Pályázati felhívás

Alulírott magyar állampolgár – unokája jövőjét is megalapozandó – ezúton pályázom a még megmaradt állami vagyon egy részére. Először egy üdülőt szeretnék szerezni. Mintegy 900 négyszögöles Balaton-parti parkra gondoltam – mondjuk – nem nagyobb mint 300 négyzetméteres, lehetőleg kétszintes villával. Természetesen jutányos áron (azaz valós értékénél olcsóbban) kívánom megvenni, tízéves részletfizetéssel. Mivel erre a célra persze egy árva buznyákom sincs, elképzelésem szerint a fizetendő részlet összegéért – vagy esetleg egy kicsivel többért – ingatlanomat mindjárt bérbe is adnám az államnak. (Jelzem, hogy a pályázatomat kezelő illetékes hivatalnok sem fog rosszul járni.) Ajánlatokat „a későbbiekben még miniszter is akarok lenni” jeligére a szerkesztőségbe kérem küldeni. Tájékoztatásul már most közlöm, hogy amennyiben az üzlet létrejötte után valaki azt a véleményét hangoztatná, miszerint én egy közönséges tolvaj, köztörvényes bűnelkövető vagyok, és a miniszteri bársonyszék helyett a börtönpriccs lenne a részemre igazán megfelelő ülőalkalmatosság, annak azt üzenem, hogy egyrészt „talán etikátlan, de nem törvénytelen” szlogennel a képébe fogok vigyorogni, másrészt úgy beperlem, hogy attól koldul. Ugyanis Magyarország – köztudottan – jogállam, ahol szigorú törvény védi a személyiségi jogaimat, így annak – rágalmazással történő – sérelmét nem fogom megtorlatlanul hagyni!

Keszthelyi István, Budapest

Közelefántok

Szeretem az elefántokat, amint büszkén és méltóságteljesen, senkitől sem félve baktatnak. A nagyságuk is tiszteletet parancsoló. Szeretjük őket, intelligens, tanítható állatok, életük végén pedig elvonulnak egy bizonyos helyre kimúlni. Ezt nevezzük elefánttemetőnek. A temetőből azonban van visszatérés, ahogy ezt az MTV igazolni látszik. Az utóbbi időben többen is visszatértek ebből a temetőből és újra ragyognak a képernyőn. A 20. században a magyar nép igazolta, hogy képes újítani, új emberekkel megújhodni, kilépni a kényszeredett helyzetekből (Trianon, II. világháború, ’56), mindig akadtak olyan személyiségek, akik lelket tudtak önteni a nemzetbe. Ezzel ellentétben feltehető a kérdés, mért jött vissza pl. Vitray egy egyenlőtlennek nevezhető versenyműsorral, amelyben bebizonyította, hogy keveset tanult harmincéves tévés tevékenysége során. Megbocsáthatatlan, hogy nem tudta, ki volt az utolsó magyar király, mert hogy nem tudja, mi a gácsér, az egy városinak megbocsátható, de a történelem nem tudása elfogadhatatlan. Vagy azzal magyarázható, hogy magáévá tette az új tantárgyi tervezetet, ami szerint nem kell ismerni a nemzet történelmét? (Aztán még a műsor végén meztelenül mutogatja magát!) Az MTV nevéhez hozzátartozik a köz melléknév is. Megkérdezném, mivel magyarázható, hogy ezt a közpénzt ilyen módon herdálják, hogy havi súlyos milliókat adnak neki, s ezt még megtetézik az óriásplakátok irdatlan kiadásaival is. Ugyanez elmondható a másik két visszatért elefántról, Friderikuszról és Jusztról is. Romániában törvény született: minden fizikai és jogi személy köteles havi rádió- és tévédíjat fizetni, attól függetlenül, hogy van-e rádiója vagy tévéje – ide sorolva a vakokat és siketeket is. Úgy látszik, ott is nagyok a közmédia költségei. Lehet, hogy nálunk is javaslat születik hasonló törvény meghozatalára, hogy még több elefánt és óriásplakát díszeleghessen a tévében, illetve az utcán, hogy még többet kaphassanak az elefántok a köz pénzéből?

Kis Kornél Iván, Bp.

