– A Wikipédián lévő szócikkben nemcsak az író, újságíró és énekes címke szerepel a neved mellett, hanem az optimista jelző is. Miért tartod ezt ennyire fontosnak megemlíteni?

– Mert számomra csak így képzelhető el az élet: óriási adag optimizmussal. Ha nem lennék optimista, sok mindent nem sikerült volna elérnem, belesavanyodtam volna például a tolószékembe, azzal pedig senki sem járna jól…

– Nagyon fiatal, mindössze huszonhárom éves vagy, de már több regény, illetve alkotói korszak van a hátad mögött. Írtál például novellákat és sci-fit is Johny Wilson, majd Francis W. Scott álnéven, ám a Sub Rosa című kultúrtörténeti krimivel léptél először a saját jogodon az olvasók elé. Mi volt az oka az álruhából való kibújásnak?

– Időközben felnőttem, ennyi történt. Sokat változtam azóta, hogy megjelent az első néhány könyvem, sokféle hatás ért, jobban kinyílt előttem a világ. Egyszer csak úgy éreztem, itt az ideje egy nagyot váltani, és akkor úgymond „megöltem” Francis W. Scottot, ezt az álarcot. Maradtam mögötte én, és azóta teljesen más könyvek kerülnek ki a kezem alól.

– Amelyekben egy a közös: a történelem, a történelem rejtélyeinek, a mindenkori hatalom és az egyén viszonyának a középpontba való állítása. Hiszen amíg a már említett Sub Rosa főszereplője a templomosok titkait kutatja, a Non nobis, Domine című legújabb regényed a magyar templomos lovagok tragikus történetét, Károly Róbert trónharcait, a kiskirályok felemelkedését és bukását meséli el egy fiú felnőtté és lovaggá válásának huszonkét évén keresztül. Honnan ez a vágy a múlt mélyebb megértésére?

– A középkor bűvöletében telt el a gyerekkorom egy jó része anélkül, hogy ezt tudatosítottam volna magamban. Lovagos játékokkal volt tele a szobám, a szüleimmel rengeteg romvárat és kastélyt látogattunk meg, két nagybátyám hagyományőrző lovasíjász, a kedvenc gyerekkori filmjeim pedig az Excalibur és A rettenthetetlen. Gárdonyi Géza, Hunyady József, Jókai Mór bizonyos regényei szintén nagy hatással voltak rám, ahogy később Umberto Eco adott sokat, jelenleg pedig Bán Mór, a Hunyadi-sorozat írója tud a legjobban elvarázsolni.

– Ebből az érdeklődésből fakad a Historium Kiadó megalapítása is. Mi a célja ennek a könyves műhelynek?

– Egyszerű: minőségi szinten gondozni a történelmet. Nemcsak regények, novelláskötetek, szakkönyvek kiadásával, hanem rendezvények, fesztiválok szervezése révén is. Nemrég zajlott le például az I. Historium Történelmi Napok, melyet a rozgonyi csata hétszázadik évfordulója alkalmából rendeztünk meg. Úgy érzem, értéket teremtettünk ezzel az eseménnyel, sok embert megmozgattunk, és jövőre mindenképpen megismételjük e középkori forgatagot. A könyveink pedig az ókortól a huszadik századig számos korba, számtalan helyszínre kalauzolják az olvasókat – hol krimi, hol kalandregény, hol szépirodalom vagy épp szakirodalom formájában. Tulajdonképpen két szabály működik a kiadóban: az adott szöveg legyen minőségi, és persze valamilyen szinten kapcsolódjon a történelemhez, foglalkozzon vele.

– Mennyi kutatómunka van egy-egy adott esetben könnyednek tűnő történeted mögött?

– Amióta krimiről történelmi regényre, illetve történelmi rejtélyekkel foglalkozó konspirációs kalandregényre váltottam, valóban jóval többet kell utánaolvasnom a tényeknek, a háttérnek. Nem is kutatómunkának hívnám ezt, inkább tanulmányozásnak, önképzésnek. Alapvetően rengeteg szakkönyvet, cikket olvasok el az adott témában, majd ezek alapján temérdek jegyzetet készítek. Hogy ez mennyi időt emészt fel, mindig az adott témától függ: néha pár hónap, mint a Sub Rosánál, máskor több év, ahogyan a Non nobis, Domine esetében.

– A tények ugyan adottak, de milyen apróságokra kell figyelned írás közben, hogy az adott korszak hitelessége is megmaradjon?

