Hirdetés

Fél évszázada már, hogy a Mikulásra várva izgatottan fényesítettem nővéremtől örökölt, kopott cipőcskémet. Piszkosan mégsem illett az ablakba tenni! Reggel aztán ártatlan gyermeki lélekkel örülhettem a benne lapuló szaloncukornak, diónak, mogyorónak, almának. Mert nem volt gazdag akkor a Mikulás, nem tudott színes sztaniolba bújtatott, pompázatos csokoládé Mikulás-figurákat, narancsot, banánt tenni a gyönyörűen kifényesített cipőcskékbe, mint manapság.

Emlékszem, egyszer virgácsot is kaptam. Hetekig nem tudtam kiheverni a szégyent, hisz csak a rossz gyerekeknek járt az effajta ajándék. Évekkel később tudtam meg, hogy nővérem csempészte a cipőmbe, mert bosszantotta, hogy nyolcévesen még mindig hittem a Mikulás-mesében.

Persze azóta már a rossz emlékek is széppé szelídültek, ahogy nem érzek szomorúságot sem, csupán meghatottságot, ha életem egyetlen cipő nélküli Mikulás-estjére gondolok. Nagyon szegények voltunk. Apám szovjet hadifogságban sínylődött már harmadik éve, és kenyérkereső nélkül, édesanyámmal és testvéreimmel nagyszüleimnél húztuk meg magunkat. Nem éheztünk, de a pénznek híján voltunk, így miután kinőttem egyetlen, több testvér által már előttem lyukasra koptatott cipőmet, lábbeli nélkül maradtam. Azt még valahogy elviseltem, hogy télen a lakásban kell maradnom, elvégre horgolt tutyiban mégsem mehettem ki az esőbe, hóba. A tragédiát azonban a közelgő Mikulás-nap jelentette, mert nem volt cipőm, amit az ablakba tehettem volna. Anyám vigasztalni próbált, hogy a tutyiba is fér ajándék, de én vigasztalhatatlan voltam.

Végül keresztanyám oldotta meg a gondot. No, nem cipővel, hisz a falusi boltban pénzért sem lehetett ilyesmit kapni, hanem táblát készített a Mikulásnak, melyre gyöngybetűkkel felírta: „Ez a tutyi egy jó kislányé, akinek sajnos nincs cipőcskéje.” Remek ötletnek tartottam, bár aggódtam kicsit, vajon a Mikulás elolvassa-e, sőt az is megfordult a fejemben, mi van akkor, ha a Mikulás nem tud olvasni?

Másnapra megbizonyosodhattam, hogy kár volt idegeskednem, mert semmivel sem kaptam kevesebb szaloncukrot, mint a testvéreim. Ráadásul a Mikulás levelet is írt nekem, melyben megdicsért, mert hallotta, hogy jó gyerek voltam. Repestem a boldogságtól, és olyan büszkén masíroztam szobáról szobára az ormótlan papucsomban, mintha Hamupipőke üvegcipellője lett volna a lábamon.

Ó, azok a csodás gyermekévek! De sokáig hittem, hogy jóságomat a Mikulás és a Jézuska jutalmazza meg! S miközben csillogó szemekkel a karácsonyi angyalokról álmodoztam, nem vettem észre, hogy karnyújtásnyira tőlem egy fáradt, földi angyal leste gondolataimat, teljesítette apró vágyaimat, törölte le könnyeimet, óvta féltő gonddal minden lépésemet: az édesanyám.

Korábban írtuk