– Korábbi, Otthon az úton című mozijában egy diszfunkcionális család széthullását követhetjük végig, míg a Nővérben egy, már darabjaira esett família túlélésért való küzdelmét láthatjuk. Tudatos folytatásnak szánta ezt az alkotást?

– Filmkészítés és forgatókönyvírás közben biztosan nagyon erősen dolgozik a tudatalattim, ám amikor megszületett a Nővér ötlete, még nem jöttem rá arra az összefüggésre, amit ön felfedezett. Az viszont valóban közös a két filmben, hogy perifériára sodródott családokat mutatok be, amelyek szétesve, de mégiscsak működőképesen tengődnek. De a valóság végül mindig bekopog az ajtón, és felborul az addigi igen kényes egyensúlyi állapot. A Nővérben ezt még különlegesebb módon igyekeztem ábrázolni: a főszereplő testvérpár egy utópisztikus helyzetben él, a társadalom peremén, egymásra utalva.

– Miért érdekli ennyire e szomorú sorsú családok története?

– Valószínűleg ebben is a tudatalatti játszik szerepet: az okokat magam sem értem pontosan, de az biztos, hogy szeretem a társadalmi szabályrendszert nélkülöző embereket tanulmányozni, és amennyire lehet, megérteni. Talán, mert magam is rettegek a normalizálódástól és a szellemi bezártságtól, szeretem elmesélni olyan emberek történetét, akik azt gondolják, élhetnek a saját a törvényeik, szabályaik szerint. A művészet is arról szól szerintem, hogy új nézőpontból vizsgáljuk meg a valóságot.

– Mindkét nagyjátékfilmjének főszereplője a zseniális gyerekszínész, Kacey Mottet Klein. Mennyire könnyű együtt dolgozni egy ilyen különösen tehetséges, de kétségtelenül nagyon fiatal kisfiúval?

– Több ezer gyereket meghallgattunk, mire rátaláltunk Kacey-re, aki az első filmem idején mindössze hétéves volt. Benne az a legkülönlegesebb, hogy mikor a kamera elkezdi forogni, teljesen megváltozik a kisugárzása, ám ettől függetlenül sok munkánk volt benne, hogy megtanuljon játszani is. Sokszor nem is a forgatókönyv szövegét gyakoroltattuk vele, hanem intuitív módszerekkel próbáltuk rávezetni például a természetes beszédre. Így a Nővérben, ahol direkt rá írtam a szerepet, már profi színészként tudtam kezelni, amellett hogy persze minden jelenetnek elmagyaráztam a lényegét, és hosszasan elemeztük a nővérével, Louise-zal való kapcsolatának összetettségét is. Nem akartam azt tenni, amit a legtöbb rendező, aki ellopja a gyermekszínészek fiatalságának egy aktuális pillanatát, majd eldobja őket. Az volt a célom, ami sikerült is, hogy Kacey ne csak eljátssza, hanem átváltozzon Simonná.

– A film egyik fontos mellékszereplője az X-aktákból ismert Gillian Anderson. Miért éppen rá esett a választása?

– Mindenképpen külföldi színészt akartam felkérni, hiszen egy fontos, Simon által fantáziált, távoli anyafiguráról van szó. Gillian Andersonnal kapcsolatban előny volt, hogy bár világhíres, ismertségét elsősorban a televíziónak köszönheti, ezért talán nem ugrik be mindenki számára, hogy hol is látta korábban. Ezzel azt szerettem volna elérni, hogy a néző ugyanúgy fantáziáljon a karakterével kapcsolatban, mint ahogy Simon a filmben: meglegyen a csodálata és a rejtélyessége.

– El tudja képzelni, hogy az eddigi emberközeli témaválasztásai helyett legközelebb mondjuk éppen egy, az X-aktákhoz hasonló műfajban próbálja ki magát, azaz horrort vagy sci-fi-t készítsen?

– Mindenképpen. Már csak azért is, mert az Otthon az úton egy teljes mértékben szürrealista film, amelyben vannak horrorra vagy akár sci-fi-re emlékeztető momentumok. Úgy érzem, hogy a munkáim eleve sosem teljesen naturalisták vagy realisták.

– A Nővér főszereplője, a kiskamasz Simon gazdagok meglopásával tartja fent magát. Ez tulajdonképpen a megélhetési bűnözés egy kényszerű formája?

– Ezt így nem mondanám. Hiszen egy gyermekről van szó, akinek nincsen más választása: nem akarja feljelenteni a családját, inkább saját maga oldja meg a problémáit. Nem akar senkitől segítséget kérni, ezért kitalál magának egy „munkát”. A film lényege ugyanakkor nem is ez, hanem hogy ez kisfiú nem csupán testi vagy anyagi, hanem érzelmi síkon is emberfeletti módon próbál túlélni – minden egyes nap, amióta csak él.

Német Dániel