Fotó: Demokrata/T. Szántó György
Hirdetés

– Négyéves volt, amikor szülei 1948-ban a fővárosból Szentendrére költöztek. Azóta él itt, ebben a házban, ebben a kertben. Milyen hatással volt művészetére ez a természetközeliség, ez az idilli környezet?

– Művészcsaládban nőttem fel, Györffy őseim több generáción keresztül karcagi-mezőtúri fazekasok voltak, nagyapám, Györffy István néprajzkutató, egyetemi tanár, míg édesanyám, F. Györffy Anna grafikusművész volt, akinek többek között a Mosó Masa mosodája és a Pöttyös Panni sorozat illusztrációit köszönhetjük. Édesapám, Bisztrai Farkas Ferenc közgazdaságtant tanult ugyan, de barátai révén a művészethez is közel került, fiatalkorában művészeti könyveket adott ki. Miközben tehát a művészet a mindennapjaim része volt, sokáig mégsem tudtam, mihez kezdjek az életben. Tizennégy éves lehettem, amikor kezembe került egy marék agyag, ami aztán egy pillanat alatt eldöntötte, merre tovább. Ráadásul a kertünk közepén folyt a malomárok, a Bükkös-patak pedig nemcsak a friss levegőt hozta le a Pilisből, hanem azokat a gyönyörű köveket és kavicsokat is, amelyek formái meghatározóak lettek későbbi művészetemben. De nemcsak az indító impressziót kaptam meg itt, hanem azt az azóta is tartó folyamatos feltöltődést, amelyért nem győzök hálát adni az Úristennek.

– Művészetében egyszerre van jelen ez a természetből kiinduló, azt imitáló organikus kifejezésmód, a figurativitás, illetve az absztrakt formaalakítás. Hogyan férnek meg ezek a látszólag nagyon különböző ábrázolásmódok egymás mellett?

– Az emberi figurától indultam, a női test formavilága, az abban rejlő életesszencia volt az első jelentős szobrászi impresszióm. Ezek a nőalakok aztán szép lassan elkezdtek sűrűsödni, tömegük lett, éppen úgy, mint Barcsaynál a házaknak, amelyek konstrukcióvá váltak. Jóllehet az első köztéri munkám 1971-ben még egy figurális alkotás, az azóta elveszett dupla életnagyságú Semmelweis-portré volt, egy idő után elkezdett zavarni a figura irodalmi oldala, vagyis hogy elmagyarázható, rögtön látni lehet, hogy mi is az valójában. Ettől fogva a tömörítés, az absztrakció, a jellé formálódás kérdése izgatott. Egészen az 1990-es évekig, amikor is osztályt kaptam a Magyar Képzőművészeti Egyetemen, ahol a tanítás során az emberi testből kellett kiindulom, hiszen ezen keresztül lehet a legjobban bemutatni az arányokat, a formarendet, a formák kapcsolódását, a statikát és a mozgást, a dinamika és a csend állapotát. Portré, egész alakos figura, a mozgásformációk, a figurák egymáshoz és a térhez való viszonya – ezzel kezdtük. Mert az ábécét meg kell tanulni. Miután aztán jó néhány tanítványomból nagyszerű figurális művész lett, elkezdett izgatni, vajon meg tudnék-e jól mintázni egy figurát úgy, hogy az szobor is legyen.

– Aztán bő egy évtizeddel ezelőtt Balatonfüredre elkészítette azt a Bujtor István-szobrot, amely azóta a város egyik legnépszerűbb köztéri alkotása.

