Ismét nagyszabású műsorral jelentkezett a Honvéd Táncszínház, visszatérve a gyökerekhez, ezúttal az autentikus néptánc műfajában remekeltek. Az összesen tizenhárom tételből álló előadás a magyar népzenén és néptáncon keresztül mutatja be a magyar népi kultúrát, amellyel bizonyítja, hogy nemcsak nyelvében, de dalaiban és táncaiban is él a nemzet. A műsor gerincét adó tételek igen változatosak. Hol egy-egy tájegységet vagy szokást, hol az emberi élet egy szakaszát, hol pedig egy ünnepet mutatnak be. Az előadás nemcsak a táncra épít, hanem remekül használja a zenét, a jól komponált látványt, és a színpompás, rendkívül változatos viseleteket. A kétórás műsor alatt 15-20 különböző magyar viseletet vonultat fel, s ez csak ízelítő a szinte falvanként változó öltözködésből.

Az első rész a Dunántúl és az Alföld táncainak felsorakoztatása volt. Somogyország archaikus zenéje és táncai ősi időkbe nyúlnak vissza, a letisztult és az egyszerű táncok erőtől duzzadnak, amiben az erotika, az életet mozgató férfi-nő viszony lépten-nyomon előtérbe kerül. Férfitáncaink virtuozitását dicséri a több tájegységről összeszedett verbunkos tétel, aminek párja a lányok karikatánca. A szlavóniai táncanyagot felhasználó karikázó a Horvátországban található, többször is elpusztított magyar falvakat, Szentlászlót és Kórógyot idézi. A határkerülő, úgynevezett „kalala” lánctánc az összekapaszkodó karikázóval váltakozik, ami magával ragadó sodrást ad az egyébként nőies táncnak.

Külön említést érdemel a Három falu tánca című tétel, az ugyanarról a néprajzi tájegységről merített anyag jól példázza néptáncaink gazdagságát. A felső-tiszavidéki három különböző falu saját viseletében, saját motívumkincseivel, ám egységes egészként mutatkozik be.

A táncszvit új darabja, az erdélyi nyolc tétel: Moldva, Mezőség, Marosszék, Felcsík, Szék, Gyimes, Bukovina és a híres Kalotaszeg. Itt minden tétel külön tájegységet mutat be, de ezen belül változó a téma. A moldvai tétel sodró, fiatalságot és életerőt sugall, míg a mezőség egypár tánca Visából jól mutatja a megfáradt, ezer csapással sújtott erdélyi tájegység szórvány magyarságának elhagyatottságát. Ennek pont ellentéte a székelységet idéző marosszéki és felcsíki tétel. A közösséget kívánó és feltételező körtáncok, a vidámságot tükröző élénk zenéből és táncból kitűnik a székely ember életszeretete. Ezt a részt – a táncelőadásokban szokatlan módon – egy ízes beszédű székely mesemondó lány vezeti fel, megadva ezzel az alaphangulatot. Az előadás egyik csúcspontja a széki esküvő, ami csodálatos viseleteivel egy máig élő szokást idéz meg a színpadon. Zárásnak a híres kalotaszegi tájat választották. Magával ragadó, lendületes táncai és káprázatos viselete biztos siker minden előadáson.

A koreográfusok a Honvéd alkotóműhelyéből kerültek ki, többen közülük ma is aktív táncosok. Munkájukat dicséri, hogy a néző pillanatoknak érzi csak a majd kétórás előadást. Magas szintű szakmai tudásukat jól jellemzi, hogy zömmel olyan falvak táncait állították színpadra, amelyeket eddig nem ismert a néptáncot kedvelő közönség.

A tánckart nemcsak pompás tánctudásukért, hanem az éneklésben nyújtott kitűnő teljesítményéért is dicséret illeti. Az előadást a látványtervező, Zeke Edit és a jelmeztervező, Imrik Zsuzsa feltűnően jó munkája teszi kerek egésszé.