– Január 1-je óta Magyarország az Európai Unió soros elnöke. Ez a fél év nem csak arra ad lehetőséget, hogy az öreg kontinens figyelmét Budapestre tereljük, hanem arra is, hogy hazánk külföldön is bemutatkozhasson. Spanyolországban például magyar kulturális évad indult, amelynek ön az egyik motorja.

– Szerencsére nagyon mozgalmas időszak elé nézünk, nekem is nyolc kiállításom lesz különböző városokban, és rendkívül izgalmas programokat szervezünk koncertek, kiállítások, kulturális körutak formájában. Az esemény azért is nagyon különleges, mert ellentétben több európai országgal, Spanyolországban még nem rendeztek ilyen horderejű rendezvénysorozatot. A jelentőségét mi sem bizonyítja jobban, mint hogy az évadot közösen nyitotta meg Schmitt Pál köztársasági elnök és I. János Károly spanyol király a madridi Auditoriumban.

– Az évadnak külön apropója, hogy idén ünnepeljük Liszt Ferenc születésének kétszázadik évfordulóját. A legendás komponista ihletésére készített, háromszor két és fél méteres alkotásában benne van mindaz, ami Liszt munkásságát, művészetét és mindenekfölött való szárnyalását jelképezi.

– Amikor elkezdtem a munkát, a Liszt-álmot akartam megfesteni, azt, ami maga volt Liszt Ferenc. Az volt a fontos, hogy azt az elképesztő virtuozitást adjam vissza a képben, ami Lisztre előadóművészként és komponistaként egyaránt jellemző volt. Ezért nem egy konkrét emberi figurát látunk, hanem a zongora billentyűzete és az ezüstösen csillogó Duna fölött szárnyaló madarat. Persze benne vannak azok a karakteres elemek, amelyek Lisztet jellemezték: hatalmas orra, haja, nagy kezei, amellyel mintha ma is játszana a zongorán. A kép teljessége pedig egy nagy, szimbolikus örvény. Mindezeket nagyon élő színekkel alkottam meg, amelyek szerves részei az eszköztáramnak. Liszt egyébként maga is fellépett Madridban, értette és érezte a mediterrán világot. A kép politikai aktualitása miatt pedig a két ország kapcsolatára is utalok a vásznon. Az évadnyitót követően a festmény, ami egyébként Magyarország ajándéka Spanyolország számára, a madridi Kortárs Művészeti Múzeumba kerül.

– Zenei témáról nehéz lehet személyes élmények nélkül festeni. Mennyire játszik szerepet a zene a mindennapjaiban?

– A kép utal erre is. Gyerekkoromban édesapám révén, aki zongorázott, nagyon közeli kapcsolatba kerültem a komolyzenével, később a képzőművészet mellett zenetudományt is tanultam. Nem véletlen, hogy több alkotásom kifejezetten zenei apropóból született, s például az Edda számára készített lemezborítóm a Nemzeti Galériában látható. Egy alkotónapom is úgy kezdődik, hogy reggel nyolckor bekapcsolom a lejátszót és addig, amíg le nem fekszem, zene szól otthon. A képeimen a képzőművészetnek a zenéhez való közelségét szeretném megmutatni, azt a pillanatot, amikor találkozik két különböző műfaj, amelyek kiindulópontja pontosan ugyanarról szól: valami olyat üzenni az emberiségnek, ami mindenekfölött áll. Ilyen többek között a szeretet, a szépség, a harmónia, az együvé tartozás fontossága.

– Spanyolország az euróövezet négy leggyengébb gazdaságának egyike. Mennyire tudnak figyelmet fordítani az ott élők a kultúrára?

