Az ember nem egyedüli lény, s Hitler felelőssége a mi felelősségünk is. Nem mondhatjuk, hogy egyedül ő a gonosz, a fekete bárány, mi pedig ártatlanok vagyunk a meggyilkoltak vérében. Hogy mossuk a kezünket. Hogy neki, a Führernek nem voltak emberi érzései és jó tulajdonságai, nekünk pedig csak azok vannak. Így aztán talán természetes, ha a kor írói meg akarják idézni Hitlert, vajon mit tenne ma, ha élne, és mit tennénk, mi, többiek, látván és hallván őt. Vagy talán csak a mai kor visszásságait akarják bemutatni az 1945-ben elégetett és Vermes fikciójában 2011-ben feltámasztott Hitler személyén keresztül? Erről szól Peter Gaspar, vagyis Gáspár Péter regénye is, az Ordasok. (Wölfe, magyarul 2011-ben jelent meg a Coldwell gondozásában.)

Gáspár előbb írta meg Vermesnél, ráadásul németül, s 2010-ben elküldte a teljes kéziratát néhány német kiadónak. Vermes Németországban él, újságíró, kapcsolatban van a médiával, és azon keresztül természetesen kapcsolatban lehet a kiadókkal is. Akár olvashatta is Peter Gaspar kéziratát, s inspirálhatta őt a Nézd, ki van itt (németül: Er ist wieder da) megírásában.

Innentől kezdve az olvasó akár oktalan összeesküvés-elméletre is gyanakodhatna, ha nem csengenének össze bizonyos tematikai megoldások a két könyvben. Ugyanaz a tanulság: ha Hitler ma élne, talán még könnyebb dolga volna, mint uszkve nyolcvan évvel ezelőtt, hiszen a tömegkommunikációtól elbódult nép birkaként követné őt, és támogatná a hatalomra kerülését. Csupán be kell kerülni a médiába, és ez a bekerülés az internet segítségével sok szempontból könnyebb, mint régen. Ráadásul Európa hasonló gondokkal küzd, mint az egykori weimari Németország: munkanélküliség, bevándorlók (most nem a zsidókkal van a baj, hanem a törökökkel, arabokkal), pénzügyi válság, értékválság, hogy csak a legfontosabbakat említsük.

Ilyen időkben mindig nyerő ember lehet az, aki következetes. Tehát mindkét regény (Gasparé és Vermesé is) eléggé hátborzongató „lehetőségeket” sejtet a XXI. század európai polgára előtt. Ám nem csupán hasonlóságok vannak a két könyvben, hanem különbségek is.

Vermesnél nem tudni, miért támad fel a Führer. Egyszerre csak ott van Berlinben. Maga is csodálkozik: „…én is itt vagyok, amit éppoly kevéssé értek” (Nádori Lídia fordítása). Hogy akit benzinnel lelocsoltak és elégettek, az miképpen támadhat fel, ezzel az „apró kérdéssel” Vermes nem foglalkozik. Pedig talán fontos, hiszen Vermes könyve politikai fricska, és ezen az egy tényen kívül, hogy Hitler él, nem nevezhető oly módon abszurdnak, mint mondjuk Gogol Orrja. Mint tudjuk, az abszurd és a groteszk között alapvető különbség, hogy az előbbi teljesen lehetetlen, a mindennapi tapasztalatnak ellentmondó eseményeket, figurákat ír le, míg a groteszk „össze nem illő elemek különös társításával egyszerre komikus és nyomasztó hatást keltő mű vagy irányzat” (Tolcsvai Nagy Gábor: Idegen szavak szótára, Osiris Kiadó, 2007).

Vagyis Gogolt olvasva nem jut eszünkbe, hogy egy orr miképpen kell életre, és miért viselkedik úgy, mint egy ember. Egy groteszk művet olvasva azonban mégiscsak probléma.

Hitler feléledésének kérdésével Moldova György is szembesült a „Titkos záradék” (1972) megírásakor. Moldova úgy oldja meg a kérdést, hogy Hitlert titokban hibernálták, helyette valaki mást égettek el.

Gasparnál pedig nem testi valójában támad fel a Führer, hanem egy olyan zsidó fiú lelkében, akit a szülei éppen a toleranciára, egymás megértésére neveltek. Itt, mintegy skizofrén módon, a két lélek, a két én küzd egymással, hogy melyikük uralhassa először csupán az Adam Hellernek nevezett testet, majd később a médiát, és szándékai szerint: Németországot. Így Gaspar esetében teljesen érthető, hogy Adam sokat töpreng azon, miért éppen ő az, akiben mintegy inkarnálódott Hitler (már ha lehet ilyet mondani egyáltalán), és ha igen, miért pont Hitler; és a benne feléledt gonosz szintén érvel: „…miért így eszközölte ki a gondviselés, hogy pont én jöjjek vissza? Miért nem az úgynevezett jók, Buddha, Churchill vagy Roosevelt, esetleg Gandhi?”

