Nem csoda, hogy sem elpusztíthatatlan hősök, sem modern kütyük nem kapnak szerepet benne, hiszen az alapja John Le Carré híres Karla-regénytrilógiájának első darabja, ami szintén inkább a szövevényes történetvezetésben és a kiváló atmoszférateremtésben erős. A könyvhez képest itt-ott felbolydított cselekmény központjában a hetvenes évek Londonja és egy bulldogszívósságú, öregecske kém áll, aki titkos és veszélyes nyomozást folytat az angol hírszerzést évek óta orránál fogva vezető orosz kettős ügynök után. A kiábrándult George Smiley-t zseniálisan megformáló Gary Oldman azonban nem abszolút főszereplőként van jelen, a mozaikokból és a múltból felbukkanó emlékképekből egy mára heroikusan semmitmondó közelmúlt idéződik fel. A nagyhatalmak közti végtelen unalomba fulladó játszmákat jól leképezi a helyenként sajnos szintén unalomba fulladó film is: az elnyújtott, töredékes párbeszédek, a lassan épülő cselekmény, a szürke-sötét képek és az elnagyolt karakterek világa ez, ahol mindenki gyanús, és mindenki fél valamitől.

Suszter, szabó, baka, kém – színes, szinkronizált és felirattal egyaránt vetített francia–angol–német thriller, 2011

ZENE – A sikerkovács

Randy Newman csak külsőleg öregszik. Közel 70 évesen, hófehér hajjal, de változatlan magabiztossággal énekli és zongorázza saját szerzeményeit 2008. június 22-én. Az előadást Londonban rögzítette filmre a BBC koncertzenekarával egy 1733-ban építetett és kedvelt koncertközponttá átalakított, egykori anglikán templomban. Az ónkeretes ablakokon beszűrődő fény eleve bensőségessé teszi a hangulatot. Randy, mint szerző előadásmódja éppen ezt kívánja, amit érdemes összehasonlítani a neves előadók által sikerre vitt változatokkal. Mama Told Me Not To Come (Three Dog Night), You Can Leave Your Hat On (Joe Cocker), Simon Smith and the Amazing Dancing Bear (Alan Price), hogy csak néhányat említsünk. A koncertet Randy majd tízperces életpálya-áttekintő megszólalása egészíti ki.

Szakács Gábor

Randy Newman: Live In London – Magneoton/Warner, 2010

SZÍNHÁZ – Iszonyatos élmény

Mint a horror műfaj szerelmese számtalanszor elgondolkodtam már egy-egy vérfagyasztó filmet nézve, vajon mit tennék a főszereplő helyében. Nemrégiben lehetőségem nyílt rá, hogy ki is próbáljam, ugyanis ellátogattam Budapest nemrégiben megnyílt horrorszínházába. Leginkább attól tartottam, hogy a színháznak nagyobb a füstje, mint a lángja, de mivel az első perc után inamba szállt a bátorságom, rájöttem, ez cseppet sem hasonlít a Vidámparkban lévő elvarázsolt kastélyra. Miután majdnem leharapták a kezem, belebotlottam egy oszladozó hullába, aztán alaposan rám ijesztett egy félőrült, végül egy véres köpenyű, ámbár kedves hentes köszöntött és cseppet sem bizalomgerjesztő arccal megkérdezte, valóban felkészültem-e a következő félóra borzalmaira. A szívem a torkomban dobogott, a kezem izzadt, a lábaim remegtek, s szégyenemre úgy döntöttem, visszafordulok – végül a létesítmény vezetője megszánt és végigkísért a termeken. A sötét temetőben a vámpírok akartak megkóstolni, utána egy iszonyatos alak követett konyhakéssel a kezében, majd végignéztem, ahogy egy hóhérféle laposra klopfolja valaki lábát, végül megpróbálták nyaktilóval levágni a fejem. Hiába a kíséret, rémületem a tetőfokára hágott, ám amikor minden borzalmon túl voltam, katarzist éreztem. Azóta, ha megkérdezi valaki, milyen volt a horrorszínház, csak annyit felelek, rettentően szórakoztató.

