A háború erősítette a nemzeti öntudatot

– Beszélgetésünk előtt pár perccel ért véget a Parlamentben a holodomor-konferencia, az 1932–1933-as ukrajnai nagy éhínség 90. évfordulója alkalmából rendezett megemlékezés-sorozat ön által kezdeményezett első nagyobb eseménye. Mit jelent önnek ez a múltidézés?

– Nagymamám, aki ötévesen személyesen is átélte azokat a tragikus időket, gyermekkoromban sokszor mesélt nekem a XX. századi ukrán nemzettörténet legnagyobb katasztrófájáról, amely több millió ártatlan áldozatot követelt, köztük nagyon sok gyermekéletet is. Később, egyetemistaként még több információt szereztem a szovjethatalom szándékos népirtásáról, és sokkolóan hatott rám. Egy éppen hatéves kisgyermek édesanyjaként egy ilyen konfliktusokkal teli időszakban pedig még inkább felzaklat a tragédia felidézése. Parlamenti szószólóként az a célom, hogy a lehető legerősebb hangja legyek a magyarországi ukrán nemzetiségnek, ezért is szerveztem egy eseménysorozatot erre az évfordulóra. Különleges aktualitást az ad ennek a szívbe markoló múltidézésnek, hogy kilencven évvel később, a XXI. században egy újabb tragédiájában látjuk szenvedni az ukrán népet az orosz agresszió következtében.

– Jelenleg közel 30 ország ismeri el szándékos népirtásként az akkori éhínséget és üldöztetést, az orosz–ukrán háború kitörését követően újabb európai országok, illetve Brazília is csatlakozott az említett nemzetekhez. Mit gondol, miért éppen most?

– Ennek egyértelmű oka az ukrán nép iránt érzett szolidaritás, ezzel együtt a hajdani szovjet és a jelenkori orosz rémtettek határozott, állami szintű elutasítása.

– A háború a beszélgetésünk idején már 637 napja tart. Mit lehet tudni az Ukrajnából elmenekültek számáról?

– A teljes körű orosz agresszió kezdete óta mintegy 18 millió ukrán állampolgár kényszerült elhagyni az otthonát, de a nemzetközi szervezetek adatai alapján körülbelül tízmillióan már visszatértek a szülőföldjükre. Magyarországon a hivatalos adatok szerint menekültstátusért közel 40 ezren folyamodtak eddig, de természetesen jóval nagyobb az itt élő ukrán menekültek száma.

– Mit jelentenek ezek a számok az együttélés szempontjából?

– Úgy vélem, az egész világnak óriási kihívás ez a háború, hiszen erre a helyzetre nem igazán voltunk felkészülve. Viszont azt láthattuk, hogy a magyarok már az első pillanatban a határra siettek, hogy szállással, élelemmel, információval és egy-egy bátorító szóval fogadják a bajba jutott ukrán menekülőket. Az önzetlen segítségnyújtási szándék nem volt kérdéses, annak ellenére sem, hogy politikai téren sajnos eléggé hűvös a viszony a két ország között. Azt azonban, hogy a Magyarország által a menekülteknek nyújtott támogatás kezdettől fogva példaértékű, senki nem vonhatja kétségbe. Az alkalmazkodás ugyanakkor nemcsak az itt élők, hanem a befogadott ukránok számára is próbatétel, hiszen egy olyan országban kell boldogulniuk, amelynek a nyelvét nem beszélik.

– Segítheti-e a beilleszkedést az ukrán közösség és az iskola, amely most szeptemberben nyitotta meg kapuit?

– Feltétlenül! Az elmúlt húsz esztendőben sajnálatos módon nem épült ki Magyarországon az itt élő ukrán nemzetiség oktatási intézményhálózata, vagyis egészen az idei tanévig nem volt iskolája az ukrán nemzetiségnek. Az utóbbi években azonban, az ukrán közösség öntudatának erősödése nyomán egyre több család jelezte igényét a nemzetiségi iskola elindítására, ami különben nemzetiségi képviselőként nekem is kiemelt célként szerepelt a 2019-es önkormányzati, majd a 2021-es szószólói választási programomban. Nagy örömömre szolgál, hogy kezdeményezésemre az Ukrán Országos Önkormányzat Oktatási Bizottságával, az önkormányzat fenntartásában és a magyar kormány támogatásával idén szeptemberben végre elindulhatott a Leszja Ukrajinka Ukrán Kiegészítő Nemzetiségi Nyelvoktató Iskola Budapesten és Nyíregyházán is.

– Az intézményben szeptemberben a Demokrata is járt, az akkori riport kapcsán elhangzott, hogy a jövőben szeretnének tovább építkezni és heti ötnapos, nappali tagozatos képzést nyújtó iskolává válni. Hol tart ez a folyamat?