– Kultúrára szerencsére mindig van pénz. De bár olyan rossz helyzetben lenne Magyarország, mint amilyenben Spanyolország van. Az a középosztálybeli ember, aki kettő vagy öt évvel ezelőtt megengedhette magának, hogy koncertre menjen, színházat vagy kiállítást látogasson, aztán étteremben vacsorázzon, ma is megengedheti ugyanezt. Lehet, hogy nem megy minden hónapban Mallorcára vízisíelni, de jól él, és áldoz a kultúrára. Mára az emberek újra elkezdtek értékálló befektetéseket keresni, s persze nem Szinyeit vagy Munkácsyt vásárolnak kétszázmillióért, hanem elérhető árú kortárs alkotásokat, amelyek a mai értéküknél később sokkal többet érhetnek.

– Az évad eseményein túl mennyire jutnak el a magyar kulturális értékek Spanyolországig? Van lehetősége egy spanyol embernek megismerkedni a klasszikus vagy akár kortárs magyar kultúrával?

– Noha a XX. századi spanyol festők lexikonjában is elhelyeztek mint spanyol festőt, ettől függetlenül magyarnak vallom magam, s egyfajta kulturális nagykövetként tekintek magamra. Néhány évvel ezelőtt az egyik legnagyobb madridi napilap egy tízoldalas összeállítást közölt hazánkról, azzal indítva, hogy „Magyarország Közép-Európa latin országa”. Amikor hazajövök, ezt kézzel foghatóan tapasztalom magam is. Ettől függetlenül a magyar kultúra egy-egy partizánakciótól eltekintve nem jut el Spanyolországba. Ez talán annak is köszönhető, hogy itthon nem volt soha olyan ösztönző eszköz, amely erre felhívta volna a művészek figyelmét. Pedig attitűdben, mentalitásban nagyon sok a hasonlóság a spanyol és a magyar ember között. A magyar rockzenészek között is sok barátom van, akiktől mindig megkérdezem, hogy miért nem jönnek el Madridba is koncertezni? A válasz tulajdonképpen az, hogy a magyaroknak az angolszász nyelvterület, maximum Franciaország belátható, az Ibériai-félsziget kiesik a látókörből. Ezért is lehet, hogy a spanyol emberek alig-alig ismerik Magyarországot. A kulturális évaddal talán előre lehet lépni ezen a téren.

– Az évad előkészítéséből és lebonyolításából az ön által életre hívott Apoyo el Arta Kortárs Művészeti Alapítvány is aktívan kiveszi a részét. Miben segítik önök a munkát?

– A kiállítások megszervezése és lebonyolítása az, amiben elsősorban segíteni tudunk, s az egyik fő célunk, hogy kivigyük a művészetet az utcára. A következő nagy projektünk például városkiállítások szervezése lesz. Ez azt jelenti, hogy a felújítás alatt álló városi épületek védőhálóját arra fogjuk felhasználni, hogy kortárs művészek alkotásait mutassuk be rajtuk, körülbelül ötvenszer ötvenméteres nagyságban. Ez egy óriási lehetőséget jelent a fiataloknak, és nagyon jól járhatnak azok a cégek is, amelyek a projekt mellé állnak. Mivel az alapítvány nemcsak Madridban, hanem képviseletén keresztül Budapesten is működik, ezért azt remélem, hogy hamarosan akár a Belvárosban is találkozhatunk majd óriás méretű alkotásokkal. Egy tehetséges művész számára ennél nagyobb lehetőség talán nem is létezik.

Vágvölgyi Gergely

Fodor-Lengyel Zoltán

festőművész

1963-ban született Budapesten, jelenleg Spanyolországban él és dolgozik.

Képzőművészeti tanulmányait Fischer Ernő magántanítványaként kezdte, majd a párizsi Sorbonne Egyetem grafikus szakán folytatta.

Közben itthon az ELTE magyar–történelem szakán is tanult.

Díjai: Goya-nagydíj (1988), Olimpia Mozgalom-díj (1997), Alvaro Mutis Művészeti-díj (2006).

2007-ben a cádizi Királyi Szépművészeti Akadémia tagja lesz, majd egy évvel később megkapja annak Arany Érdemrendjét.