– 1994-ben jött létre a Magyar Illusztrátorok Társasága, miért ilyen későn, hiszen hasonló egyesülések külföldön már a század eleje óta léteztek?

– Amerikában például 1901 óta, de a mi kezdeményezésünk sem teljesen előzmények nélküli: már a háború előtti időszakban alakultak hasonló jellegű grafikai társulatok és szakmai fórumok, de kifejezetten az illusztrátorok érdekképviseletét és a szakma megbecsülését szem előtt tartó összefogás nem. Az alapítás után két évvel rendeztük meg a Vigadó Galériában a Magyar–Olasz Kortárs Illusztráció című kiállítást, ami egyfajta megmérettetés is volt számunkra. Nyilvánvalóvá vált, hogy szakmailag még nagy utat kell bejárnunk. Az olaszoknál ráadásul akkor volt a csúcson a számítógépes grafika, ami nálunk csak pár évvel később jött be. Ma már azonban szerencsére mindenhol lecsengett, és újra előtérbe került az egyediség, miközben persze a számítógép egy jól használható, új eszköz maradt, akárcsak egykoron a töltőtoll.

– Magyarországon mennyire megbecsült művészet az illusztrátoroké?

– Régebben periferikus területnek számított, valahogy úgy tekintettek rá, mint egy pénzkereseti forrásra, amit a művész kénytelen elvégezni a megélhetéséért. A szakmai köztudatban volt valami lekezelés, nem tekintették önálló művészetnek, csak egy köztes területnek az alkalmazott és az autonóm grafi ka között. Ma már ez a fajta hozzáállás eltűnni látszik, ami talán az évek óta tartó következetes munkánknak, az általunk szervezett kiállításoknak és a nemzetközi megmérettetéseken elért eredményeinknek is köszönhető. Persze ez még csak az út eleje, hiszen az illusztráció rangját megteremteni hosszú távú és nem mellékesen sok pénzt is igénylő folyamat. Jelen kell lennünk a szakmai seregszemléken, legalább a katalógusainkkal, kiküldött műveinkkel, ha személyesen nem is mindig. Hiába hívnak minket például minden évben Szöulba, Japánba, a dél-amerikai országokba és az Egyesült Államokba, ezekre már nem futja a keretünkből. Viszont Bolognában minden évben képviseltetjük magunkat, akárcsak a Pozsonyban kétévente megrendezett illusztrációs szemlén és a frankfurti könyvvásár magyar standján is. Emellett itthon szoros kapcsolatot építettünk ki a Gyermekkönyvek Nemzetközi Tanácsának (IBBY) hazai szekciójával, illetve részt veszünk az Év Gyermekkönyve díj odaítélésében is. Számos tagunk részesült már a szakma csúcsának tartott díjakban, például a Rényi Krisztina illusztrálta Sárkánymese 2003-ban megkapta a legnagyobb francia grafikai nagydíjat, az „Octogon”-t, ami azért különleges elismerés, mert gyermekkönyvkiadásban a franciák a legjobbak a világon. De említhetném még Rofusz Kinga nevét is, aki akkora sikert aratott idén Bolognában, hogy felkérték egy spanyol könyv illusztrálására.

– Ráadásul a 2006-os bolognai fesztiválnak Magyarország volt a díszvendége.

– Ez egy hatalmas elismerés, ami nem ajándékba jár, hiszen a zsűri a szakmai megjelenések alapján dönti el, mely országot hívja meg az adott évben. Túlzás nélkül állíthatom, hogy a magyar bemutatkozás elsöprő sikert aratott nemcsak a hazai grafikusok reprezentatív műveiből készített szöveg nélküli „makett képeskönyveknek” és az egyéb eredeti illusztrációknak köszönhetően, hanem a különböző interaktív ötletek révén is: egy vetítőteremben folyamatosan peregtek a hazai vizuális kultúrát bemutató rajzfilmek, köztük például Rófusz Ferenc Oscar-díjas, Légy című alkotása.

– Kiaknázta ezt a sikert a hazai kultúrpolitika?

– Finoman szólva sem. De ez nem csak a mi szakmánkra vonatkozik, eleve hiányzik a kortárs magyar művészet megbízható és folyamatos támogatása, az ilyen-olyan alkalmi pénzekből pedig nehéz megoldani a működtetést. Mi ráadásul csak a Nemzeti Kulturális Alaphoz fordulhatunk, más pályázatok nincsenek. A magunk lelkesedésére és a civil szférára vagyunk utalva. Ez az oka annak, hogy 2006-ot követően csak három évvel később tudtunk újabb katalógust megjelentetni. Az idei díszvendég például Szlovákia volt, ahol nemcsak a kulturális miniszter, de maga a köztársasági elnök is részt vett a vásár központi terén rendezett kiállítás megnyitóján.