Szencz Dóra

Nightmare in Budapest – Budapest, Lázár utca

ZENE – Stílusakrobata

A szó legnemesebb értelmében vett nagy magyar operadíva, aki mellesleg a legszimpatikusabb művészemberek közé tartozik, bátran kirándul számára új műfajok felé is. Már néhány évvel ezelőtt is énekelt a West Side Story koncertváltozatában, majd a Bajadér című Kálmán-operettben prózai és táncos szerepben is bemutatkozott. A sokoldalú művésznő hatodik stúdióalbumának már a címe is utal arra, hogy ismét meglepetést tartogat rajongói számára. A szívéhez legközelebb álló áriákból és dalokból válogatva „másképp” interpretálja azokat, mint ahogyan megszoktuk. Saját szavait idézve, ez a produkció „szokatlan hangvételű színes kavalkád, kalandozás a latinos dallamok és a jazz világában”. Lakmé Csengettyű-áriájától Gershwin Summertime-jáig, Edit Piaf-sanzontól Piazzola-tangóig rendkívül változatos a repertoár. A remek hangulatú lemezen élvonalbeli zenekarok és művészek működnek közre: a Modern Art Orchestra, a Quartet Escualo és Szakcsi Lakatos Róbert, valamint a művésznő két pályatársa: Dolhai Attila és Kökény Attila. Az átiratok és a hangszerelések Fekete-Kovács Kornélt dicsérik. Felkavaró élmény!

Márton Attila

Miklósa Erika: Másképp – Fidelio, 2011

KÖNYV – A normalitás megszállottja

Pozsonyi Ádám foglalkozású reakciós új kötetét rajongói, de gyűlölői is régóta várták. Bár a borítója narancssárga, de a pártokhoz – szokás szerint – semmi köze. Hiába keresünk benne bármiféle alapítványnak történő köszönet-lihegést, mert a Harcra fel! a legtisztességesebb ellenzéki hagyományok folytatója. Ellenzéke mindennek, ami talmi, s amiket – a szokásos pozsonyis szatíra eszközeivel – tesz mindig nevetségessé. A szerző mára személyiséggé nőtt; ami leginkább írásai őszinteségének köszönhető. Pozsonyira már nem lehet csak legyinteni, köztünk él, mint a hírességek bolti lopásai. Nemcsak kvaterkázik, nemcsak locsog, de mond is valamit. Egy régen elfeledett, egy elrabolt világ utolsó hírnöke. Élvezetesen, gördülékenyen ír, a paradoxon, a tömörség tőle megszokott eszközeivel. A normalitás megszállottja; amelyről azt hittük, végleg eltűnt. S lám, itt van, immáron nyolcadik kötetével, de még mindig ugyanazt mondja, amit már első írásaiban is: „Ne add fel!”. Hisz nem igaz, hogy az abnormitás győzhet a normalitás felett. A kötetet a szerző rajzai díszítik, melyek még mélyebb bepillantást engednek Pozsonyi világába, a mi világunkba, a kész-röhej világába.

Nagy Csaba

Pozsonyi Ádám: Harcra fel! – szerzői kiadás, 2011

OPERA – Molnár Belcore

Az internet élő közvetítésének köszönhetően a hazai operarajongók is megkóstolhatták a müncheni operaház fiataloknak kínált „bájitalát”. Az érzelmes történetet, a maga üde zenéjével, David Boesch szellemes rendezésében szervírozták a közönségnek. A sikeres előadáshoz hozzá tartozott a modern színpadkép a kozmosszal, egy múlt századi, magányos lámpaoszloppal, melyen egy kézzel és fél lábbal kapaszkodva énekelte Nemorino a híres románcot. Számunkra, a fiatal kora ellenére is jelentős nemzetközi karrierrel bíró baritonistánk, Molnár Levente szereplése volt az igazán fontos. A művész színpadi játéka természetes, ugyanakkor mégis dinamikus volt, hangja az évek során teltebb lett, érett alakítása sikert aratott. A Nemorinót éneklő Pavol Bresliket Gruberova novemberi vendégjátékán hallhatta a magyar közönség. Igazi bel canto hang, nagy ígéret, míg Adinát a bájos Adriana Kucerová énekelte – gyönyörű hangon.

Spangel Péter

Donizetti: Szerelmi bájital – Bajor Állami Operaház, január 8.