Árpád-sáv

Bizonyára sokan látták 2003. augusztus 14-én a Hír TV A nap vendége műsorában a beszélgetést Bárándy Péter igazságügy-miniszterrel, akit Gulyás István kérdezett. Az egyik kérdés az Árpád-sávos zászló betiltását kezdeményező MSZP-s képviselő (Danielisz Béla, akit ebben támogat Gy. Német Erzsébet majdnem-főpolgármester is) indítványát vetette fel. A miniszter, aki a betiltást ellenzi, ismét kifejtette érveit. Majd azt mondta, hogy vannak akikben rossz asszociációt kelt, ha egyesek fekete bakancsban, fekete nadrágban és ingben és fekete sildes sapkában, Árpád-sávos zászlóval a kezükben az utcán masíroznak. Gulyás István, aki kiváló szerkesztő, közbeszólva elmondta, hogy a nyilaskereszttel ellátott zászló a Szálasi-zászló, amin ez nincs, az történelmi zászlónk. Ekkor Bárándyból előbújt a furfangos ügyvéd és „leütötte a labdát”. Visszakérdezett, hogy Gulyás felvenne-e fekete bakancsot, nadrágot, fekete inget és sildes sapkát és kézbe véve egy Árpád-sávos zászlót masírozna-e az utcán? Gulyás nemmel felelt, de azt mindenképpen hozzá kellett volna tennie, hogy a rossz érzést nem a történelmi zászlónk, hanem a fekete, egyenruha szerű öltözék keltheti. Dédelgethet valaki nyilas eszméket fekete ruha nélkül is, nem biztos, hogy nyilas, aki tetőtől talpig fekete ruhában van, de ugyanez és ugyanígy igaz ez a pufajkára is. Aki az Árpád-sávos történelmi zászlónk láttán negatív képzettársításra hajlamos és ennek még hangot is ad (nyilasozik, fasisztázik stb.), ráadásul az egyre több helyen (boltokban, plázákban) megvásárolható vörös csillagos, sarló-kalapácsos, Lenin-fejes, Che Gevarás ruhák, emléktárgyak stb. tömeges megjelenése ellen egyáltalán nem tiltakozik, az nem méltó a magyar állampolgárságra, nem tartozik a magyar nemzethez és a legcélszerűbb, ha Magyarországról mielőbb egy melegebb éghajlatú „demokráciába” távozik.

Majczán Ervin, Szombathely

Zaba és pia – a másik oldalról

(Hivatkozás a múlt számunkban megjelent hasonló c. levélre – a szerk.)

A kettős állampolgárság rémétől nemcsak az itteniek (mostohaanya-országbeliek) bársonyosan ijedősek. A többi, a Schengenen túlra kerülő vezér is aggódik, főleg a politikai jó megélhetés miatt. Mikor ez először szóba került (a Fidesz alatt), Markó elvtárs is hidegrázást kapott. Felsejlett az ügyeskedő RMDSZ-es kisegyüttesnek a román parlamentből való kiűzetése. Akkori román törvények. De ez elmúlt, hála a Nastase-D-209-es vadkacsás holokausztjának a Hortobágyon. Félek, hogy a kérdés nemcsak Kovács-Bársonynál nem aktuális, hanem másoknál sem. Nem aktuális már a helyi hatalomhoz hű, félig-meddig asszimilált, megfélemlített, zaba-pia párti magyarok esetében sem, akik az elrabolt területeken élnek. Számuk óriási, 2-3 millióra is tehető. Őket már legalább 50-60 éve kellett volna a kettős állampolgárság révén megtartani. Hatalmas veszteség a Nyugatra távozók tömege: csak 56-ban 200 ezer magyar „veszett el”. Ha volna egységes nemzetpolitika, ami még ma is tabu (kísért a proletár internacionalizmus és a liberális kozmopolitizmus), ez a kérdés nem volna kérdés. Az Iliescu-féle „forradalom” óta csak Erdélyből 200 ezer, Délvidékről 100 ezer „magyar” érkezett. Lelkészek, tanárok, orvosok és egyéb intellektuelek, akik itt akarnak nagy magyarok lenni. Akik maradtak, a cserbenhagyottak, többszörösen elárultak, akik vállalták, ott ahol nem volt könnyű magyarként helytállni, azok teljes jogú állampolgárságot érdemelnek! Akik átjöttek, csak zabát és piát.

