A tojás már a természeti népeknél is a termékenységet, a tavaszi megújhodást jelképezte. Erre bizonyíték, hogy a honfoglalás előtti avar kori sírokban is találtak karcolt díszítésű tojásokat, amelyeket őseink tavasszal gyűjtöttek és festettek, s amulettként tiszteltek. De nemcsak a magyar, hanem a világ szinte minden népének mitológiájában kiemelkedően fontos helye volt e szimbólumnak. A kereszténység felvételét követően a tojás Krisztus jelképévé vált, s mint ilyen, szerves része lett a húsvéthoz kapcsolódó népi hagyományoknak.

A ráfestett színek közül főként a pirosaknak tulajdonítottak különleges, mágikus erőt, mivel az az életet és Krisztus értünk kiontott vérét jelképezi. Nemcsak a színek, hanem a felületen alkalmazott mintázatok kultikus, szakrális, népi szimbólumrendszere is ősidők óta nyomon követhető. A tojás négyes, nyolcas felosztása, a ráfestett totemisztikus állatmotívumok és növényi ornamentikák elsősorban a világgal és a földdel hozhatók összefüggésbe. Érdekesség, hogy a különböző, egymástól igen nagy távolságra élő népek írott mintái néha meglepő hasonlóságot, sok esetben pedig szinte azonosságot mutatnak.

Az Iparművészeti Múzeum kiállításán a hagyományos népművészeti tojások közül a viaszlevonatos, a karcolt, a gravírozott, a batikolt, az áttört és a patkolt technikájúak bánsági, sárközi, gömöri, Tolna megyei, zengővárkonyi, erdélyi, szlovák és német motívumokkal díszítve jelennek meg a tyúk-, strucc- és emutojásokon. Ezeken kívül látható öt tojáson a hagyományos batikolt hucult tojásfestés munkafázisai is.

A tojásforma azonban nemcsak a népművész tojáshímzőket, hanem az iparművészeket is változatos kompozíciók kialakítására ösztönzi. Az általuk díszített tojás felületét a népművészetben nem használt, gyöngy, csipke vagy drótrátét alkalmazása ékesíti. Gyakran a formája ad ihletet a művészeknek, hogy fából, porcelánból, üvegből, fémből, esetleg különféle ásványokból teremtsék meg újra a természetnek ezt az egyszerű és végtelen szimbólumát.