Japán festészete a kínaiból sarjadt, és erősen hagyománykövető volt csaknem ezer éven át. Ám a XVIII. században éppen az európai művészet perspektivikus ábrázolásának hatására részben megváltozott, s eközben a nagyvárosi élet témája is megjelent a japán művészek képein. Így jött létre az uki-yo-e, „az elillanó világ képei”, a Tokugawa-korszak 1603 és 1867 közötti időszakában.

Az elbeszélő műfajú emaki – illusztrált szöveg, képekben elbeszélt történet – műfajából és az e korszakra beérett dekoratív stílusirányzatból fejlődött ki. Először paravánfestmények készültek ebben a stílusban, amelyek Edo, a mai Tokió szórakozó-negyedeit, az elillanó, lebegő világot ábrázolták, általában híres szépségeket, prostituáltakat, kabuki színészeket, kabuki darabok jeleneteit és erotikus témákat jelenítettek meg. Később a fametszetről készült, fillérekért kapható lenyomatok váltak népszerűvé, s ahogy a felvevő piac szélesedett, kifinomultabbá vált az eljárás.

Hishikawa Moronobut tekintik a stílus első mesterének, a kétszínnyomás Okumura Maszanobu nevéhez fűződik, majd Suzuki Harunobu fejlesztette ki 1765-re a teljes színes nyomást. Az eljárás lényege, hogy a képről több dúc készül, minden színhez egy, amelyeket cseresznyefából faragnak, míg a papírt az eperfa kérgéből állítják elő. A színek intenzitása a nyomás mértékétől függ, ez adja a színek közötti finom átmenetet is, amelyet a kiállításon is megcsodálhatunk Hokusai Kellemes szél, üde reggel című nyomatán, ahol a Fujiyama színe változik a magassággal.

Az ukiyo-e nagy triászának legidősebb tagja, Utamaro képei nem szerepelnek a kiállításon, hiszen az ő főtémája nem a Fuji volt, de jelentős alkotója a műfajnak. Korai metszetei a Yoshiwara bordélynegyed életébe nyújtanak bepillantást, híres sorozata, a Válogatott költemények a szerelemről csak részben maradt fenn. Nőket ábrázoló, erotikus műveit ezüst- és gyöngyházporral díszítette. Ugyanakkor ábrázolt halászokat, piaci jeleneteket, mesterembereket, muzsikusokat is, és tüneményes sorozatain kagylókat, rovarokat, madarakat is megjelenített. Időskori sorozata gyönyörű, az Ezüst világa címet viseli, amelyen a hó csillogását, szivárványos árnyalatait mutatja meg.

A triász második tagja, Hokusai Katsushika (1760-1849) eleinte szintén kabuki színészeket és nőket ábrázolt, de miután megnősült, a tájképek és a történelmi témák felé fordult érdeklődése. Képein ötvözte a benyomás irányította ábrázolást és a nyugati perspektívaábrázolást. Harmincas éveiben több megrázkódtatás érte, meghalt mestere, majd fiatal felesége is, aki egy fiút és két lányt hagyott maga után. Ekkor kezdődött pályafutásának második szakasza, ismét megnősült, s felvette a Hokusai nevet. A három művész közül talán benne volt a legnagyobb extravagancia, amely azonban alázattal párosult. Gyakran tartott nyilvános bemutatókat, amelyeken mitológiai alakokat ábrázoló hatalmas festményeket készített, némelyiket kétszáz négyzetméteres méretben is.

Nyughatatlan magánéletéről maradt fenn a legtöbb adat: kilencvenszer változtatott lakhelyet, és évtizedenként új főművésznevet választott, amelyhez egy tucat álnevet is csatolt. Élete végéig tanoncnak, inasnak tartotta magát, „a rajzok vén bolondjának”. Ezt írta magáról: „Csak hetvenhárom éves fejjel kezdtem megérteni valamicskét a természet, a növények, fák, négylábúak, madarak, halak és rovarok lényegéből. Mire nyolcvan leszek, még messzebbre jutok, és kilencvenéves koromban behatolok a dolgok titkaiba. Százévesen bizonyára elérkezem majd a legmagasabb mesterségbeli tudáshoz, és mire száztíz leszek, minden, amit alkotok, minden pont és vonal élővé válik majd.”