– A legnehezebb kiszűrni az olyan anakronizmusokat, amelyek a mindennapi nyelvhasználatunkból erednek. Nagyon nehéz elsiklani például az olyan mindennapi kifejezések felett, mint „zsebre vág”, „landol”, „puskaporos hordón ül”, és még sorolhatnám. Többek között emiatt is hasznos egy vagy több szaklektor, aki elmondja, hogy a középkorban még nem volt zseb, a puskaport a tizenharmadik századnál később hozták be Európába, a landolásnál meg csak köszörül egyet a torkán, és máris rájövök, mi a probléma. Amikor az ember azt hinné, hogy már mindent megtett, és kiszűrte az összes nem odaillő kifejezést, még akkor is marad néhány. Mert bármennyire is szeretnénk elmerülni az ezerkétszázas, ezerháromszázas években, mégis csak a huszonegyedik század gyermekei vagyunk. Amit képtelenség teljes mértékben levetkőzni.

– Fő művednek a Non nobis, Domine című regényt tartod, amelynek első része nemrégiben jelent meg Kelet oroszlánja címmel.

– A Non nobis, Dominét összesen két kötetre terveztem, a második rész, Az utolsó vörös barát idén ősszel jelenik majd meg. Azt, hogy ez lenne a fő művem, nem állítanám, inkább azt mondanám, az az eddigi legjobb és legkomolyabb regényem. Ez kitűnik már eleve a témából is, de erről árulkodnak az olvasói és kritikai visszajelzések is. Eddig egyetlen kutatásban sem merültem el ennyire, egyetlen történeten sem dolgoztam olyan hosszú ideig, mint a Non nobis, Domine esetében. De nem szándékozom megállni ennyinél. Tervezem a négykötetes Bátorok és a hatkötetes Anjouk megírását is: ez a három sorozat együtt egy nagy trilógiát ad majd ki, és a tizenkét könyv kerek kétszáz évet fed majd le a magyar középkorból.

– Létrehoztad a székirodalom kifejezést. Ez csak arra utal, hogy te magad kerekesszékben élsz, vagy van más jelentése is?

– Egyrészt arra utal, hogy nem szeretném, ha beskatulyáznának, belekényszerítenének egy bizonyos keretbe. Ugyanúgy írtam már krimit, mint ahogy kultúrtörténeti thrillert, és ahogy most éppen történelmi regényt írok – mindig is több műfajban mozogtam és mozgok, így ahelyett, hogy krimi- vagy történelmiregény-írónak hívnám vagy hívatnám magam, maradok inkább székirodalmár. Másrészt azt is szeretném jelezni vele, hogy az élethez mindig kell egy kis irónia.

– Önjelölt magasirodalmi körökben ugyanakkor divat lenézni a krimi vagy a kalandregény műfaját. Ezt érzékeled te is, hogy valamilyen kánon szerint te nem vagy elég „igényes” vagy jó? Egyáltalán érdekel az ilyesmi – valahova tartozni?

– Gyakran az olvasó is érzékeli, hogy lenézik, amiért krimit, kalandregényt, mondjuk ki, szórakoztató irodalmat olvas. Egy írónál ez talán sokkal erősebben jelen van. Ugyanakkor nem zavar, inkább csak dühít, mint az emberi ostobaság általában. Elsősorban az olvasónak írok, hiszen mindig is az olvasót tartottam szem előtt, így számomra az olvasó véleménye, visszajelzése szokott a legfontosabb lenni. Persze hazudnék, ha azt mondanám, hogy a hivatalos kritika nem érdekel, de nálam tényleg az olvasó áll az első helyen.

– Szlovákiában élsz, van szlovák olvasótáborod is?

– Nincs, hiszen egy zömében magyarok lakta régióban élek, ahol a hivatalos ügyek java részét is nyugodtan végezhetem az anyanyelvemen. Szülővárosom, Dunaszerdahely vezetése magyar, továbbá magyar óvodába, iskolába, gimnáziumba jártam – így aztán sosem volt semmiféle identitásbeli problémám például. Kizárólag magyar nyelven írok, ez mindig is így volt. Idegen nyelven – akár szlovákul, akár máshogy – csak akkor fog megjelenni könyvem, ha valaki lefordítja valamelyiket.

– Amellett hogy regényeket írsz, dolgozol folyóiratoknak és zenélsz is. Kimondhatjuk mégis, hogy legfőképpen író maradsz?

– Igen. Kevés dologban vagyok annyira biztos, mint ebben.

Farkas Anita