Mester Csaba, Pázmándfalu

Avatás

Szent István ünnepének vezérszónoka, szeretett D-209-es ügynökünk még a „Tiszta udvar, rendes ház” című bolsi baromságot is bevetette a 19-i beszédében, igazolva, hogy semmi sem változott. Ez az annak idején csak „egyeseknek” kijáró megkülönböztetés segítette a falvak, községek és városok kettéosztását. A 20-ai hadnagyavatás hagyománya a 60-as években kezdődött. Hogy korábban évtizedekig az avatás a Ludovika kertjében történt, azt igyekeznek mélyen elhallgatni, pedig még él néhány ott avatott. Csak azt nem értem, hogy akkor a Ludovika és a Bolyai Akadémia zászlaját miért viszik kiemelt helyen a történelmi lobogók sorában? Medgyessy tüntetően vörös nyakkendője azt a kellemetlen érzést keltette bennem, mintha egy régebbi ludovikai hadnagyavatáson nem Horthy képviselné a hadsereget, hanem Kun Béla vagy Szamuely Tibor!

Sátory János, Tata

Hungaroring

A Hungaroring díjkiosztásán láthatott az egész világ egy első díjat osztogató valódi KGB-ügynököt, egy második díjat kínálgató, divatjamúlt osztrák trónörököst és egy harmadik díjat szervírozó, vidáman panamázó és seftelő ifjúsági és sportminisztert. Szép kis csapat volt. Gondolom, hogy Magyarország XXI. századi Guinness-rekordot döntött a díjkiosztók között.

T. O., Mikháza

Egy vitáról

Tisztelt Főszerkesztő Úr! Nagyon sajnálom, hogy lapjukban egyre méltatlanabb hangnemű írások láttak napvilágot Lovas István tollából a Pázmány Péter katolikus Egyetemet illetően. Nagyra értékeltem volna, ha Lovas István megkeresett volna vélt vagy valós problémáival azelőtt, hogy a nagy nyilvánossághoz fordult. Cui prodest? Semmiképpen nem kívánok belemenni abba a vitába, ki a toleránsabb vagy keresztényibb. Van, aki ezt eldönti majd. Azt viszont mélyen igazságtalannak és szakszerűtlennek tartom, hogy a Kommunikáció Intézetet érintő nehézségekből kiindulva Lovas úr mindkét levele a Bölcsészettudományi Kart, sőt szinte végig az egész egyetemet is támadja. Ezt az általánosítást viszsza kell hogy utasítsam. Nem is tudja elképzelni, hány becsületes, szakmailag felkészült, a Katolikus Egyetem ügyéért kitartóan küzdő oktatót (és hallgatót) bántott meg építőnek és jóindulatúnak semmiképpen nem nevezhető kritikájával, nemcsak a Bölcsészettudományi Karon, hanem az egész Egyetemen. S hogy minden erőnket fiatal, épp épülőfélben lévő intézményünk fejlesztésére fordíthassuk, azon cél érdekében, amiért alapíttatott, az Egyetem részéről a „levelezést” lezártnak tekintem. Arra kérem Főszerkesztő Urat, hogy jelen soraim közlésével Önök is zárják le ezt a témát, s ne adjanak teret semmilyen további méltatlan vitának. Tisztelettel,

Dr. Fodor György, rektor

Tisztelt Rektor Úr!

Levelét kérésének megfelelően közöltük. Leveléből fájdalmasan hiányolom a dékán asszony egynémely erős indulattal és sértő szándékkal leírt mondatának kritikáját. Olykor egy-egy hevesebb vitában a felek sebeket adnak és kapnak maguk is, és tiszteletre méltó azok törekvése, akik a sebek begyógyítására, az ellentétek feloldására törekszenek. A keresztényi erkölcs engem azonban arra int, hogy Lovas Istvánnak és Fröhlich Ida dékán asszonynak egyformán és egyenrangúan ajánljak békét és megnyugvást. Remélem és bízom abban, hogy idővel Rektor Úr is osztja majd ezt az álláspontot. Tisztelettel,

Bencsik András, főszerkesztő