– A nappali tagozatos iskolává válás nem megy egyik napról a másikra, hiszen iskolát alapítani komoly felelősség. Első körben a már meglevő kiegészítő nemzetiségi nyelvoktató iskola két telephelye mellé kellenek továbbiak, és majd ezután tudom elképzelni a szintlépést az ötnapos nemzetiségi oktatás irányába.

– A nyelvi problémák mellett jelent-e kihívást kulturális szempontból is a menekültstátust kérő, magyarul nem beszélő ukránok integrációja?

– Európai országból érkező emberekről beszélünk, és bár a szláv mentalitás bizonyos fokig eltér a magyartól, ezt nem látom jelentősebb akadálynak az együttélés szempontjából. Úgy vélem, hogy a magyar emberek többsége csakúgy, mint napjainkban, a legnagyobb menekülthullám idején is elfogadó volt, ugyanakkor az ukránok is igyekeznek mindent megtenni a sikeres beilleszkedésért. Sok szülő fontosnak tartja, hogy beírassa gyermekét a magyar iskolába, de a többiek is aktívan keresik a kapcsolatot legalább a magyarországi ukrán közösségekkel, amelyek a híd, a kapocs szerepét töltik be ebben a nehéz helyzetben.

– Míg a 2011-es népszámláláskor csaknem 7400-an, addig a 2016-os mikrocenzus idején már majdnem 11 ezren jelölték meg nemzetiségükként az ukránt. Hogyan alakultak a számok a tavalyi népszámlálás során?

– Az arány hat év alatt majdnem a két és félszeresére növekedett, hiszen 2022-ben már 25 ezren vallották magukat ukrán nemzetiséghez tartozónak. Arányukat tekintve közel azonos ebben a kategóriában az ukrán és a magyar állampolgárok száma. Ennek tükrében a jövőben nyilván még inkább felértékelődik majd az ukrán nemzetiségi civil, illetve egyházi közösségek, valamint önkormányzati szervek szerepe Magyarországon.

– Idén februárban, a háború kitörésének egyéves évfordulóján civil szervezetek az ön kezdeményezésére rendezték meg A megtörhetetlenség 365 napja című kiállítást a Városháza parkban, majd onnan békés menetre indultak Oroszország budapesti nagykövetségének Andrássy úti épületéhez. Az évfordulón személyes atrocitások is érték. Mesélne erről?

– 45 éves édesanya, magyar állampolgár vagyok. Ukrajnában születtem, de egyéves korom óta élek Magyarországon, és korábban soha nem ért atrocitás amiatt, hogy ukrán származású vagyok édesanyám révén. A nemzetiséghez való tartozásomat gyermekként és felnőttként is aktívan és pozitívumkén éltem meg, ráadásul a környezetemben is mindenki jó értelemben vett különlegességnek tartotta az ukrán nemzetiségi identitásomat. A teljes körű orosz agresszió kezdete óta viszont elvétve, a februári kiállítás és békés menet után pedig már nagy számban vulgáris, elutasító, agresszív és fenyegető hozzászólásokat, közvetlen üzeneteket is kaptam. A legtöbb arra irányult, hogy „ideje lenne hazatakarodnom, mert különben…”. Meglehetősen sokkoló élmény volt szembesülni ezekkel a véleményekkel, hiszen 44 éve Magyarország a hazám, itt éltek az őseim édesapám révén, de különben azóta még büszkébben vállalom fel a nemzetiségi identitásomat. Fontosnak tartom, hogy a gyermekem is a Leszja Ukrajinka iskolába jár, és továbbra is igyekszem mindent megtenni azért, hogy az ukrán nemzetiséghez tartozó gyerekek olyan büszkék lehessenek az identitásukra, a közösségükre, mint én. Szem előtt tartva azt a fontos tényt, amit Magyarország Alaptörvénye is rögzít, hogy „a velünk élő nemzetiségek […] államalkotó tényezők”. Ennek ellenére az orosz propaganda beszivárgása miatt egy kis számú, ám hangos csoport frusztrációja mégis az itt élő nemzetiségen csapódik le. Amikor erről beszéltem a Parlamentben, éreztem, hogy megfagy körülöttem a levegő. Utána több képviselő is odajött hozzám, érdeklődtek a részletekről, és támogatásukról biztosítottak, pártállástól függetlenül. Ezért vagyok biztos benne, hogy a politikai elitnek és a magyar társadalom józan többségének a támogatása hozzásegít bennünket ahhoz, hogy az említett tendencia ne kapjon erőre.

