A mai világban a népművészet tele van ellentmondásokkal: sokan foglalkoznak népi kézműves mesterségekkel, de csak kevesen tudnak megélni belőle. A mesterek magas színvonalon alkotnak, miközben a társadalom egy részének szemében a népművészet még mindig a falra akasztott rikító virágmotívumos falitányérokkal, a gépi hímzéses műselyem terítőkkel egyénértékű, vagy azokkal a népies motívumokkal tarkított ruhácskát viselő babákkal, amelyek minden második Váci utcai „echte ungarische folklor” kirakatban csacsi arccal pislognak a járókelőkre.

E közvélekedést szeretné eloszlatni a Néprajzi Múzeumban megrendezett Élő népművészet című kiállítás, amely a Hagyományok Háza által meghirdetett pályázatra beérkezett tárgyakat lakásbelsőkbe, enteriőrökbe helyezve bizonyítja: a valódi népművészet ízléses, magas minőséget képvisel – és van funkciója.

Igényes, szemet gyönyörködtető mázas fazekak, fehér és színes, egyszerűbb vagy tarka hímzéssel díszített szőttes abroszok, terítők, falvédők, függönyök sorakoznak a múzeumi enteriőrökben, de láthatók derékra, nyakra való gyöngy ékszerek is. Akad hucul cserépkályha, amelynek mázas cserepei a huculok életének vidám epizódjairól mesélnek, és persze gyerekjátékok: vesszőből font játszókuckó, a műanyag vízfejű és nádszálvékony testű trendi babák helyett a kislányoknak kézzel festett, népi bútorokkal berendezett babaszoba, a fiúcskáknak fából készült lovas kocsi, lábbal hajtható, kormányozható kisautó.

A látogatók többsége nem is tudja türtőztetni magát, sokan megsimítják, megérintik a tárgyakat, ékes bizonyítékául annak, hogy e portékák mind élő környezetbe kívánkoznak.

Múltkutatók

Hogy a közvélekedés a népművészetet az avíttal és sokszor a giccsel azonosítja, azért leginkább az ötvenes évek erőltetett és uniformizált, egykedvű népiessége okolható. Holott a népművészet felfedezése a XX. század közepénél sokkal messzebbre nyúlik vissza: éppen a XIX. század múltat kutató, s a magyarságára büszke értelmiségi mentalitásáig.

– A XIX. század második felére a népművészet tárgyai, motívumkincsei kezdtek beépülni a lakáskultúrába – mondja Katona Edit gyűjteményvezető muzeológus, aki Csupor István muzeológussal, a kiállítás másik kurátorával együtt fontosnak tartotta, hogy ezt a korszakonként változó intenzitással jelentkező folyamatot az 1970-es, 80-as évekig érzékeltesse a kiállított anyagban.

A kiindulópontot, a népművészet felfedezését jelképezi egy kalotaszegi enteriőrrészlet, mert a XIX. század végén ez volt az a néprajzi tájegység, amely leginkább megragadta a korabeli városi értelmiség figyelmét. A népi kultúra közkinccsé válásában pedig a XIX. század utolsó negyedének háziipari mozgalmai játszottak döntő szerepet. Így például Gyarmati Zsigáné tevékenysége, akinek révén a kalotaszegi népművészet Nyugat-Európán át Amerikáig a világ számos szegletébe eljutott.

A népművészet felértékelődése mégis leginkább annak köszönhető, hogy a XIX. század végére a magasművészetet is megtermékenyítette e gazdag örökség: a szecesszióban csodálatos művészeti alkotások születtek.

A gödöllői művészeknek a népi kultúráról mint forrásról vallott felfogását híven tükrözi Kőrösfői Kriesch által tervezett Kalotaszegi asszonyok című szövött falikárpit. De akár gondolhatunk a Zsolnay kerámiákra, vagy Kós Károly építészeti munkásságára is – magyarázza Katona Edit. Trianon után aztán újra élénkebb figyelem fordult az egyre inkább eltűnő népi műveltség felé: a ruházkodásban, a lakáskultúrában újabb reneszánszát élte a népművészet.

Ezt reprezentálja a kiállításon Tüdős Klára szalonjában készült gálaöltözet, amelyet a sárközi főkötők aprólékos motívumainak felnagyított másai díszítenek. Az 1950-es éveket követően elsősorban a népművészeti szövetkezetek tömörítették a népi hagyományok iparművészeti szinten való továbbéltetőit, emellett a kiállított anyagban néhány emblematikus öltözettel, közösségi megmozdulást jelző fotóval a közelmúlt lázadó mozgalmairól, a nomád nemzedék törekvéseiről így a táncházmozgalomról is megemlékeznek.

