Ennyi csodálatos Munkácsy-képet még sosem láthattunk együtt. A tárlaton ugyanis sok olyan mű szerepel, amelyet a magyar közönség eddig csak hírből ismert, illetve soha vagy évtizedek óta nem tekinthetett meg. A művek mintegy kétharmadát külföldi múzeumoktól és magángyűjtőktől kölcsönözte a Nemzeti Galéria. Így számos kép érkezett például a moszkvai Puskin Múzeumból, Párizsból, Hamburgból és New Yorkból. Hazánkban többek között a debreceni Déri Múzeum, a szegedi Móra Ferenc Múzeum, valamint a békéscsabai Munkácsy Múzeum segített abban, hogy minél teljesebb életművet kapjunk.

A kiállítás laza időrendi sorrendben tárja a látogató elé a festő életművét, a korai biedermeier arcképektől és életképektől a realista kompozíciókon át a szimbolista jellegű tájképekig, illetve a historizmus szellemében készült állami megbízásokig. Rengeteg olyan szalonképet állítottak ki, melyek közül nagyon sokat már a festőállványról megvásároltak Párizsban a szemfüles amerikai gyűjtők. Ilyen az 1880-ban készült Két család (A szalonban), amely most először látható Budapesten, míg korábban a New York-i Metropolitan Museum of Art állandó kiállítási darabja volt. Hasonló tárgyú polgári zsánerkép például a Pálmaházban, a Zongoralecke vagy a Reggel a nyaralóban. Ezekben az enteriőr alkotásokban közös vonás, hogy az alakokat – általában nőket és gyerekeket – álomszerű környezetbe helyezte a festő. A szoba ablakából kitekintve idilli, dúslevelű fákat, pirosló tavaszi virágokat láthat az egyszerűen, ám mégis rendkívül elegánsan felöltözött polgári nő. Még az Apa születésnapja című sötétebb tónusú alkotáson is ott a "május" az asztalon: a feleség virágcsokrot helyez az asztalra.

Külön csoportot képeznek a vallási tárgyú alkotások. A Krisztus-trilógia Debrecenben maradt ugyan, de láthatók lesznek az úgynevezett redukciók: a Krisztus Pilátus előtt és a Golgota feles méretű változatai, illetve számos olyan előkép és vázlat, amelyet szintén először mutatnak be a közönségnek. A Krisztus mellképe című alkotást két változatban festette meg Munkácsy; az egyiket fehér, míg a másikat piros ruhában ábrázolja. Az előbbi képen egy erős és határozott Mindenható képe tekint a messzeségbe, az utóbbin egy megtört ember arca látható. A ruha piros színe jelképezhet feszültséget és ezzel egyidejűleg vért is, tekintettel a közelgő keresztre feszítésre. A sötétpiros szín egyébként nagyon sokszor jelen van képein, még a komor hangulatú festményeken is fölfedezhetünk olykor egy-egy bordó foltot, akár a zsánerképek bútorain, az ég alján vagy a népies életképek asszonyalakjainak fejkendőjén. Tipikus példa erre a Tépéscsinálók című életkép, amelyet szemlélve látszólag egyszerű falusi jelenet tárul elénk, de ha közelebbről megnézzük az alakok arcát és testtartását, akkor drámai feszültséget érzékelhetünk. Mindenki az asztalfőn ülő férfira figyel, aki talán valamilyen rossz hírt közöl a gyapotot tépő emberekkel. A nyugtalan várakozást tovább fokozza a sötét háttér, amelyet csak alig enyhít az előtérben álldogáló kislány bordó szoknyája és az asztal túlsó végén helyet foglaló idős asszony bordó fejkendője. A tekintetek szinte minden kompozíción intenzív érzelmi életet tükröznek, még akkor is, ha éppen látszólag nem történik semmi. Kicsit talán olyanok a Munkácsy-művek, mintha minden példány egy-egy történet része lenne. Tűnődhetünk azon, hogy vajon mit figyelhet például a Leány tálcával című festmény nőalakja, amikor sokat sejtetően oldalra sandít? De azt is kérdezhetnénk, hogy miről beszélget a szalonban a két hölgy? Tekintetükön tükröződik, hogy komoly témák kerülhettek szóba, de a titkot mégis lehetetlen megfejteni. De miért is kellene? Az újabb és újabb képekhez érkezve ráadásul még több rejtély és csoda tárul elénk.

Munkácsy Mihály szinte teljes egészében Párizsban töltötte alkotó éveit, a XIX. század második felében mégis az ő, valamint Liszt Ferenc nevével azonosították a magyarságot szerte a világon. Élete utolsó másfél évtizedének tragikus kettőssége – a ragyogó közéleti szereplés és a belső magány – még inkább feszültséggel telítette alkotásait. Utolsó műve, a Virágok áldozata egy szép arcú fiatal nőt ábrázol, aki holtan fekszik a díszes virágágyban. Ezt a festményt sokan búcsúelégiaként tartják számon. Ebben az időben, a századforduló felé közeledve már eltiltották a festészettől.

A világ minden tájáról összegyűjtött több mint száz kép mellett grafikai műveket, írásos dokumentumokat és Munkácsy-ereklyéket is megszemlélhetünk a Nemzeti Galériában. Számos fotográfia őrzi elegáns öltönybe bújtatott, szálas alakját, mindig mosolygó tekintetét. A kiállítás ünnepi hangulatba varázsolja a látogatót, amelyet csak egy pillanatra árnyékol be az a tény, hogy az életmű jelentős hányadáról máig nem tudjuk, hogy hol található. Ezt a rejtélyt viszont nekünk és az utókornak kell megoldanunk.