– Istvánnal együtt legénykedtünk, jókat buliztunk, így el mertem vállalni a család felkérését. Nagyon élveztem a munkát, azt hiszem, a szobraimra jellemző formai dinamika mellett Pista karakterét is sikerült belevinnem. Mert egy szobor attól jó, ha él, és rétegekben rakódik egymásra az egyéniség. Valóban nagyon népszerű lett, nem tudok úgy arra járni, hogy valaki ne üljön az ölében, vagy ne fotózkodjon vele. Vagyis megnyugodtam, hogy oké, megy ez nekem! De továbbra is foglalkoztatott az ön által is felvetett kérdés, azaz: hogyan lehetséges, hogy ez a két, egymástól látszólag nagyon távol álló dolog, vagyis az absztrakció és a figurativitás egyszerre is tud működni? Aztán rájöttem, hogy ha a lényegből indulok ki, a kettő nemhogy különbözik, hanem ugyanaz. Ugyanazok a rendszerek, formarendek és formakapcsolódások működnek mindegyikben. A különbség csak annyi, hogy egy figurális munka mindenkit azonnal meg tud szólítani, míg az absztrakt sokkal rejtettebb, nem könnyű leolvasni, mi történik benne.

– Vagyis más az alkotói szándék?

– Nem, a szándék ugyanaz: létrehozni egy olyan tárgyat, amely fel- vagy meg­idéz valami nem jelen levőt. A szobrászat ugyanis nem más, mint egy olyan tárgy megalkotása, amelybe a formák, a jelek és a szimbólumok nyelvén bele van sűrítve egy egyébként szavakkal elmondhatatlan tartalom. Ahhoz, hogy megértsük, szükségünk van a tudat alatti tudásunkra is. Az a mű, amely ezt nem mozgatja meg, nem képes valódi katarzist és igazi élményt nyújtani. Az nem más, mint egy valamit ábrázoló tárgy, amelyet hiába csinálnak meg korrektül egy nagyon szép anyagból, miután megnézzük, egyszerűen továbblépünk. Ami igazán lényeges, az a kifejezés ereje. Ez a művészetek legmagasabb energiája.

Fotó: Demokrata/T. Szántó György

– Valahol hallottam öntől, hogy az a jó szobor, amit nem fejeznek be teljesen, amin a befogadó nyitva talál egy kiskaput. Ez valóban ennyire fontos?

– Minden szobron muszáj hagyni valami ki nem mondott dolgot, hiszen ez lesz az, ami beszippantja a nézőt, amivel őt is alkotótárssá tesszük. A mű megfejtése és a befogadása ugyanis nem más, mint a benne nyitva hagyott kapuk és terek birtokbavétele. Az alkotást nem szabad túlbeszélni, nem lehet minden igazságot kimondatni vele, mert unalmassá válik.

– A tanításról és a tanítványokról érintőlegesen már beszéltük. Arról azonban nem, miért is tartotta fontosnak a tanári hivatást, azt, hogy a fiataloknak átadja mindazt a tudást, amelynek már a birtokában volt?

– A művészet íratlan törvénye, hogy egy bizonyos idő elteltével, amikor valakinél már besűrűsödik és rétegeződik a tudás, meg kell osztani. Mert nem lehet mindent, amit az ember meg tud csinálni, áttenni szoborba, festménybe, filmbe vagy versbe. Azt hiszem, előbb vagy utóbb, de mindenkiben megjelenik a tudásmegosztás kényszere. Van, aki nem meri elvállalni, van, aki idegenkedik tőle, van, aki tudatosan készül rá, míg más belesodródik. Én ez utóbbiak közé tartozom. Az évek során többször is hívtak tanítani, de nem volt rá időm, túl nagy kötöttségnek éreztem. Egészen az 1990-es évekig, amikor már a szobraim világszerte önálló életet éltek. Ezzel párhuzamosan a Magyar Képzőművészeti Egyetemen a hallgatók fellázadtak, írtak egy listát, kiktől szeretnének tanulni, kiktől pedig nem. Az egyetem vezetői megkerestek, hogy rajta vagyok az első listán. Ezt kihívásnak éreztem, és elvállaltam egy osztályt. Osztályvezető tanárként, docensi rangban véglegesítettek, aztán tanszékvezető, majd egy cikluson át rektor is lettem. Az egyetemen létrejött egy olyan kiváló tanszék, amelyet Bencsik Pista barátom, akit szintén meghívtunk tanítani, a béke szigetének nevezett. Mert nálunk a művészet és a hallgatók előrehaladása mindenek előtt való volt. A tanítás során a legfontosabbnak mindig azt tartottam, hogy a hibákat, amelyeket meglátok, ne mondjam ki rögtön, hanem rávezessem a hallgatót, hogy ő találja meg. Mert ha nem engedem gondolkodni, epigont hozok létre. A Magyar Művészeti Akadémián időközben létrehozták a képzőművészeti ösztöndíjprogramot, és az ösztöndíjasokkal azóta is foglalkozom. Vagyis a tanítás a mai napig ébren tartja az érdeklődésemet, legalább annyit kapok tőle, mint amennyit kiadok magamból. Ráadásul azt kell mondjam, hogy átlagban jobbak a mai fiatalok, mint az én időmben voltak: szabadabbak és erőteljesebbek.