Kézművesek utcája

A tárlat történeti anyagából kitűnik, hogy a népművészet és a magasművészet kapcsolatából értékes, időtálló produktumok jöhetnek létre – ez lehet az egyik legnagyobb tanulsága e kiállításnak. De ebben látja a népművészet jövőjét Beszprémy Katalin, a Hagyományok Háza Népművészeti Módszertani Műhely vezetője is. Szerinte sehol Európában nincs ennyi kézművesmester, mint nálunk, talán ezért is kényelmesedett el a magyar kultúrpolitika ezen a téren.

– Sok országban, például a szlovákoknál a nemzeti identitás nagyon fontos, ezért kiemelt figyelmet fordítanak erre a területre. De említhetnénk az osztrákokat, spanyolokat, norvégokat, finneket, náluk rengeteg pénzt kell abba fektetni, hogy az elfelejtett tudás visszajöjjön, amit meg is becsülnek: Norvégiában egyeteme van a népművészetnek, Barcelonában pedig megőrizték a világkiállítás épületeit, és ott működtetik az állami támogatású népművészeti műhelyeket. Ez azonban kizárólag kormányzati akarattal valósítható meg. Kell ugyanis egy olyan kultúrpolitika, amely szempontrendszerei közt megtalálható a hagyományos értékek ápolása – magyarázza Beszprémy Katalin, majd hozzáteszi, az európai mintákkal szemben nekünk óriási előnyünk a magyar modell. – Ez azt jelenti, hogy a kézművesoktatás itthon a gyűjteményekben fellelhető néprajzi tárgyak tanulmányozásán alapul. Egy népi kézműves úgy tud újat, egyénit létrehozni, ha ismeri azt a tárgyi örökséget, amelyből merít. Egy alkotásnál fontos, hogy a kézműves legyen magas szintű technikai tudás birtokában, rá lehessen ismerni alkotásán a táji specifikumokra, de a régi és új stílusokat se keverje az adott térség motívumkincsein belül – fejti ki Beszprémy Katalin, majd hozzáteszi, miközben a hagyományvilághoz alkalmazkodnia kell a népművészeknek, új vizuális nyelvet is kell teremteniük. Így válik hitelessé ez a fajta művészet.

Ennek fényében meglehetősen szomorú, hogy a magas színvonalon alkotó kézművesmesterek filléres gondokkal küzdenek, s hiányoznak a keretei annak, hogy termékeik folyamatosan piacra kerülhessenek. Pedig Beszprémy Katalinnak nincsenek kétségei afelől, hogy az értékelvű művészetnek óriási népszerűsége lenne a nyugatiak körében – már ha volna olyan állandó lehetőség, ahol meg tudnának jelenni ezek a portékák.

– Bolthálózatra volna szükség, amely nincs kitéve a piac szeszélyeinek, s ezzel elkerülhetnénk, hogy ne az olcsó, a gagyi kerüljön kereskedelmi forgalomba. Hiába létezik ugyanis a népi iparművészeti tárgyak zsűrizése, ha senki sem kéri számon az alkotóktól és a kereskedőktől, hogy a védjeggyel ellátott, minőségi terméket árusítsák. Az első kerület részéről felvetődött az ötlet, hogy a Fő utcában valósuljon meg a kézművesek utcája. Nyugaton ugyanis ez trend: specializálják a város negyedeit, a régiségárusoknak, az iparművészeknek is van például utcája, s ott árusíthatnak. Egy ehhez hasonló negyed a Hagyományok Háza vonzáskörzetében telitalálat lenne, hiszen itt található a népművészeti holmikat árusító Mesterporta és a népművészeti kiállítóterem is – mondja Beszprémy Katalin.

Persze a mesterek helyzete nemcsak az egzisztenciális gondok miatt nehéz, hanem mert e piaci szemléletű világban meg kell felelniük a kor kihívásainak. Ebben lehet segítségükre a népművészeti marketing, amely a Nemzeti Szakképzési és Felnőttképzési Intézet programja.

– A kézművesnek nemcsak alkotónak, hanem jó kereskedőnek is kell lennie, aki el tudja adni magát és portékáját. Régen a gömöri fazekas elment és eladta a cserepeit a heti vásárban, ma azonban a kézműves a piacon óriási konkurenciával találja szembe magát: nagy a harc, s hogy versenyképes maradjon, elengedhetetlen a marketing szerepe. Meg kell tanulniuk a honlapot használni, s rajtuk múlik az igényes dizájn tálalása, s persze az is, hogy működik-e a promóció.

Ládafiából a kifutóra

Beszprémy Katalin szerint a népművészet továbbélésének és elfogadtatásának egyik kulcsa az lenne, ha együtt tudna működni és gondolkodni a társművészetekkel: ettől azonban egyelőre elzárkóznak a magasművészeti ágak képviselői.