Vermesnél is előkerül ez a téma, de nála teljesen funkciótlan és érthetetlen. Hiszen Hitler feltámadt, miért töprengene azon, hogy ő miért pont ő? Elment az esze? Lássuk csak: „Ugyanakkor mégiscsak meg kellett válaszolni egy kérdést: Miért én? Amikor annyi nagysága van a német történelemnek, akik ugyanerre a második lehetőségre várnak (ti. a feltámadásra!), hogy új dicsőségre vezessék népüket? Miért nem egy Bismarck, miért nem egy II. Frigyes? Egy Nagy Károly? Egy Ottó császár?” Aha. Szóval erről van szó! A feléledt Hitler bizonytalan önmagában, a küldetéstudatában. Nagyobbra tartja magánál Bismarckot, Nagy Frigyest, Ottót… Hihető ez? Normális ez a Führer? Vagy Vermes olvasott valamit, esetleg pont egy Gaspar-kéziratot, és jó ötletnek találta beemelni a regényébe azt, ami ott működött? Nem tudhatjuk. Nézzünk mást.

Hitler fedőneve a korai időkben Wolf volt, vagyis farkas. Gaspar regényének is ezt a címet adta: Wölfe, vagyis farkasok. Az ő könyvében az első perctől kezdve erős ez a motívum, a mit nem sejtő és még kisgyermek Adam keblében morgás kezdődik, akkor, amikor apjával nagy és kövér emberek szemtelenkednek, de akkor is, amikor előkerül a „zsidó téma”. Aztán mikor felnőttkorában tényleg előbukkan belőle ez az ördögi Führer, akkor Adam megkérdezi a másik énjét: „hogyan szólítsalak?” „Nevezz Farkasnak! Wolf ” – mondja ez az ördögi Führer, aki mellesleg sokkal ijesztőbb, mint Vermes csetlő-botló figurája, és akit sokan Hitler-imitátornak vagy egyenesen Chaplinnek néznek.

Vermes könyvében is felmerül a Wolf név, de csupán mellékesen, akkor, amikor e-mail címet keresnek neki, és az adolf.hitlert természetesen nem engedélyezi az internetes szolgáltató. Így említetik meg a hajdani Wolf, de végül nem kerül bele a „farkas” Hitler e-mail címébe. Ez az egybeesés akár véletlen is lehetne.

Ám a harmadik egyezés roppant furcsa. Gaspar regényében Adam Heller építészmérnök, s ebben a minőségében egy városszéli öreg kastélyt kell megtekintenie renoválás céljából. Még ekkor nem sejti, ki vagy mi lakozik a lelkében, csupán azt tudja, hogy az a szörnyű lény mindig a legrosszabb, a leglehetetlenebb helyzetekben kezd éledezni, morogni benne. A kastély idősek számára nyújt otthont, s amint Heller a folyosón sétálgat, egy vénséges vén matróna kerekezik vele szemben tolószékben, s felismeri: „– Oh, mein Führer… valóban Ön az… visszatért… tudnia kell, hogy mindig is rajongtam Önért… és mindmáig azt teszem… Heil Hitler!”

Adam, akinek eddig fogalma sem volt arról, hogy esetleg külsőleg is hasonlíthat Hitlerre, most döbben rá: „A Führer…néz vissza rám a tükörből!” „Én vagyok Hitler!” Vermesnél ez nem akkora poén, de szó szerint benne van. Hitler autogramokat oszt, és egyszer csak „egy agg dáma közeledett felém, afféle modern, motorral hajtott tolószékben, csillogó szemmel. Felém nyújtotta az újságját, és reszkető hangon így szólt: – Emlékszik? 1935-ben, Nürnbergben éppen magával szemben álltam az ablakban! Miközben tartott a felvonulás, végig az volt az érzésem, hogy rám néz. Annyira büszkék voltunk magára! És most… Semmit sem változott!”

Talán sikerült szemléltetnem, hogy az inkriminált részek Gasparnál szervesen illeszkednek a történetbe, Vermesnél pedig nem. Ez persze nem bizonyíték semmire. Végezetül elmélázhatnék azon, hogy egy Németországban ünnepelt magyar származású szerző, mikor itthon is kiadják, meghívják a könyvbemutatóra, nagy csinnadrattával fogadják, hozsannákat énekelnek róla pár nappal könyve megjelenése után, a város tele van a könyv óriásplakátjával, az újságok a vele készült interjúkkal; szóval, hogy ez a szerző, Timur Vermes miért nyilatkozza azt, hogy Magyarország kormánya nem demokratikus, a magyar nép ezt érdekes módon tűri, rendben, de akkor az EU miért nem szankcionálja a diktatórikus húzásokat.

Nem tisztem a kormányt védeni, se támadni, de van egy olyan érzésem, hogy Vermesé sem. Legalábbis nem ildomos. Bár egy kérdésre válaszolva azt állítja, olvasta Arkagyij Gajdar könyvét, a Timur és csapatát. Lehet, hogy ő még ma is a legszívesebben olyan ötágú vörös csillagokat pingálna, mint az egykori Timur. Pedig azok a csillagok is vannak olyan veszélyesek, mint Hitler horogkeresztjei.

Gáspár Ferenc