Titok, pergamenre írva

A kriptográfus elsárgult iratok és poros kötetek titkainak kutatója, aki a levéltárak, könyvtárak zizegő-motozó csendjében és a nagypolitikát irányító háttértörténések szövevényében is otthonosan mozog, rejtvényeket fejt meg, kódokat tör fel, felfedezésével pedig minimum megmenti az emberiséget. E kissé karikírozott jellemzés a regények legendás kriptográfusait festi le, mint amilyen például Tomás Noronha professzor, J. R. dos Santos műveinek főhőse. A történeti kriptográfia kutatói a valóságban is bölcsészek: nyelvészek vagy történészek. És ha nem is kerül minden héten eléjük szenzációt rejtő kézirat, kutatásaik egyáltalán nem nélkülözik a különös epizódokat. A kriptográfia kezdetei ugyanis a messzi múltba vezetnek, hiszen az üzenet kódolásának legkülönbözőbb módszereit már az antik világban is használták.

Selyem és tinta reggelire

Az ókorból származó legismertebb történetet Hérodotosz írta le: a perzsa király ellen szövetkezni akaró Hisztiaiosz küldöncének haját leborotváltatta, a kopasz fejére pingáltatta az üzenetet, és amikor kinőtt a haja, útnak indította. A címzett aztán újra leborotválta a hírvivő haját, így láthatóvá vált a szöveg. Egy másik nagy ókori kultúra rövidebb idő alatt oldotta meg a titkok továbbításának problematikáját: Kínában a küldönc a selyemlabdacsra írt, a viasszal borított üzenetet egyszerűen lenyelte, mikor célba ért, és a természet megtette a maga dolgát, olvashatóvá vált a titkos információ. Az ókori Rómában használtak először katonai célokra titkosírást. Ha igaz a legenda, Julius Caesar Cicerónak írt levelében alkalmazta elsőként a monoalfabetikus kódábécét, jelesül a latin betűket a görögökkel helyettesítette.

– Minden szöveg titkosírás, amit más nem tud elolvasni. Akkortájt, amikor a társadalom csupán elhanyagolható százaléka tudott írni, még a leghétköznapibb szöveg is rejtjeles üzenetnek számított. Bár az ókorban és a kora középkorban is használták, mégis azokat az időket tekintjük a titkosírás kezdetének, mikor nagyipari méretűvé vált az alkalmazása. Vagyis a XV. század elejét – szögezi le Láng Benedek történész, a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem Filozófia és Tudománytörténet Tanszékének vezetője. Ez volt a diplomácia születésének időszaka, és persze nem véletlen, hogy a politikai játszmák nagymestereinek hazájában, a középkori Itáliá­ban formálódott, alakult ki a rejtjelezés művészete.

Az itáliai városállamok urainak szolgálatában kémek és némi kémtevékenységet folytató követek, diplomaták sokasága dolgozott. A szövevényes ügyek a változó politikai széljárásban állandó kommunikációt kívántak a felektől, ezért égető szükség volt az üzenetek titkosítására.

– Vagyis a politika és a diplomácia emelte be a titkosírást a középkor mindennapjaiba, a hadászattal kapcsolatos kommunikáció csupán elenyésző részét képezte a rejtjelezett üzeneteknek. A kódban általában személyesen állapodtak meg a felek, ami igen veszélyes volt, hiszen a titkosírás feloldókulcsa irat formájában utazott az összeesküvés résztvevőjével vagy az üzenet közvetítőjével hazáig – meséli Láng Benedek. A kulcsokat persze igen gyakran váltogatták. Sokszor előfordult ugyanis, hogy a lóháton poroszkáló küldönc már többedjére járta meg az utat egyik várostól a másikig, hogy a köpenye alatt rejtegetett újabb feloldókulcsot eljuttassa a címzetthez. Az ellenség kifigyelte, lecsapott rá, így a következő üzenetváltáshoz újabb titkosírásra volt szükség. Az is megtörtént, hogy a feloldókulcsok sokaságába maga a levél írója is belezavarodott, és üzent a címzettnek azzal a kérdéssel: most melyiket is kell használni? Ha az erre adott választ elfogta az ellenség, egészen biztosan kaján vigyorral vetette tudomásul a levél tartalmát.

– A reneszánsz idején épp e nehézkesség miatt nem is fejlődött a titkosírás rendszere: megmaradtak az addig használt módszereknél, így az ellenérdekelt felek könnyedén megfejthették az üzenetek nagy részét – teszi hozzá a szakértő. Ami persze nem jelenti azt, hogy a történeti kriptológiával foglalkozó, modern kori kutatónak könnyű dolga volna.

Blöff vagy valódi?

– Ha egy titkosírással írt szöveg viszonylag rövid, megfejtése szinte lehetetlen. A munkamódszer általában ugyanaz: először csak nézegetjük, számolgatjuk, megfigyeljük, kitűnnek-e belőle a gyakori karakterek. A germán vagy a neolatin nyelvű iratokra éppúgy igaz, mint a magyarra, hogy az e betű fordul elő bennük a legtöbbször. Igen ám, de van, hogy a titkosírás készítője a gyakori karakternek több írásjegyet adott meg, valamint telehintette a szöveget nullitásokkal, vagyis olyan jelekkel, amelyek semminek nem feleltethetők meg. A kódoló ezeket találomra bedobálta a szövegbe, amit a dekódoló értett, ám a jelenkori kódfejtő vért izzad miatta – fejtegeti Láng Benedek a nehézségeket. És ha mindez nem lenne elég, az 1400-as években a titkosírást kódok bevezetésével bonyolították.