Hosszú élete volt, 89 évesen halt meg, az önálló szellemű alkotó mintaképévé vált, aki minden erejével a kitűzött feladat megvalósításáért küzd. Tízezerszám maradtak utána tüneményes hidak, szent vízesések, és az élet mindennapjait ábrázoló jelenetek, háttérben az örök Fujival. Legnagyobb alkotása a kiállításon látható, A Fuji 36 látképe című sorozata, amely 1826 és 1833 között készült el. Különleges kompozíciója révén a hegy néha csónakban ülő horgászok mögött, a zizegő nádas távolában látszik, de az Európában legnépszerűbb, Hullám alatt, távol a kanagawai parttól című képén hatalmas hullámtaraj alatt jelenik meg. Ez utóbbi ábrázolásmódja nagy hatással volt az európai művészekre.

Hiroshige (1797-1858) volt a legifjabb, egyben az ukiyo-e egyik utolsó nagy mestere. A tűzoltóból lett ukiyo-e mester egyszerű, kifinomult stílusa rendkívül népszerűvé tette. Tanulóéveiben elődeihez hasonlóan prostituáltakat, színészeket és szamurájokat ábrázolt, majd az 1830-as években alakította ki saját stílusát, romantikus tájeszményét. Ő is számtalanszor ábrázolta a Fujit, s gyakorta volt témája a cseresznyevirágzás, amelyet talán ő tudott a legszebben megjeleníteni. Leghíresebb sorozata az Edót Kyotóval összekötő úton született. Számos vázlatot rajzolt az út melletti pihenőhelyeken, amelyeket 1834-ben adott ki nagy sikerrel A Tókaidó út ötvenhárom állomása címmel. Ezután gyakran utazott, így a Kiso-útról, Edóról, a Biwa-tóról és Kyotóról készített hasonló sorozatokat, amelyeken többször ábrázolta a Fujit, majd az 1850-es években készített a hegyről szintén harminchat fametszetet.

Kolera vitte el. Nevéhez több mint ötezer metszetterv fűződik, némelyik dúcáról több mint tízezer másolatot húztak le. Az ábrázolt tájat néhány egyszerű, de rendkívül hatásos motívummal adta vissza, a látvány lényegét ragadta meg és alakította át feltűnő kompozícióvá. Költői hangvételű munkái havas, esős, ködös és holdfényes tájakat ábrázolnak.

Bár a számtalan egyedi vonás megkülönbözteti a két művész munkáit, mégis közös bennük a japán látásmód, amely a szentként tisztelt természet, a hegyek, a fák, az égbolt, bolyongó felhők, a tavak, hullámok örökkévalóságával és hatalmas erejével szemben az embert, mindennapi életének jeleneteit pillanatnyinak, esendőnek, sokszor törékenynek ábrázolja. Ezt jelképezi a Fuji is.

A három triász után az ukiyo-e jelentősen veszített népszerűségéből, a japánok nem sokra becsülték a fillérekért kapható nyomatokat, amelyeket még áruk csomagolására is használtak, mikor Japán kereskedelmi kapcsolatba került Európával és Amerikával. Manet köréhez tartozó művészek fedezték fel először a japán fametszeteket, amelyeken az európai konvencióktól teljesen eltérő látásmódra és ábrázolásmódra bukkantak. A japán nyomatok tiszta vonalvezetése, a kompozíció levegőssége, a fények és színek merész, árnyalatlan alkalmazása gyakorolt erős hatást az úgynevezett japanizmus követőire, amely aztán az impresszionizmusra hatott. Meglepte őket, hogy a figurák félig is megjelenhetnek a képeken, hogy szinte kettévágja őket a margó. Edgar Degas kísérletezett a legjobban ezzel a lehetőséggel, rájött, hogy nem kell minden alaknak teljesen látszódnia a kompozícióban. Van Gogh japán tekercseket másolt, hogy megtanulja a japán festési technikát, őrá Hiroshige hatott a leginkább. Henri de Toulouse-Lautrec plakátművészetében is felfedezhető volt a japán egyszerűség, amelynek révén azonban hatásosabban ábrázolt.

Az Art Nouveau nagy kedvence, Aubrey Beardsley fekete-fehér illusztrációi szintén tükrözték a japán nyomatok hatását. A japán metszetek gyakran háttérként is megjelentek az arcképeken, Van Gogh Tanguy apót ábrázoló portréján, vagy Manet Emile Zola-portréján. Hazánkban Székely Bertalan Japán nő című festménye, vagy Karlovszky Bertalan Nő mandolinnal című képe utal arra, hogy hatott ránk is a japanizmus. Így a „2005 – Japán és az Európai Unió közötti cserekapcsolatok éve” gondolata sokkal megalapozottabbnak tűnik, mint gondolnánk.