Fűzből faragott, sertésvérrel vörösre mázolt vicsorgó fapofa, bajsza kender, fején csavart kosszarv: a mohácsi busók jellegzetes álarcát mindenki ismeri. De honnan ered ez a hagyomány, miért ijesztők a busók, és miért maradt fenn a népszokás a mai napig? A Hagyományok Házában Poklade címmel nyílt kiállítás a hagyományos farsangi időszak idején, vagyis hamvazószerdáig, március 5-ig látogatható.

Fotó: Vermes Tibor/Demokrata

Fotó: Vermes Tibor/Demokrata

Tucatnyi ijesztő pofa mered ránk a tárlat installációjából, az egyiken sötétbarna lobonc lóg, homlokából kosszarv csavarodik ki, a másikon fehér bárányszőr bozont burjánzik, ábrázatán gonosz vicsorgás. A mohácsi népi iparművészek által készített, ma is használatos busóálarcokkal a Poklade című kiállításon találkozhatunk, a szó horvátul annyit tesz: átváltozás, és a köztudatban egyet jelent a busójárással.

Szőrlobonc és kenderkóc

– Magyarországon a XV. századból erednek az első farsangra utaló adatok. A busójárás szokásáról annyit tudunk, hogy a sokácsághoz, vagyis a magyarországi horvátokhoz kötődött, ám hogy mikor indult és hogyan terjedt el, arról már jóval kevesebb az információ. A XVIII. század végi írásos feljegyzések mesélnek elsőként a hazánkba telepedett sokácok alakoskodó, télűző szokásáról. A busójárás a XX. század harmincas éveitől újult erőre kapott, ugyanis ekkoriban fedezték fel és kezdték el gyűjteni a néprajzkutatók az ezzel kapcsolatos szokásanyagot – mesél a hagyomány eredetéről Kalina Veronika néprajzkutató, a tárlat kurátora.

– A harmincas években fényképek is készültek, majd két évtizeddel később filmre vették az alakoskodókat, a mohácsiak pedig, hogy jobban mutassanak a felvételeken a fából készült álarcok, határozottabbá kezdték faragni a vonásokat, kiemelték az arccsontot, erősebbre festették a szemet, a szájat, a fogakat. Megszületett az a maszktípus, amit ma busóálarcként ismerünk – magyarázza Kalina Veronika, majd hozzáteszi, a tárlat első részében ezt a változást lehet nyomon követni a maszkok stílusának formálódásán keresztül. Akad azonban régebbi darab is, amin hiába keressük a mai busómaszkok jellegzetességeit, a kenderkóc bajuszt, a szarvakat, a sűrű, birkaszőr loboncot. A magángyűjtőtől származó álarc, amely csupán apró szemréseket és összeszorított fogakkal teli szájat formáz, talán kétszáz éves is lehet: Mohácson, egy istálló elbontásakor fordult ki a falból, a jelenlévők nem kis ámulatára.

Szép busó és jankele

A mohácsi busójárás hagyományosan hat napon át tart, a farsangi időszak legvégén. A hétvége javarészt a turistáké, míg húshagyókedden a város lakói inkább a maguk örömére rendezik a forgatagot. De bármikor látogatunk is Mohácsra, biztosan összetalálkozunk a busójárás jellegzetes karaktereivel. A beöltözők legnépszerűbbje a faálarcos busó, vállán bunda, kezében kereplő, a derekán kolomp. Bundája alatt sokác népviseletet hord, a hagyomány szerint csakis férfi veheti fel ezt az öltözetet.

