Kilencéves voltam, mikor szüleim elváltak. Édesanyámmal maradtam, ő nevelt föl, de édesapámmal sem szakadt meg a kapcsolatom, mindmáig közösek a családi ünnepek. Pappá szentelésem alkalmával együtt vittek fel az oltárhoz és adtak át Lékai bíboros úrnak – kedves, szép mozzanata ez a papszentelésnek.

Írta: Boros Károly Fotó: T. Szántó György

– Mi indította a papi hivatás felé?

– Meghatározó volt számomra, még óvodás koromban, anyai nagymamám halála. Életről és halálról nagyon mély gondolatok indultak el bennem akkor. Nem értettem az isteni szándékot, amelyet a felnőttek magyarázatként adtak, gyerekesen lázadtam, de nem ez vezetett a későbbiekben, hanem épp az ellenkezője, hogy keressem Isten akaratát, ami az ember életében fölfedezhető. Anyai nagyapámat nem ismertem, három évvel születésem előtt, 1956-ban meghalt. A Népbíróság elnökhelyettese, később a Legfelsőbb Bíróság tanácselnöke volt olyan történelmi korban, amelyet én már csak könyvekből ismerhetek, és éppen mostanában kezd egyre erősebben érdekelni. Például Imrédy Béla egykori miniszterelnök perét is ő vezette, sőt szerepe volt egyházi ügyekben is, például az esztergomi tanítóképző esetében. Ez engem, mint egyházi személyt különösen érdekel. Érdekes dolog visszaemlékezésekből megismerni a nagyapámat. Apai nagyszüleimnek hatvanéves házassági évfordulóját már papként viszont én áldottam meg.

– Szülei mivel foglalkoztak?

– Édesapám pénzügyi előadó volt egy vállalatnál, édesanyám pedig orosz műszaki nyelvet tanított a Műegyetemen. Emiatt többször járt tanári továbbképzésen a Szovjetunióban, így jutottam el én már kisgyerekként Moszkvába, Leningrádba – az élet különös ösvényei ezek.

– Mi maradt meg belőlük?

– A korai látogatásokból főleg zenei élmények – a zene ma is egyik meghatározója életemnek -, később, már a gimnázium idejéből és kispap koromból erős hitélmények is. Elsősorban az ortodox liturgia és a templom misztikus légköre volt nagy hatással rám. Azt is rendkívüli volt megélni, a hetvenes évek közepén, hogy a templomok hétköznap is tömve voltak. 1983-ban éppen húsvétkor jártam kint. Volt egy szombati nap, amikor elmentünk a moszkvai zsinagógába, a Lenin Mauzóleumba, és több ortodox templomba, így, ha szabad ezt mondani, három vallással találkozhattam. Ezekre a helyekre persze már tudatos érdeklődéssel mentem. Azóta is gyűjtök ikonokat. Farkasréten, ahol plébános vagyok, ikonosztázom is van, a keleti liturgia mindig meghatja a lelkemet. Elsősorban a zenéjük, melyet nemrégiben, érdekes módon, Olaszországban volt alkalmam átélni.

– Van Olaszországban görögkeleti templom?

– Biztosan van, én egy ferences templom altemplomában vettem részt orosz húsvéti liturgián. Az orosz nyelvet is mai napig szeretem. Annak idején Pannonhalmi bencés diák koromban tanulmányi versenyen is indultam oroszból.

– Édesanyja orosznyelv-tanárságából egyfajta szovjet rokonszenvre gondolna az ember. Semmi gond nem volt a családban az ön pályaválasztásából?

– Egy pillanatig sem volt kérdéses a választásom, vallásos család voltunk, hittanra jártam, amit osztályfőnököm, tanáraim tudtak is. Édesanyám azért tanított oroszt, mert ilyen munkát kapott, 1953-ban végezte az egyetemet. Korábban ő is egyházi középiskolába járt. Sőt, még tanárként maga is elvégezte a teológiát, mindjárt, amint levelező tagozaton erre lehetőség nyílt, 1978-ban.

– Említette, hogy a zene egyik meghatározója életének. Miben nyilvánul ez meg, és mi a másik?

– Gyerekkoromtól kezdve zongoráztam, kispap koromban pedig elvégeztem a kántorképzőt és orgonáltam is. Korábban is szerettem zenét hallgattatni a tanítványaimmal. A katekézisbe is szándékosan illesztek be Mozartot, itt a rádióban szintén alapvetőnek tartom a zenei nevelést. Az általunk játszott zenének feladata, hogy a lelket fölemelje Istenhez. A másik, hogy gyerekkoromban nem csokoládéval kényeztettek, hanem könyvekkel. Rengeteget olvastam, ami a szóbeli kifejezés gazdagságához, hivatásom gyakorlásához elengedhetetlen. Tudni kell, hogy mindig szorongó voltam, nem szerettem szerepelni. Az olvasás hatása később beérett. Most, hogy úgy mondjam, ebből élek úgy a szószéken, mint itt a rádióban. Eszembe jut még egy dolog, ha már a meghatározó élményeknél tartunk. Az, hogy olyan Szent István-i helyeken tanulhattam, mint Pannonhalma, később kispapként Esztergom szintén mély nyomot hagyott bennem. Ezek az ősi keresztény magyar helyek történelmet szivárogtattak belém, meghatározzák helyemet a világban. Emlékeztetnek arra, hogy ahová az Isten állította az embert, ott kell helytállnia.

– Most például egy rádióban. Hogyan lett önből rádiós?

