Csoóri Sándoré az idei Balassi-emlékkard

Több magyar költő a Balassi-emlékkardot tartja az egyik legrangosabb irodalmi kitüntetésnek Magyarországon. Idén Csoóri Sándor személye és életműve előtt tiszteleg a kuratórium, melynek tagja többek között Molnár Pál, Döbrentei Kornél, Makovecz Imre, Rubovszky András, Lőcsei Gabriella. Méltó helyre került a díj, hiszen ő valóban a magyar nemzet költője, Zámoly szülötteként, Magyarország fiaként immár csaknem hat évtizede az egyetemes magyar irodalom és közélet jeles és hiteles képviselői közé tartozik. Költő, író, gondolkodó. „A nemzet rebellise” – írta róla hat éve Vasy Géza.

Éppen egy éve voltunk vendégei Székesfehérváron Csoóri Sándor 75. születésnapi ünnepségének. Az akkor háromnegyed százados életjubileumát ünneplő Kossuth-díjas költő így fogalmazott: „Egy erőteljes visszamagyarosítást kell végrehajtanunk, ha erős magyar nemzetet akarunk.” Ez a gondolat ma időszerűbb, mint valaha. Csoóri tehát üzent a magyar irodalmi, társadalmi és politikai életnek. Üzent, mert volt és van üzennivalója. Mégpedig az, hogy minden értékteremtő gondolat a lélek és a nyelv mély rétegeiből tör fel. „Csak munkával és kultúrával lehetett fenntartani a magyar nemzetet” – mondta, majd így folytatta: „A magyar irodalom szempontjából a legfontosabb a stílus tisztaságának és eredetiségének megőrzése. Csak így lehet és érdemes alkotni.” Csoóri Sándor ezt joggal mondhatja, hiszen ő akkor is megtartotta a stílus tisztaságát és eredetiségét, amikor az ötvenes-hatvanas években a politikai hatalom hamis ideológiákba való burkolózással megpróbálta megsemmisíteni a szabadságvágytól szomjas magyar gondolatot. Akkor is tiszta forrás volt a magyar irodalom, a magyar társadalmi és politikai gondolkodás számára, amikor a hazai magyar értelmiség a modern költészetet a dekadens nyugati világ bomlástermékének titulálta. A kommunista diktatúra éveiben Csoóriban azt az alkotót tiszteltük, aki szellemi és közéleti bátorsággal rájött arra: az irodalmi tevékenységen túl más feladatokat is el kell vállalnia.

A magyar értelmiség egy részét – így őt is – a börtön veszélye fenyegette. Hogy miért nem zárták börtönbe mégsem? Erről így vallott egy korábban vele készített interjúnkban: „Kádárnak abban az időben éppen a nyugati országokban volt politikai körútja, ebből adódott minden. A kommunista vezetés ugyanis rádöbbent arra, hogy ha minket becsuknak, akkor Kádár első nyugat-németországi és olaszországi útja kudarcba fulladhat, hiszen részese annak, hogy Magyarországon néhány ártatlan értelmiségi börtönben ül. Tehát ezért nem börtönöztek be bennünket. Sőt, ezáltal Kádár meg is dicsőült Nyugaton, hogy milyen liberális politikus…”

1956-ban Csoóri nem hagyta itt a hazáját. Hogyan is hagyhatta volna itt, hiszen mélységesen szerette, belőle táplálkozott. Olyan élményeket adott számára a szülőfalu és vidéke, amelyek mindmáig elkísérik és hatnak rá. Eszmélése Vértes közeléhez köti, innen indult az egyetemes magyar irodalom világába. Felsorolni is lehetetlen, mennyi írása szól a szülőföldről, annak szeretetéről, az első idők felröppenésétől az anya szavait idéző gyönyörű pillanatokon át a jelen folyton vissza-visszatérő gondjaiig. Ma ez a Csoóri-felfogás is korparancs: szeretni szülőföldünket.

A legnehezebb időkben (is) mindenkor nyilvánosan kiállt a határon túli magyarság ügyei mellett. Nem véletlen az sem, hogy oroszlánrésze volt Janics Kálmán A hontalanság évei című, a felvidéki magyarok kitelepítésének, jogtiprásának a háború utáni történetét tárgyaló könyvének kiadásában, melyhez Illyés Gyula írt előszót. Erről Csoóri így mesélt: „A kéziratot elolvastam, nagyon tetszett. Létfontosságú történelmi dokumentumokat tartalmazott. Benda Kálmánnal azt latolgattuk, hogy jó lenne a könyvet Magyarországon kiadni. A kézirat sokaknak tetszett, sajnos azonban senki sem vállalkozott arra, hogy segítségünkre legyen a kiadásban. Eldöntöttük tehát, hogy külföldön kell megjelentetni.”

Persze ez sem volt könnyű, de megoldotta, kijátszva a titkosrendőrséget és a vámosokat egyaránt. A könyv végül Svájcban került kiadásra, és azóta is nagy sikere van.

Csoóri a rendszerváltozást követően is lankadatlan hévvel folytatta közéleti tevékenységét. A kilencvenes években a Magyarok Világszövetségének elnökeként az egyetemes magyarság számára maradandót alkotott, oroszlánrészt vállalt a Duna Televízió létrehozásában, melynek gondolata a Magyarok III. Világtalálkozóján fogant meg 1992-ben.

A 2000-es Világtalálkozó azonban már előhozta a rendszerváltás vadhajtásait, és a 2002-es parlamenti választások is rádöbbentették Csoórit, hogy itt tulajdonképpen a demokrácia diktatúrája működik. A két választási forduló tájékán – 2002-ben – így elmélkedett az általa irányított Hitel című folyóiratban: „Kezdettől fogva hamisnak és elégtelennek éreztem újszülött demokráciánkat. Csúnyácska volt, kissé vörhenyes, de gondoltam, kinövi. Bíztam benne. Az eddigi három választás előtt egyszer se rohantak meg gyomortáji remegések, amelyek veszedelmet jeleztek volna. Most azonban jeleztek.”

Csoóri Sándor, aki ma is időszerű, az irodalom eszközeivel oktat, lelki erőket mozgósít. Mindig ügyel arra, hogy az irodalom autonómiáját megőrizze. Mondandójával mindig fokozza az együttgondolkodásból fakadó együttcselekvés ingerét, a valóság megismerésének mélységét. Remélhetőleg egyre több – a nemzet ügyeire fogékony – magyar ember hallgat rá a jövőben is, annak ellenére, hogy mostanság betegeskedik, s egyre kevesebb nyilvános szereplést vállal. Hiszen Csoóri tiszta és igaz magyar szavára talán ma sokkal nagyobb szükség van, mint valaha. Szava a közéletben ma is korparancs kellene legyen: tartsuk meg a stílus tisztaságát és eredetiségét!

Kedves Csoóri Sándor! Köszönjük a tiszta magyar forrást, melyet 1953-ban megteremtett számunkra. Gyógyulást kívánunk, és szívből gratulálunk a Balassi-emlékkardhoz.

Tarics Péter