– Nem véletlenül, hiszen a busójárás hagyománya a tél elűzésére, a tavasz csalogatására szolgált, ugyanakkor hagyományosan ez a lakodalmi időszak is, amihez szorosan hozzátartozott a termékenységvarázslás, a bő termés kívánsága éppúgy, mint a szapora gyermekáldásé. Másik jellegzetes figura a szép busó, vagyis a sokác leány, akinek nem faálarc, hanem fátyolszerű lepel van az arca előtt. A mohácsiak úgy tartják, ha egy sokác lány felöltözik, annál kevés szebb van a világon. A szép busó (lepa busa) jelmeze sokác népviselet, ugyanakkor egyáltalán nem biztos, hogy leány rejtőzik az öltözék alatt. Az egyik legrégebbi jelmez ugyanis a férfi-női ruhacserén alapszik, ami itt is megjelenik – magyaráz Kalina Veronika. A harmadik jellegzetes karakter a jankele, a rongyokba öltözött alakoskodó. Az ő szerepe eleinte arra szorítkozott, hogy a busók előtt törje az utat a tömegben. A jankelének nincs előírva, hogy mit viseljen, a lényeg, hogy minél rongyosabb legyen az öltözete. Kezében zsákot vagy harisnyába húzott krumplit lóbál, azzal ütögeti a szájtáti tömeget. A busójárás mindhárom karakterére igaz, hogy ne legyenek felismerhetők – éppen ez a beöltözés körüli kitétel adott okot olykor némi bonyodalomra. Előfordult, hogy valaki maszkban, arcát elrejtve megkereste a haragosát, és jól elagyabugyálta, italozás közben pedig amúgy is könnyen elszabadulnak az indulatok.

Elűzni a gonoszt

A rendkívül gazdag tárgyi népművészeti anyag mellett Répásy Zsolt fotóin elevenednek meg a busójárás pillanatai, és megtekinthetők a témában Kolbe Mihály grafikái is, valamint archív mozgóképek az 1950-es évekből.

– A fotográfus képeiről jól látszik, milyen belső kapcsolati háló, erős közösség működik Mohácson. A busók nemcsak a farsang idején szórakoznak együtt, hanem egész évben, összeszokott baráti társaságok állnak a hagyományőrző csoportok mögött. Ez a népszokás éppúgy összetartja a helyieket, mint a korábbi évszázadokban, miközben ügyelnek arra, hogy a lényeg ne sérüljön, azaz megmaradjon a szokás téltemető-tavaszváró, termékenységvarázsló jellege. Az idős sokácok sem maradnak ki az eseményekből: a kevésbé mozgóképes öregeket otthonukban látogatják meg a busók, mélyedést szántanak az udvaron, vagy megszórják hamuval a ház sarkait. E hiedelem szerint a bőséget a házhoz vonzzák, és elűzik a gonosz, ártó szellemeket – magyarázza a néprajzos.

Fotó: Vermes Tibor/Demokrata

Törökűzők
Bár nincs történeti alapja, a busójáráshoz kapcsolódik egy népmonda is, amely szerint a török hódítók elől menekülő őslakos sokácok a dunai mocsárvilágban, a mai Mohácsi-szigeten kerestek menedéket. Miután megelégelték a török elnyomást, ijesztő, vérrel festett álarcokkal, birkabőrbe öltözve, óriási hangzavart csapva az éj leple alatt átkeltek a Dunán, és felverték a törököket, akik a pokolbéli ördögöknek látszó maskarásoktól halálra váltan, fejvesztve menekültek a városból. A mohácsi busójárás 2009 óta az UNESCO szellemi örökségeinek listáján szerepel, 2012 óta pedig hungarikum. 

Ma közel másfél ezer beöltöző vesz részt a busójáráson, sőt, a Mohács környéki horvát falvakba is kezd visszaszivárogni a hagyomány. Éppen ezért egyre bővül azon népi iparművészek köre is, akik a néphagyomány tárgyi kellékeit szolgáltatják, így a stílusuk szerint elkülöníthető álarcok mellett a szép busók lábára illő bütykös harisnyát, bőrbocskort, fazekakat, hangszereket is készítenek. A helyiek számára fontos, hogy magyarországi, helyi alapanyagokból dolgozzanak.

– Tizennégy fafaragómestert tart nyilván Mohácson a Hagyományok Háza népi iparművészeti zsűrije, és ami igazán örömteli, hogy ma már nemcsak a népművészek, hanem egyre több magánember is próbálkozik álarcfaragással, mint a régi időkben. Ez a folyamat azt is mutatja, hogy élő és élni is akaró hagyományról van szó, amelynek a középpontjában az összetartás áll.