– Jövőre önkormányzati választások lesznek, a legrátermettebb képviselőjelöltek megtalálása nyilván a nemzetiségek számára is kulcskérdés. Milyen a közösségét jól szolgáló képviselő?

– A jó nemzetiségi képviselő szerintem felelősségteljes, előrelátóan és hosszú távon képes gondolkodni, hiteles ember, aktív tagja a nemzetiségi közösségnek, és tisztában van az érdekérvényesítés lehetőségeivel. Bízom benne, hogy jövőre ezek mind alapfeltételei lesznek a képviselői jelölésnek a választásokon induló ukrán nemzetiségi civil szervezetek részéről. Annál is inkább, mert a rendszerváltás után megalakuló ukrán nemzetiségi önkormányzatok lendülete a 90-es évek virágzó korszaka után a 2000-es évek végére sajnos lényegében kifulladt. Hiányzott az a cselekvőképes generáció, amely organikusan tovább tudta volna vinni a közösség vezetésének lendületét, és ez komoly hatással volt a teljes nemzetiségi létre, lényegében gyengítette. Voltaképpen szerintem ennek a hiátusnak az okán nem indult el az ukrán iskola sem. Mert ahogy a helyi nemzeti kisebbség joggal várhatja el a többségi társadalom befogadó magatartását, úgy a nemzetiségi közösségek vezetőinek is vannak kötelezettségei a társadalom, önmaguk és különösen a következő generációk, az új nemzedék iránt. Ha ezt az alapelvet nem tartjuk szem előtt, óhatatlanul zsákutcába futunk…

– Hogyan formálja a háború a nemzetiségi öntudatot?

– Nagy mértékben erősíti. Azok közül, akik eddig talán kevésbé mélyen élték meg az ukrán nemzetiségi létüket, egyre többen csatlakoznak hozzánk és vesznek részt a tudatos közösségépítésben. Úgy érzik, hogy az általunk szervezett események nekik szólnak, a közösség tagjaival egy hullámhosszon vannak, szó szerint és átvitt értelemben is egy nyelvet beszélnek, ezért aztán aktívvá válnak.

– Évek óta foglalkoztatja a közvéleményt a kárpátaljai magyar kisebbséget is érintő ukrán nyelvtörvény ügye. Hivatalosan egy év halasztást kaptak a nemzetiségi iskolák a jogszabály bevezetésére, amelynek célja, hogy az oktatás terén is erősítse az államnyelv használatát. A magyar kormány minden lehetséges fórumon tiltakozik a magyar nyelvű oktatás kárpátaljai korlátozása ellen. Történt-e az utóbbi időben előrelépés ezen a téren a kétoldalú kapcsolatokban?

– Én úgy látom, hogy az ukrán kormány – bár nehéz helyzetben van az orosz agresszió miatt, amit éppen úgynevezett „kisebbségvédelmi” célokkal indokolt a támadó fél – szeretne megfelelni a nemzetközi normáknak és az EU országainak nyelvét beszélő ukrajnai kisebbségek számára megfelelő megoldást találni a problémára. A magam részéről előrelépésnek tartom, hogy két év szünet után szeptemberben újra ülésezett Budapesten a Magyar–Ukrán Kormányközi Vegyes Bizottság Oktatási Munkacsoportja. Az ukrajnai delegáció tagjaként jelen volt Orosz Ildikó, a kárpátaljai magyarság jeles képviselője, én pedig a magyarországi küldöttség tagjaként vettem részt az eseményen. Az ott elhangzottak és a négyszemközti beszélgetések alapján mondhatom, hogy az ukrajnai delegáció tagjai európai szemlélettel, nyitottan álltak a magyar nemzetiségi nyelvhasználat és oktatás kérdéséhez. Tudják és értik, hogy a kisebbségi jogok biztosítása terén elengedhetetlen az európai normáknak való megfelelés de jure is. De azt is meg kell érteni, hogy Ukrajna éppen most vívja saját függetlenségi harcát az évszázados orosz befolyás ellen, aminek fontos része az államnyelv erősítése az orosz nyelv korábbi túlsúlyával szemben. Gondoljunk csak arra, hogy másfél évszázada milyen elszántan védte a reformkori Magyarország a hazai identitás alappillérét jelentő magyar nyelvet a némettel szemben…

– Bizakodást olvashatunk ki a szavaiból?

– Igen! Bízom a két ország politikai vezetésének józan ítélőképességében, az együttműködési szándékban, a közös értékeinkben, és bízom abban, hogy meg fogják találni azokat a megoldásokat, amelyek az ukrán államnyelv védelme mellett lehetővé teszik a kisebbségi jogok európai jogszabályoknak megfelelő, maradéktalan érvényesülését is.