– Az építészeti magazinokat lapozgatva sokszor felkapom a fejem egy-egy terven: a mai organikus, vagy a népi építészetet követő, azt forrásként felhasználó modern épületek berendezései vagy a nyugati trendeket követik, vagy antikvitásból összevásárolt bútorokkal akarnak stílust adni az enteriőrnek. Ám hiába az eredeti forma, a nem odaillő és stílusában disszonáns bútorokkal hatástalanok, arctalanok maradnak a tervek – véli a szakember, aki szerint éppen ezért volna szükség egy újító szellemű műhelymunkára, ahol az alkotók dolgozhatnának egy jellemzően és karakteresen magyar formanyelv megalkotásán. – Ha Gaudi tervezett egy épületet, a belső tereket, a berendezést is hozzáálmodta, mindez tökéletesen tükrözte az ő alkotói világát. Ám a mai tervezők mintha félnének ettől. Éppen ezért az NKA-nak vagy a különböző területeken működő alkotókat összefogó szervezeteknek inspirálni kellene a művészeti életet.

– Mi adnánk egy kézműves tudást, ők pedig a művészi látásmódot, s ezzel egy átütő, új művészeti irányzat születhetne meg, amely nemzeti és modern is. Szerinte erre most óriási igény volna, hiszen a természetes anyagok, a kézművesség felfedezése világtrend, attól azonban még távol vagyunk, hogy a művészek számára a népi kultúra ihletforrássá váljon. Mindez megvalósult és kiteljesedett a szecesszió művészetében, de ma ebben az értelemben a szecessziót megelőző korhoz kanyarodtunk vissza.

Azért akad reménysugár. Molnár-Madarász Melindának (Meyke) egy matyó népviselet által megihletett öltözete jelzi a múzeumi térben, hogy a divat talán az egyik olyan művészeti ág, amely eredeti módon, önálló művészeti produktumot alkotva képes integrálni a népművészetet.

– A népi kultúra számára az egyik legnagyobb kihívás a jövőben, hogy menynyire képes az iparművészetben gyökeret ereszteni – állítja Katona Edit is. Meyke ruhatervei éppen ezt a folyamatot modellezik. A kalocsai, a mezőkövesdi matyók és a kalotaszegi tájegység motívumait felhasználva három nagy kollekciót készített.

– Minden ruha megtervezését hosszas kutatás előzi meg, könyvtárban, a Néprajzi Múzeumban, s persze ha van lehetőség, leutazom a helyszínre. A falusi templomokban szinte minden esetben kapok információt arról, hogy melyik asszony ládájában rejtőzik még eredeti viselet. S ha már elegendő anyagot gyűjtöttem, akkor állok neki a tényleges kreatív munkának – mesél Meyke az alkotás folyamatáról. – Mai, hordható viseleteket tervezek, éppen ezért tartom fontosnak, hogy a motívumkincset és a szerkezetet ne válasszam szét. Nem csupán ráteszem a díszítményt a ruhára, hanem igyekszem, hogy a régi, hagyományos öltözetek szerkezete felfedezhető legyen. Az ízét, esszenciáját próbálom visszaadni a különböző tájegységek viseleteinek az alkotásaimon – mondja az iparművész, akinek az Iparművészeti Egyetemen a kalocsai viselet alapján tervezett ruha volt a diplomamunkája.

Már csak azért is, mert tapasztalata szerint a gagyit sokan összemossák a valódi népművészettel.

– Az egyetemen féltettek ettől a témától, nem igazán hittek benne, a konzulens tanárom az utolsó hónapban feladta a közös munkát, így végül egyedül maradtam a tervemmel. De kitartottam, és a diplomamunkám különdíjas lett. E tekintetben egyébként nem sokat változott a helyzetem: a divatszakma folyamatosan változó trendjeivel nem tudok és nem is akarok lépést tartani. Periférián dolgozom, hiszen a hagyományokból kiinduló divattervezés egészen más értékrendszerből táplálkozik, mint a mainstream – mondja Meyke, aki úgy látja, a divat a leginkább alkalmas arra, hogy a népművészetben önálló alkotásokat teremtsen, magával húzva a többi művészeti ágat. – A hagyományőrzők oldaláról gyakran ér az a vád, hogy nem reprodukálom az eredetihez hűen a viseleteket. De ez nem is az én feladatom, hiszen az a korszak már letűnt. Ám hogy a fiatalok számára a tradíció vonzó, szerethető legyen, ahhoz fontos az új, modern formák alkalmazása. Ugyanis így lehet az emberekkel megismertetni és elfogadtatni saját népművészetüket.

Szentei Anna