– A titkosírásban egy karakternek egy jel felel meg, a kódolásban azonban egész szavakat helyettesítenek, ilyen lehet például, ha a nevet számmal jelölik. A homofonikus titkosírást ráadásul az a nyelv is komplikálja, amelyen íródott. A XVI–XVII. századi magyar igen messze van a mai nyelvünktől: van például olyan újkori szöveg is, amiben minden é betű helyett í-t használtak, ami teljesen megváltoztatja a textus képét, és nem szándékosan ugyan, de félrevezeti a mai kódfejtőt.

Láng Benedek szerint a történeti kriptográfia körülbelül száznyolcvan rejtélyes kötetről tud, aminek csupán töredékét sikerült megfejteni. Ilyen titokzatos szöveg az 1420 körül keletkezett Voynich-kézirat is. Ez kicsit olyan, mint a Szent Grál: felbukkanása óta izgatja a kutatók fantáziáját. Az ismeretlen nyelven, különös jelekkel telepingált könyvecske nevét Wilfrid Voynich lengyel könyvkereskedőről kapta, aki a XX. század elején fedezte fel a kéziratot. Megfejtéséről időről időre felröppennek a hírek, ám ezekről rendre kiderül, hogy mégsem állják meg a helyüket.

– A Voynich-kézirat népszerűségének oka, hogy csodaszép kiállítású könyv, és igen régóta próbálják „feltörni”. Valószínűleg nem blöff, mert túl sok benne a rendszeresség ahhoz, hogy hamisítványnak gondoljuk. Egyes kutatók szerint nem titkosírás áll benne, inkább valamiféle mesterséges nyelv, hiszen van grammatikája. Ám az is lehet, a készítő célja csupán a gyönyörködtetés volt.

Uralkodók, szerelmesek, terroristák

A magyar történelem ugyancsak hemzseg a titkos üzenetektől. Láng Benedektől megtudjuk, ennek oka többek között az országban rendre elhatalmasodó, viharos politikai környezetben keresendő: ha állandó veszélyben él egy ország, több hatalmi központtal, ott egészen biztosan kivirágzik a titkosírás kultúrája. Mint ahogyan ez a török időkben és az azokat követő évszázadokban hazánkban is történt.

– A hazai titkosírás egyik legizgalmasabb kódfejtője II. Rákóczi Ferenc, annak ellenére, hogy nem volt a birtokában olyan infrastruktúra, mint amilyen például XIV. Lajosnak, aki egész apparátust működtetett a titkos üzenetek megfejtésére. Rákóczi kémei nemegyszer ellenséges német leveleket csíptek el, és a fejedelem maga fejtette meg a rejtvényeket, sőt ki is talált titkosírást – meséli a történész. Elmondja: az e korból ránk maradt titkosírások kilencvenöt százaléka politikai témájú, azaz hadi és diplomáciai levelezésekben maradt fenn. A témáját tekintve jóval színesebb, maradék öt százalékot a szerelmes levelek, magánnaplók, vallásos és tudományos szövegek teszik ki.

– A XVIII–XIX. században a kódkönyvek kerültek előtérbe, amolyan több ezer tételt tartalmazó szótárak, ahol minden szót külön kód jelez. Ezeket nehéz volt összeállítani, ám annál könnyebb ellopni – a II. világháborúig mégis ilyeneket használtak. A gépesítés elterjedésével az egyre bonyolódó titkosírások megfejtése inkább matematikai tudást igényel, az ezredfordulóhoz közeledő évtizedekben pedig magas szintű informatikai szaktudást. Ma már a titkosírás sem a régi – legyinthetnénk maliciózusan. A digitalizáció korában ugyanis merőben új stratégiát alkalmaznak a titkos információkat küldözgető törvényen kívüliek, például a terroristák: nem az üzenetet titkosítják, hanem az üzenetváltás aktusát.

A kriptográfia izgalmas történetét nézve felmerülhet a kérdés, milyen gyakorlati haszna van e tudományágnak? Láng Benedek szerint a legkevésbé az, hogy egy adott korszak forrásait az így kiásott információk gazdagíthatják. A titkos szövegek megfejtése inkább a tudománytörténetet árnyalja, azaz segít értelmezni az adott korszak titokfogalmát, mindinkább megismerhetővé teszi a régiek titkosírás-technikáit. Ugyanakkor lehetnek a mai korra nézve is jelentős hozadékai. A számítástechnikában kifejlesztett vizuális rekogníciós programok képesek arra, hogy szövegeket analizáljanak, ami segíthet a paleográfiának, a régi írásokkal foglalkozó tudományágnak. Az ilyesfajta programoknak a jövőben például az aláírások elemzésénél is hasznát lehet majd venni, vagyis a társadalmi hasznosíthatóságuk meglepően széles körű lehet.