Nyolcvan éve mutatták be a Casablancát

Az MTVA Sajtóarchívumának anyaga:

A második világháború háttere előtt játszódó szerelmes film színhelye a kollaboráns francia Vichy-kormány által ellenőrzött marokkói Casablanca, amelyet menekültek, ellenállók, spiclik, szerencselovagok népesítenek be. Rick Blaine (Humphrey Bogart), a kétes múltú amerikai Párizsból érkezett ide hű barátjával, a zongorista Sammel. Bárjában egy nap titokzatos pár bukkan fel: a cseh ellenálló Victor Laszlo (Paul Henreid), aki nemrég szökött meg egy német fogolytáborból és felesége, a szépséges Ilsa (Ingrid Bergman). Mint gyorsan kiderül, Rick és Ilsa valaha, még egy másik életben halálosan szerették egymást, de a nő egy nap eltűnt a férfi életéből, és most arra kéri: segítsen, hogy férjével kijussanak Amerikába. A történet végén Ilsa – bár még mindig szereti Ricket – férjével együtt felszáll a repülőre. Az alkotásban két magyar színész is szerepel: a hamis útlevelekkel üzletelő Peter Lorre, azaz Lőrincz Péter, és főpincérként Szőke Szakáll, azaz Gerő Jenő, a stáblistán S. K. Sakall néven.

A film alapjául a Murray Burnett és Joan Alison által írt, de be nem mutatott Everybody Comes To Rick című darab szolgált, amelynek jogait a Warner Brothers 20 ezer dollárért vásárolta meg. (A darab 1991-ben színre került egy londoni színházban, de alig hat hétig futott.) Elsőként a címet változtatták meg, a sztorin több író dolgozott és az még a forgatás alatt is változott, maguk a szereplők sem tudták, Ilsa végül felszáll-e a repülőre. Biztos csak az volt, hogy egy férjes asszony egy másik férfiért nem hagyhatja ott az urát, tehát ha Rickkel tart, Laszlónak mindenképp meg kellett volna halnia.

Az alig több mint két hónapos forgatás szinte teljes egészében a stúdióban zajlott, az utcai jelenetekhez egy másik film díszleteit használták. A háborús előírások miatt a stáb repülőtéren sötétedés után nem dolgozhatott, így az utolsó pillanatokban látható repülőgép sem igazi, a filmtörténet egyik legemlékezetesebb ködjelenetére azért volt szükség, hogy ne látszódjon: a gép kartonból van. Az alkotóknak számos apróságra is oda kellett figyelniük: például Bergman magasabb  volt Bogartnál, akinek emiatt a forgatáson duplatalpú cipőt kellett hordania, a kameráknak pedig lehetőleg a művésznő bal profilját kellett venniük, mert csak azzal volt megelégedve.

A reklámgépezet 1941-ben még azt terjesztette, hogy a két főszerepet a későbbi elnök Ronald Reagan és Ann Sheridan játssza majd. A valóságban a férfi főszerepre senki sem jött számításba Bogarton kívül, a nőire először a francia Michelle Morgant vették számításba, de mivel érte 50 ezer dollárt kellett volna fizetni, inkább a feleennyiért is megszerezhető svéd színésznő mellett döntöttek. Bergman és Bogart a való életben nem szívlelte egymást (sem azelőtt, sem azután nem szerepeltek együtt), a vásznon azonban tökéletes párost alkottak, olyannyira, hogy Bogart soros felesége is féltékeny lett. Érdekesség, hogy a náci Strasser őrnagy szerepét alakító német Conrad Veidt a valóságban ki nem állhatta a fasisztákat, hazájából is azért kellett elmenekülnie, mert az SS halállistáján szerepelt – Hollywoodban viszont csak gonosz náci szerepekre szerződött. A stúdió a külföldi forgalmazás profitjának növelése érdekében döntött úgy, hogy minden ellenszenves szereplőnek Amerikával hadban álló országból kell származnia, így lett minden gonosz náci vagy olasz.

A Casablancát bemutatása után a Variety „ragyogó antifasiszta propagandának” nevezte, a New Yorker elfogadhatónak ítélte. A fekete-fehér melodráma az 1943. évi Oscar-gálán a nyolc jelölésből a legjobb forgatókönyvnek, a legjobb filmnek és a legjobb rendezésnek járó díjat nyerte el. A legjobb dalért járó elismerést azért nem kaphatta meg, mert az As Time Goes By egy 1931-es musicalből származik, így nem is jelölhették. 2010-ig ez volt az utolsó alkalom, hogy a legjobb filmek között tíz alkotás versenyzett, Kertész pedig négy jelölést követően szoríthatta magához az aranyszobrocskát. 1943-ban Roosevelt elnök Churchill brit kormányfővel tartott casablancai találkozója után ezt a filmet nézte meg a Fehér Házban – amelynek neve spanyolul casa blanca.

A Casablanca az ötvenes évekre már a Warner harmadik legsikeresebb filmjének számított, 1977-re a legtöbbet sugárzott amerikai film lett és a közönség ma is imádja. Az amerikai filmakadémia 1999-ben az Aranypolgár után minden idők második legjobb filmjének nyilvánította, de tizenöt éve már csak harmadik A Keresztapa mögött. A Casablanca vezeti a filmes szállóigék és a legemlékezetesebb csókok listáját, azon kevés alkotás egyike, amelyet más filmesek is idéznek, és hat mondata is bekerült a filmtörténet legemlékezetesebb mondatai közé. A „Fel a fejjel, kölyök” nem szerepelt a forgatókönyvben, Bogart rögtönözte a kamerák előtt, a köztudatba átment „Játszd újra, Sam” (Woody Allen filmjének címe) pedig ebben a formában el sem hangzik.

Minden idők egyik legromantikusabb alkotását Magyarországon 1947-ben játszották először a mozik, feliratosan. Szinkronizáltan csaknem két évtizeddel később, 1966-ban mutatták be a Magyar Televízióban, de a rendszer számára kínos politikai vonatkozásai miatt megvágott, „átszinkronizált” változatban. Így a híres utolsó mondat („Louis, azt hiszem, ez egy gyönyörű barátság kezdete”) helyett Bogart ezt mondta: „Louis, maga ugyanolyan szentimentális, mint én”. A filmet 2016-ban kiváló képminőségű, digitálisan restaurált kópiáról, eredeti nyelven és magyar felirattal vetítették ismét a magyar mozikban.

A Kertész Mihály által rendezett filmklasszikust 1989-ben az elsők közt vették fel az amerikai kongresszusi könyvtár által létrehozott filmregiszterbe, így az amerikai filmörökség részeként tartják számon.