11-i ítéletében az egyes méltányos díjigényeket, köztük az üreshordozók után beszedett díjakat vizsgálva megállapította, hogy lehetséges ezek egy részét közvetett kompenzáció, például szociális és kulturális támogatások formájában nyújtani.

Klikkesedők és kívülállók

Amire különösen nagy szükség van, mivel a hazai zenei életben, a jogdíjügynél valójában sokkal nagyobb problémáról beszélhetünk: egy szűk kört leszámítva arról az egzisztenciális válságról, amely a zenészek nagyobb hányadát érinti. A CD-eladások csökkenésével megszűntek a korábbi bevételi források, az online letöltések utáni bevétel elenyésző, pénz csak a koncertekben van – bár a tehetségkutató műsorok gyorsan cserélődő, idomított csillagai nagy ütemben nyúlják le a szűkülő hazai pop-rock piacot. Ráadásul a hazai könnyűzenei élet – enyhe sarkítással – két véglet közt tántorog: a professzionális zenészek bebetonozott előjogaikat féltő zárt köre és az azon kívüliek, akik megélhetési kényszerből végzik a háttéripari favágást. A lemezipar halálával egy zenész ma csupán az élő koncertekből adódó bevételekre és a csurdogáló jogdíjra számíthat. Ez körülbelül tízezer személyt érint: a havi százezer bruttót elérők összesen 525-en vannak, a többiek esetében évi pár tízezer forintról beszélhetünk csupán.

Pribojszki Mátyás nemzetközi hírű blues-zenész, szájharmonikás egy nyilatkozata szerint ezért mindegy is, ki osztja a pénzt, „akik a belső körben vannak, továbbra is milliós összegeket tesznek majd zsebre”. A legnagyobb baj szerinte inkább az egymás alá ajánló, így az egész piacot magukkal rántó formációkkal van, miközben egy magyar zenész eleve irreálisan alacsony áron kénytelen játszani.

Pribojszki szerint a helyzetet a kereskedelmi rádiók profilváltása menthetné meg. Most ugyanis semmi esélye ennek, és aki nem tömegslágereket, hanem manufakturális zenét gyárt, kimarad a tizenöt-húsz zenekart magába foglaló agyonjátszottak klikkjéből.

L. Simon Lászlónak a jogdíjügy kapcsán indulatos nyílt levelet megfogalmazó Lovasi András úgy véli, egzisztenciát egyedül a koncertezés biztosíthat, a vidéki régiók lemorzsolódásával egyre többet ér egy-egy, az adózás után a mindennapi életre is éppen hogy elég jövedelmet kínáló fellépés. Az énekes-gitáros elmondása szerint, egyedül a befolyó jogdíjak összegét tudja félretenni, ami arra jó, hogy két-három hónapig kihúzzák, ha nem adódik fellépés.

A kultúrpolitikus szerint épp a fentiek miatt van szükség az egész terület, a jogdíjakat is érintő átalakítására, mert a harminc-negyven éve befutott művészek status quoja évtizedek óta meghatározza a pénzek elosztását. Ráadásul az üres adathordozók után beszedett 3,65 milliárd forint jogdíj egy részét külföldre kell juttatni, hiszen az azokra másolt zenék közt vannak angolszász művek is: 2012-ben ez az összeg 188 millió forintra rúgott.

– Érdemes lenne elgondolkodni: a mai fiatalok zenelejátszóin milyen arányban szerepelhet külföldi zenészek és mondjuk egy hetvenes évekbeli magyar előadó zenéje? Nem aránytalan ez a vélelmezett elosztás? – teszi fel a kérdést a politikus. Aki úgy érzi, méltatlan, hogy azzal vádolják, ne támogatná a magyar zenét, miközben pont ő nyújtotta be a kereskedelmi rádióknál bevezetett magyar zenei kvótát elrendelő törvénymódosítást. Amely mögött volt egy olyan szándék is, hogy minél több jogdíj maradjon Magyarországon, hogy jobban járjanak a hazai előadók.

Igaz, a magyar zeneszámokat egyelőre inkább éjszaka játssza a rádiók többsége, meglehet azért, mert a külföldivel szemben még nem versenyképes. De éppen ezért kell segíteni – hogy idővel az legyen.

Farkas Anita, Szentei Anna