Chris Rea: Utoljára vállalok hosszú koncertkörutat

Nem mindennapi eset, hogy valaki csupán egy szorongató helyzet feloldása miatt vesz hangszert a kezébe, és 35 évvel később egy nem kevésbé kellemetlen körülmény hatására kényszerül feladni a muzsikusi pályát. Az 55. évét taposó Chris Rea utolsó koncertkörútja során március 5-én a Budapest Arénában vesz búcsút magyarországi barátaitól.

Az olasz bevándorló apától és ír anyától született Chris 1951-ben az angliai Middlesbroughban csodálkozott rá a világra. Újságírónak készült, ám amikor a középiskolában egyik tanára megalázó helyzetbe hozta, minden megváltozott. Tanítója az osztály színe előtt miszlikre akarta tépni dolgozatát, ő pedig tanárát tette nevetségessé, amikor az hiába igyekezett kirángatni kezéből a füzetet. Kizárták az iskolából, mire barátja egy Joe Walsh (a későbbi Eagles-gitáros) lemezzel vigasztalta, és tette ezt oly sikerrel, hogy a nekikeseredett diák maga is azonnal ezt a hangszert vette a kezébe. Akkor már 19. életévét taposta. Kétesztendei gyakorlás után a Magdalene nevű csapathoz került, amelynek énekese, David Coverdale a Deep Purple-be távozott, majd Beautiful Losersre váltott elnevezéssel 1975-ben a brit könnyűzenei szaklap, a Melody Makertől az év felfedezettje címet nyerték el.

Chris mégsem volt elégedett, magának való emberként inkább egyénileg kívánt boldogulni. Jól választott, hiszen már első, 1978-ban megjelent albuma meghozta számára a sikert, félmilliós eladásával arany lemez lett belőle. Azóta sem állt be a sorba, soha nem érdekelte az éppen futó divatzene, mindmáig megmaradt többnyire visszafogott, bensőséges, az éneklés helyett inkább suttogással megszólaló zenésznek. Ez az elbeszélő stílus dalainak hangulatában, sejtelmes hangszereléseiben, elmélkedést megelevenítő szövegeiben mindvégig visszaköszön, amit ő maga romantikus olasz származásának tulajdonít. Életvitele homlokegyenest ellenkezik a legtöbb rockhíresség harsány magamutogatásával, botrányaival. 1980-ban feleségül vette barátnőjét, akivel már akkor hosszabb ideje járt, házasságuk azóta is tartós, egy kérdésre, hogy hány, a zenekarok körül lebzselő rosszlánnyal akadt dolga, csak azt válaszolta, hogy eggyel sem, mivel sosem volt része a musicbusinessnek, ő csupán dalszerző és gitáros. Erőt és szövegei ihletét családjából nyeri, kerüli a felületes és tartalmatlan szóvirágokat, a tartós benyomásokat részesíti előnyben. Zenéje, még az erősebb ritmusok alatt is megnyugtató, korhatár nélkül ajánlható bárkinek.

1983-ra már kultikus személyiséggé nőtte ki magát szülőhazájában, minden albumáról sikeres szerzemények – így a Let’s Dance, On The Beach, Auberge – kerültek a rádióműsorokba. Magyarországon alighanem az 1989-ben megjelent The Road To Hell albuma a legismertebb, főként a brit földön listavezető címadó és a magyar változatban is megjelent Tell Me There’s A Heaven (Ott fenn van egy ország) felejthetetlen dalai miatt. Ez utóbbit eredetileg gyakorló apaként a gyermekek kihasználása ellen írta. Megérzése segítette, amikor lemezkiadója határozott ellenkezése ellenére A pokolba tartó út címet adta az albumnak, amelynek teljes bukást jósoltak. Egyebekben sem hallgat a „nagyokosokra”, nem állít össze zenés körútjai alatt a szervezők számára a rockhírességek részéről oly gyakori elmebeteg, vagy gőgtől csepegő igénykiszolgálás-listát, a hecc kedvéért nem dobálja ki a szállodaablakokból a bútorzatot. Meggyőződéssel állítja, hogy a kiváló zenészegyéniségek születésüktől fogva rendelkeznek a képességgel, amit csak fejleszteni, finomítani lehet, de ha nincs meg valakiben, akkor az hiába gyakorol órákat, éveket.

Újabb sikert jelentett az 1998-ban megjelent The Blue Café albumának címadó kislemeze, amely a Schimanski című német bűnügyi filmsorozat betétdala lett. Az élet azonban ritkán kegyes épp azokkal, akik a leginkább megérdemlik. 2001-ben súlyos, 12 órás hasnyálmirigyműtéten esett át, amelynek során a szerv jelentős részét eltávolították testéből. Felépülését felesége mellett Julia és Josephine nevű leányai – róluk dalokat is írt – szeretetének tulajdonítja. A tétlenségre kárhoztató lábadozás alatt hűséges párja juttatta eszébe, hogy egykor szeretett volna festeni, most elég ideje lenne erre. Chris, bár azóta visszatért a zenészvilágba, a festést már nem hagyta abba. Újabb lemezei közül betegsége ihlette a Dancing On Stony Road albumát, míg a 2005-ben megjelent Blue Guitars kiadványon saját festményeit is megtekinthetjük legkedveltebb dalai meghallgatása közben.

Mivel a harmincmillió eladott nagylemez tulajdonosa a legodaadóbb ápolás ellenére sem lehet egészségileg a régi, döntő lépésre szánta el magát: „Nem akarom, hogy egészségügyi állapotom hátráltasson. Szeretek koncertkörútra menni, és ha lenne egy másik testem, ez volna a világ legkellemesebb munkája. Mivel egészségügyi állapotomat nem lehet előre megjósolni, és nem lehetek biztos benne, hogy nem leszek rosszabbul, ezért döntöttem úgy, hogy utoljára vállalok körutat mint Chris Rea. Másfajta munkát kell keressek.” A hírek szerint kisebb klubokban azért továbbra is hallhatják hívei jól ismert dalait.

Életpályája, évtizedek óta tartó sikerei bizonyítják, hogy címlapra szánt szaftos botrányok, zaklatott magánélet, trágár beszéd, mérhetetlen italozás és kábítószerezés nélkül is lehet boldogulni a művészvilágban. Ehhez ugyanis csak a tehetség nélkülözhetetlen.

Szakács Gábor