Hirdetés

Az első félidő még 0-0-lal végződött, de a nyugati sajtóhiénák már hegyezték a komputerüket, és alig várták, amit a végén le is írtak a múltkori futballmeccs után: ANGLIA – RASSZIZMUS 4-0! Mert a magyar szurkolók elénekelték a himnuszt, és senki sem esett térdre a „nagy britek” BLM-imádatának „szolidáris támogatásaként”.

Mert ugyebár van egy apró különbség az angol (brit) és a magyar történelem között. A gyarmatok megszerzése naggyá tette Britanniát, mi pedig a gyarmatosítás másik oldalán igyekeztünk túlélni az elmúlt közel hatszáz évet. Érdekes egybeesés, hogy a brit gyarmati hódítás és a mi honvédő háborúink majdnem egyszerre kezdődtek.

Ilyen háttérrel érthető a mai „jóemberkedés” és a PC (political correctness) nevében a térdre borulás úton-útfélen, sportpályán stb. szerte a nagyvilágban. De azt fel sem fogják, hogy ennek a „jó szokásnak” az exportja más országokban nem annyira kívánatos… Nálunk sem. Ezért nincs okunk holmi oktalan térdepelésre.

Egyébként jelezném, hogy az igazi rasszizmust ők találták ki, nem mi. Hosszú évszázadokon keresztül emberszámba sem vették a gyarmataik lakosait. Adták-vették őket, akárcsak a gyapotot, aranyat, ezüstöt, és így tovább. Nemrégen Angliában még mindennapos mondás volt: „The wogs begin in Calais!” (Az alemberek Calais-nál kezdődnek! Tehát mindenki más, aki nem brit, az alsóbbrendű lény.)

A kedves angol, brit rasszisták nyugodtan leszokhatnának mások rasszistázásáról. Odahaza természetesen joggal térdepelhetnek úri kedvük szerint bárhol és bármikor.

Korábban írtuk