– Rossz a rendszer?

– Szabályozásra volna szükség. Az NKA-n belül például újból létre kellene hozni egy olyan testületet, amelynek tagjai szigorúan szakmai alapon döntenének az odaítélt támogatásokról. Jankovics Marcell idején ez működött, ma nem. Másrészt ki kellene dolgozni egy olyan átfogó művészeti törvényt, amely meghatározza a művész státuszt. Jó lenne, ha a könyvpiacon egyre több jó minőségű gyermekkönyv jelenne meg, az ízléstelenek pedig eltűnnének. Itthon a szövegközpontú kiadói ízlés dönt, a puszta üzletet és a profittermelést szem előtt tartva, hiányoznak az ízléses képeskönyvek. Sok kollégám kifejezetten a külföldi megrendelésekből él, én magam is tagja vagyok például az említett, nagy múltú amerikai és olasz illusztrátorok szövetségének. A szervezeti kérdésekről egyébként már puhatolóztunk a következő kormányzatnál, egyelőre úgy tűnik, nem is eredménytelenül.

– Miért uralkodott el ez a szövegközpontúság?

– Az egyik oka az előző rendszerben keresendő, amikor inkább az irodalom dominált a képzőművészettel szemben. Kijelölték az egyetlen stílust, amitől nem lehetett eltérni, a szürrealizmus például nem is létezhetett. Ebben az időszakban erősebb volt a szöveg dominanciája. Ugyanakkor mégis azt gondolom, hogy a szakma alapjait azok a régi nagy mesterek – például Reich Károly, Würtz Ádám vagy Kass János – teremtették meg, akik egyébként kiváló grafikusként, festőként valóban többletjelentéssel ruházták fel az általuk illusztrált szövegeket. Az írás mellett megjelenő kép ugyanis nem egyszerű kiegészítése a tartalomnak, hanem jó esetben önálló mű, ami mást és többet mond el a történetről, sőt azt akár teljesen új megvilágításba is helyezheti az olvasó számára. Természetesen ugyanabból a szövegből a grafikusok mást és mást emelnek ki, amiből szintén egyfajta újjáértelmezés következik. Amikor én például néhány évvel ezelőtt egy Verne-sorozathoz készítettem rajzokat, a történetekben megjelenő egzotikus és csodás tájak ábrázolása izgatott, nem a különböző technikai vívmányok képi megjelenítése, mert azt gondoltam, ez ma már úgyis túlhaladott, senkit nem érdekel. Az értelmezések lehetnek tehát különbözőek, a lényeg azonban mindig az igényesség és a szakmai minőség, ami különösen fontos a mai, vizualitás irányította világunkban. Gondoljunk csak az egész várost elcsúfító ízléstelen plakátokra. Ez persze nem mindenkinek tűnik fel, mert sokan azt hiszik, elég ránézni egy képre, és eldönteni, tetszik-e vagy sem, de a megértés ennél sokkal keményebb munkát kíván. Lehet, hogy valami csak színes foltoknak látszik, valójában pedig egy komoly konstrukció van mögötte.

– Valóban ennyire meghatározó a vizualitás?

– Az óvodában még teljes a bennünk élő képi világ, amit később az iskola, a televíziós műsorok és a számítógépes játékok agresszivitása fokozatosan leépít. Nem véletlen, hogy olyan nagy festők, mint Paul Klee is a gyerekrajzokhoz nyúltak vissza az életmű egy szakaszában, hiszen ezek az alkotások még csodálatosak, szabadok és kifejezők. Nem mindegy tehát, milyen könyvet adunk a kicsik kezébe, mert ha ez a gyerekkori alap megmarad, akkor később sem lehet akármit rájuk tukmálni. A gyermekeken keresztül vezet az út egy sokkal igényesebb vizualitást igénylő közönség felé.

Farkas Anita

* * *

SÁRKÁNY GYŐZŐ

grafikus, illusztrátor

1951-ben született Súron.

Tagja többek közt a Magyar Alkotóművészek Országos Egyesületének, a Magyar Grafikusművészek Szövetségének, a Magyar Művészkönyvalkotók Társaságának és az Olasz Illusztrátorok Szövetségének is.

Díjai: Szép Magyar Könyv illusztrációs díj, Ferenczy Noémi-díj, Év illusztrátora – magyar IBBY-díj.

Művei megtalálhatók a Nemzeti Galériában is.