A Sebastian Faulk regényéből merített sztori a brit Különleges Hadműveleteket Végrehajtó Szervezet ügynökeiként dolgozó nők igaz történetein alapul, no persze némi romantikával megspékelve. Bár a regény végén teljes a happy end, hiszen Charlotte visszatér szeretett pilótája karjaiba, a filmes adaptációt készítő Gillian Armstrong ausztrál rendezőnő más befejezést képzelt el. Véleménye szerint a háborús élmények annyira megváltoztatták a hősnő lelki- és érzelemvilágát, hogy gondolkodásmódja sem lehet ugyanaz. Éppen ezért filmjében elsősorban arra volt kíváncsi, hogy mi történik az emberekkel háborús körülmények között, hogyan próbálják meg életben tartani a reményt, a teljesen reménytelennek látszó helyzetekben, s az átélt borzalmak hatására hogyan változik meg a jellemük.

A Charlotte Gray a háborús jelenetek ellenére elsősorban a nőknek készült, hiszen szinte minden eseményt a hősnő, vagyis Charlotte szemszögéből láthatunk, s az ő érzelmei válnak a nézők számára mértékadóvá. Ennek köszönhetően néha az lehet az érzésünk, hogy a történet egyes részei túlzottan szentimentálisak. Ám végeredményben mégis elmondható, hogy a Charlotte Gray egésze egyáltalán nem csöpögős lányregény, hiszen a romantikát a reális élet a legtöbb esetben háttérbe szorítja.

Ha végignézzük a teljes filmet, s kijövünk a moziból, ennek ellenére mégis úgy érezzük, hogy nem tudott igazán újat mondani. Rengeteg olyan filmélményünk van ugyanis, amely a világháborúban szövődött románcokon alapul, s ezek sorából a Charlotte Gray nem igazán emelkedik ki. S bár vitathatatlanul jól felépített, gyönyörű tájakon játszódó történettel s többnyire kiváló színészekkel van dolgunk, mégsem lett több, mint egy a sok hasonlóból.