– A tanítás mellett a művészeti közélet, az abban való szerepvállalás is végigkísérte eddigi életét, szobrászi munkásságát. Honnan ered ez a közélet iránti aktív érdeklődés?

– Édesapám politikus is volt, amellett, hogy részt vett a Nemzeti Parasztpárt alapításában, a második Nagy Imre-kormány idején államminiszteri feladatokat látott el. Ám csalódott a politikában, ami tönkre is tette. Így ez a pálya engem sem vonzott, ugyanakkor a közélet, a másokért való tenni akarás mindig is érdekelt. Szentendre gyermek- és fiatal koromban rengeteg művésznek adott otthont, de nem volt köztük semmilyen kohézió. A Régi Művésztelep ugyan még úgy-ahogy működött, de Aczélék oda is betelepítették a saját embereiket. A művészeti életet általában az elvonulás és a belső emigráció jellemezte. Titkon azonban mindannyian vágytunk egy grafikai műhelyre. Ennek létrehozása persze akkoriban szigorúan tilos volt, hiszen semmitől sem rettegett jobban a hatalom, mint egy nyomdától. Édesapámtól azonban megörököltem azt a problémamegoldó képességet, ami segített, hogy megtaláljam azokat az embereket, mondatokat és érveket, amelyekkel a közösség akaratát keresztül tudom vinni. Így valamikor az 1970-es évek elején Deim Pállal és Balogh Lászlóval közösen sikerült létrehoznunk a Szentendrei Grafikai Műhelyt. De mindez csak addig érdekelt, amíg létre nem jött. Utána mentem vissza követ faragni. Aztán persze mindig jött egy következő feladat, mint például a MűvészetMalom, amelyből komoly művészeti intézményt csináltunk.

Korábban írtuk

– Min dolgozik most, és milyen tervei vannak a jövőben?

– Györffy nagyapám 1939-ben halt meg, és már a harmadik kopjafája megy tönkre a Fiumei úti temetőben. Készítek egy kőre átírt változatot, ősszel szeretnénk majd felállítani. De a megrendeléseket kerülöm, nem indulok pályázatokon. Utolsó nagy munkám a Kolozsváron tavaly felavatott Kós Károly-szobor volt, ami a bezártság alatt készült. Itt ült középen a műteremben, mindennap kommunikáltam vele: egyik nap komorabb volt, másik nap jobb kedvű. Aztán muszáj volt megállítanom. Magamnak azonban szívesen dolgozok. Jövő ősszel készülök egy Farkas Ádám 80 kiállításra a Műcsarnokban, vannak a fejemben új szobrok, azokat szeretném addigra elkészíteni. A nagy tervem azonban, hogy a kertünkből, ahol már most is van 10-15 szobor, szoborparkot hozzak létre. Ehhez csinálunk egy családi alapítványt, amely majd a feleségem, Rákossy Anikó festőművész életművét, illetve a sajátomat is gondozni fogja.