Hirdetés

A rendszerváltás óta hiányolom, hogy honfitársaim a nemzeti ünnepeinken nem lobogozzák fel otthonaikat, házaikat. Azt némiképp megértem, hogy ezt a gyönyörű hagyományt a baloldali kormányok regnálása idején miért nem támogatták. Az viszont már aligha fogadható el, hogy húsz év konzervatív vezetés alatt sem érezte ezt senki lényeges kérdésnek. Családom és baráti köröm számos tagja fordult a különböző fórumokhoz – többek között a Százak Tanácsához is – indítványunkkal, érdemleges előrelépés azonban nem történt. Egyetértettek vele, „szép gondolat” kijelentéssel nyugtázták, aztán maradt minden változatlan.

Jómagam ifjabb koromban két évig éltem és dolgoztam az akkor még „normális” Svédországban. Abban az időben a svédek nemzeti öntudata példamutató volt. Így pl. akinek kertes háza volt, ott az év 365 napján büszkén lengett a kék alapon sárga keresztes, háromkoronás nemzeti jelkép. Nekem ez annyira tetszett, hogy hazatérésem óta nálam is egész éven át lobog a koronás piros-fehér-zöld zászló.

Nekem könnybe lábad a szemem és elcsuklik a hangom, amikor a magyar és a székely himnuszt éneklem, valamint ha nagyszerű költőink hazafias verseit olvasom, vagy Simándy Bánk bánjából a „Hazám, hazám”-at hallgatom. A televízió Öt kontinens – egy nemzet című adásaiban megható látni, hallani idegenbe szakadt honfitársaink igaz magyarságát, sokan vehetnének példát róluk. Nem kevésbé tapasztalható ez a jelenség elszakított országrészeinkben sem. Éppen emiatt soha nem fogok megbocsátani a 2004. december 5-én a kettős állampolgárság ellen szavazóknak. Fájdalommal tölt el, amikor olyan kijelentéseket hallok, mint hogy „nem szeretem a magyarkodást” (sic!). Ugyan mifélék, kifélék az ilyenek? Szeretném, ha fohászkodásom meghallanák, megszívlelnék mindazok, akikben még többé-kevésbé él a nemzeti öntudat.

Közeledik március 15., közeleg a jövőnket meghatározó választás, erre való különös figyelemmel kérem, aki tudja, aki teheti, lobogózza fel házát, otthonát!

Korábban írtuk