Végül, de nem utolsósorban a személyes emlékezések – sok-sok tábornoki emlékirattal szemben – sohasem a hadosztályok, a hadseregek, hanem az egyes ember, az érző, gondolkodó ember felől közelítenek a háborúhoz. A hadtörténeti munkák megszokott stratégiai elemzéseit itt ne keresse senki. A német 6. hadsereg sztálingrádi bekerítése is csak ötven, hirtelen felbukkanó T-34-es a kötetben, mint ahogy a kurszki csata csúcspontja se más a pilótakabinból, csak egy lángoló orosz tanya, mellette egy féllánctalpas járművel meg egy halott német tiszt pokrócba csavart testével. Akiről otthon aztán kiderül, a pilóta testvére volt…

A két szerző nem hivatásos író, még kevésbé hivatásos történész. Ez látszik a kéziratok szerkesztésén és bizonyos szövegfordulatok szürkeségén is. De nem gyengesége ez a köteteknek, hanem szükségszerű velejárója. Az életüket, a háborújukat írták le, ahogyan megélték, ahogyan látták.

Így tett Norbert Hannig is, aki a Luftwaffe, vagyis a német légierő vadászpilótája volt a II. világháborúban. Könyvének legérdekesebb részei kiképzéséről, az orosz hidegről, a szüleiről és testvéreiről, no meg a halálról szólnak, amely mindig ott leselkedett a vezérsík mögött. És egy kicsi, jópofa tacskóról is, aki minden bajban kísérője volt a fiatal pilótának…

Legalább ilyen erejű, ha nem erősebb Henry Metelmann A pokolba Hitlerért című kötete. A szerző páncélosként vett részt a Wehrmacht Szovjetunió elleni támadásában, majd az 1943-as fordulópontot követő visszavonulásban. Egy fiatal, alig 18-20 esztendős katonáról van szó, akinek megtetszenek az orosz lányok, és aki sokszor azt sem érti, mit keres a német hadsereg orosz földön, sőt, akinek az is megfordul a fejében, hogy ott marad Oroszországban egy parasztcsalád szegényes, szalmafedeles házában. De az is Metelmann, aki szinte a földbe kaparja magát az orosz géppuskasorozatok elől, vagy aki társaival együtt lelövi egy hídnál a magukat megadó szovjet harckocsizókat. Felbukkannak a kötetek lapjain az úgynevezett háborús paradoxonok. Például az, hogy ezek a katonák a fogorvostól félnek a legjobban… A vérnek, a szanaszét repülő emberi testrészek látványának nincs jelentősége számukra, a sztyeppe fölé emelkedő holdnak vagy a krími tájnak viszont igen.

Hannig és Metelmann mindketten Hitler „gyermekei” voltak. Tízévesek lehettek akkor, amikor a Führer hatalomra jutott, a Hitlerjugend formálta gondolkodásukat, s nem tudták még, mi a szerelem, amikor kiszállították őket az orosz frontra. És a háború viharában sem értek férfivá. Ugyanakkor két, eltérő egyéniségről van szó. Hannig szinte elszakíthatatlanul kötődött a családjához, és nemcsak hogy nem ragadta meg a nemzetiszocializmus, de még messze fönt, Oroszország felhői között is úgy gondolta, a hazájáért harcol. A szovjet pilótákról is tisztességes katonabecsületet feltételezett, mint ahogy arról az amerikai őrmesterről is, aki aztán a fogságban elvette, majd zsebre rakta repülős óráját. A hamburgi munkáscsaládból származó Metelmann viszont hithű, veretes nemzetiszocialista volt. A kötetből kiderül, sohasem ingott meg ebben világnézetében, csak időnként a nemzeti érzelmek fölé kerekedtek benne a szocialista gondolatok. Ettől azonban még visszafelé, mínusz 40 fokban, térdig érő hóban, nyomában az orosz T-34-esekkel is vakon hitt Hitlerben. Csak azt nem értette, hogyan lehetett egy zsidó őrmester a szakaszvezetője. Aki ráadásul aztán harcban, német katonaként esik el a 43-as nagy orosz áttörésben.

Sajnos hasonló visszaemlékezéseket hiába keresünk a másik oldalon, ami pedig a leghitelesebb képet rajzolhatná a háborúról. Ez persze nem a könyvkiadók, hanem az NKVD hibája, hiszen aki egyszerű szovjet veteránként a háború igaz dolgairól mert beszélni a győzelem után, rögtön megkapta a 9 grammot.

Ennyi egy pisztolygolyó súlya.

S. F.