– Édesanyám halála után, mikor éreztem, hogy most már visszavonhatatlanul felnőtt lettem, keresni kezdtem, mi az Isten szándéka velem. Választott hivatásom, és az, hogy Farkasréten vagyok plébános, nem volt kérdéses számomra, csak az, hogy miképpen legyek pap. Valahogy éreztem, hogy mostantól mást kell csinálnom. Addig el voltam kényeztetve. Tudtam, éreztem, hogy más lesz az életem, de nem tudtam, hogyan lesz más. Elmentem egy papi lelkigyakorlatra Kőszegre, hogy választ kapjak erre a Jóistentől. Elmúlt a lelkigyakorlat, a búcsúebéden is túl voltunk már, csomagoltunk, készülődtünk haza, de még semmi sem történt. Él Kőszegen egy atya, Gaál Jenő, akit már régóta szerettem volna megismerni, indulás előtt felkerestem, pár percet társalogtunk. Arról beszélt, milyen fontos, hogy rádión keresztül is elérjünk a hívekhez. Dél-Amerikában, ahol ő harmincegynéhány évet eltöltött, számos helyen van rádióadó a plébániákon. Nálunk is igazán elindulhatna a Mária Rádió, már évek óta szervezik, csak nincsen pap, aki élére állna. Gyermekkoromtól fogva Mária-tisztelő voltam, őt éreztem magam mellett, amikor nem volt velem édesanyám, sok nehézségen átsegített, rendszeresen imádkoztam a rózsafüzért. Jenő atya szavai belém hasítottak. Eszembe jutott, hogy olyan helyen vagyok lelkipásztor, ahol sok az értelmiségi hívő, akik a plébánia lapjába gyakran és szívesen írnak, jó tollúak, okos gondolataik vannak. Éreztem, hogy ez lehet a válasz, amit a lelkigyakorlattól vártam. Hogy biztos legyek benne, főpásztorom, Erdő Péter bíboros atya hozzájárulását kértem, ő beleegyezett a rádiós munkába.

– A nyilvánosság révén óhatatlanul ismert emberré válik. Nincs ez ellentétben az ön zárkózott alkatával, vagy az már a múlté?

– Nem sokat változott, most is megvan, és bizony ellentétben áll az ismertséggel, de ha az ember tudatosítja magában, és persze a munkatársaiban is, hogy itt nem önmagunkat keressük, hanem szolgálunk, hogy aki itt dolgozik, az a Szentlélek eszköze, és az istenkereső emberek megsegítése a feladata, akkor nem lehet gond a zárkózottság.

– Kiknek szól az önök műsora?

– A tizenöt-harmincöt éves korosztályhoz igyekszünk eljutni. Ezért például a napon belül azokban az időpontokban, amikor munkába mennek az emberek, készülődnek el otthonról, könnyebb, fiatalosabb zenéket játszunk. Kétségtelen, hogy ez az adó imádkozó és tanító rádió, tehát alappillérei a szentmise, a zsolozsma, a rózsafüzér és egyéb imádságok. Azonkívül a katekézis, amit mindennap betelefonálós élő adások formájában magam tartok. Tudjuk, hogy hallgatóságunk ma még főként idős emberekből áll, sok közöttük a beteg, egyedülálló, nekik is vigaszt kell nyújtanunk. Fontos számunkra a személyesség, ami megfogja a lelket, segít eloszlatni a kétségeket, csak így adhatunk választ bizonyos kérdésekre. Ezért törekszünk rá, hogy túlsúlyban legyenek az élő adások, sok a betelefonálós műsor, hogy érezzék a hallgatók, ez a rádió mi vagyunk, mi mindnyájan, akik az élő egyházat alkotjuk, egy közösségbe tartozunk. A rádió jelentősége éppen az, hogy általa az egyház kilép a templom és az otthonok falai közül, minden a világ nyilvánossága előtt zajlik, hogy lássák, ilyenek vagyunk, ezek vagyunk mi. Ez olyan, mintha a hangszórót nemcsak egyetlen templom falára tennénk ki, hogy az utcán is követhessék, ami bent történik, hanem sok-sok helyre.

– Tanulta a rádiózást?

– Nem tanultam, nem is kívánták meg tőlem. Itt az a lényeg, hogy a pap maradjon lelkipásztor a rádióban is. Nagyon fontos az igényesség, alaposan megválogatjuk a zenéket, fontos, hogy akik megszólalnak, hitbelileg is helyükön legyenek, hiszen nagyrészt önkéntesekkel dolgozunk, alkalmazottak csak öten-hatan vagyunk.

– Egy református templom korábban üresen álló helyiségeiben rendezkedtek be. Ez az ökumenikus gondolat jegyében történt, vagy gyakorlati oka van?

– Kölcsönös szükséghelyzet volt. Az itteni egyházközség bérlőt keresett, nekünk pedig kellett a hely. De nem áll messze tőlem az ökumenikus lelkület. Azt viszont sajnálom, hogy a református törvények és a helyhiány miatt nem tudunk itt kápolnát kialakítani, ami pedig fontos velejárója minden Mária Rádiónak.

– Hol fogható az adás?

– Budapesten és környékén a 94,2-es ultrarövidhullámon, de a világháló segítségével bárhol hallgatható. Egyébként a mi rádiónk egy világcsalád része, minden földrészen van már ilyen. Negyvenkét országban negyvenhat adó működik, érdekes, hogy még Szentpéterváron is. Jó néhánynál jártam látogatóban, mindenütt szeretettel fogadtak, úgy érezzük magunkat, mintha egy hatalmas családban testvérként élnénk, jó ezt megélni, erőt ad a munkához. Ma már határainkon túl is van magyar nyelvű adás, Szerbiában tizenkét órás műsorral működik, és éppen most indul Nagyváradon tizenkét óra román, tizenkét óra magyar műsorral, ami egész Erdélyben fogható lesz. Ily módon születőben van egy magyar Mária Rádió család is.