Keserű tanulság, hogy minden kommunista hazudik. Kádár büntetlenséget ígér a hazatérőknek, de nem tartja be ígéretét. A hazatérő és a november 4-e utáni harcok idejét kórházban töltő Wittner Mária ellen fegyveres szervezkedés, többrendbeli gyilkosság, fegyveres rablás és disszidálás címén emelnek vádat. Wittnert barátnőjével, Corvin közi bajtársnőjével, Havrila Bélánéval együtt a Tutsek vezette tanács – amely a legtöbb kötelet osztotta ki – halálra ítéli. A halálos zárkán tudja meg, hogy Kati is Nyugatról, Svájcból tért haza vőlegénye hívására, bízva abban, hogy Kádár betartja a büntetlenségre vonatkozó ígéretét. Katit mellőle viszik az akasztófára, őt pedig – kegyelemből életfogytiglanra változtatták az ítéletét – idegösszeroppanással Tökölre, az épülőfélben lévő börtönkórházba szállítják, majd a kalocsai női börtön hosszú évei várnak rá.

Bár politikai elítélt volt, nyilvántartó lapján feltüntették, hogy többrendbeli gyilkosságban részes: ez meghatározta a vele való bánásmódot, s az 1963-as közkegyelemből való kimaradását is. Holott nevelőtisztjei – akik a 32 sorig engedélyezett levelezését alaposan ellenőrizték, ráütve a levelekre a pecsétet, hogy „engedélyezve” – pontosan tudták, hogy a fiatal nő a harcokban megsebesült, majd Ausztriába került: onnan a gyermeke és hazája utáni vágy hozta vissza. S nemcsak ezt tudták, de a munkás-paraszt forradalmi kormánynak azt az ígéretét is, hogy az 1956. november 4-e után már nem harcoló felkelőknek kegyelmet ad, márpedig ez rá is vonatkozott. Mégis nem az 1963-as közkegyelemmel, hanem csak 1970. március 25-én szabadult másik két 56-os bajtársnőjével együtt.

A rendszerváltást követően lett Wittner Mária a nemzet lelkiismerete: a magát átmentő nómenklatúra és a bűnözéstől sem visszariadó új elit embereivel és szenvedélyes vagyongyűjtésükkel szemben a meg nem bocsátás szellemét képviseli. Mint volt politikai elítélt, nem tud és nem is akar megbocsátani azoknak, akik megcsúfolják a nemzet olthatatlan vágyát a függetlenség és a szabadság után. Mint katolikus azonban pótvizsgázni fog szeretetből. Nem rajta, a hatalom gyakorlóin múlik, hogy a pótvizsga kiírása egyre késik.

Mária sokat tett Tóth Ilona ítéletének semmissé válásáért. Jellemző a szigorló orvosnő ügyére, hogy a hatalom kivégzése napjául 1957. június 27-ét adta meg, holott az ítélet-végrehajtás egy nappal később, 28-án történt. Védője, Kardos János ezt az utóbbi dátumot írta le a könyvben lehozott feljegyzésében: a szerkesztő, jelen esetben e sorok szerzőjének „pontosítása”, tehát a 28-i dátum 27-re cserélése pontatlan. Lehet, hogy ez az egy nap eltérés is – Kardos 27-én még abban reménykedett, hogy védence kegyelmet kap – hozzátartozik azokhoz a szövevényes rejtélyekhez, amelyek a Tóth Ilona-ügyet övezik?