A karikás
Az állatok első kihajtása tavasszal mindig nagy eseménynek számított. Az erdélyi Mérán a legnagyobb ünnepnek tartották, nagyobbnak, mint a lakodalmat. Az állatok tereléséhez használt sajátos eszköz a karikás ostor, igazi magyar találmány.
A magyar emberben ősi igény, hogy használati tárgyait kidíszítse, olyan környezetben éljen, amely őseire emlékezteti. De mi is a karikás ostor? Rövid nyelű, kenderkötélből és szíjból font, hosszú sudarú állatterelő eszköz. Csikósok, gulyások, csordások, kondások, régebben juhászok is használták. Más elnevezései: kancsika, pásztorostor vagy kanászostor, a Nagykunságban és a Hortobágyon csikósostor és nehézostor. A nyélhez erősítő szíjkötés neve telek (ősi török szó) vagy nyakló.
A karikás ostor a nagyállattartó lovas népek terelőeszköze, ázsiai hagyatéka. A magyarság Európa egyetlen valaha volt nagyállattartó lovas népe, amely ősi hagyományaiból sokat megőrzött. A karikás ostornak sok változata él az országban, és használata máig eredeti funkciójának felel meg. Habár régen többféle elnevezéssel illették ostoraikat a pásztorok, ma már mindegyik pásztorostort „karikásként” emlegetik.
A karikást elsősorban alföldi és dunántúli pásztorok használják, a felvidékiek inkább a hosszabb nyelű, rövidebb sudarú, úgynevezett nehézostort. A szép ostor a pásztornak nemcsak terelőeszköze, hanem dísze, címere is. A hajdúsági csikós akármerre megy is, mindig a nyakában hordja, ha a ménest lóháton őrzi, feje fölött forgatva elöl egyet ránt rajta, és az ostor máris csattan. Az állat a karikástól jobban fél, mint a bottól. A karikással az állatot sohasem ütik meg, csak kellő irányba terelik.
A karikás ostor két részből áll: a szíjból készült tulajdonképpeni ostorból és a rövid, általában alkar hosszúságú, gyakran díszített nyélből (a karika, a karik és az ostor ősi török, az ujgurban ma is használatos szó). Nevét az ostor több tagból álló, nyaki részét összekapcsoló réz- vagy vaskarikákról kapta. Fonásához az állatok hasa alján található vékonyabb bőrt dolgozták föl, amit téglalap alakú deszkadarabból és belehelyezett bicskából álló hasogatóval vágnak fel keskeny szalagokra. A karikást 6-8, akár 24 vagy 32 ágból fonják. Az egyre vékonyodó fonás végére vastagabb szíjat, majd lószőrből készített csapót kötnek. A kötélből készült karikáshoz a kanász a kender feldolgozásakor gyűjti magának a szöszt a csapóhoz, máskor kötőfékszárból vagy istrángból vett anyagból készíti el. A kötelet – vagy szöszt – tavasszal fonja meg karikásnak, amikor kihajtja az állatokat. A pásztorok maguk is faragnak általában 35-40 cm hosszú, henger vagy hasáb alakú, az egyik felén vastagabb nyelet. Az ünnepi díszként használt karikások nyelét faragással, rézverettel, ólomöntéssel és berakással díszítik. Az ólomöntés nemcsak dísze az ostornyélnek, de a súlyát is növeli, ami a használhatóság szempontjából fontos követelmény. A nyél mintegy egynegyed része az ostornak, és részeit különféle névvel illetik: fogó, nyélderék, nyélfej és telek. Az Alföldön a nyél díszítésére kis bőrrózsákat is használnak. A nyelet felső végén bicskával átfúrják, a nyéllyukba behúzzák a nyaklót és csomóra kötik. A nyél végén a fej újabban szíjból készül, de a fúrott fej az ősibb. A nyelet a Dunántúlon leginkább somfából, a Tiszántúlon meggy-, cseresznye- vagy akácfából készítik. Eredeti állapotában nem szokták díszíteni, mert lehet, hogy később megreped. A nyél díszítésének többféle módja is van: vésés, faragás, rézveret és berakás. A Dunántúlon a vésett díszítés jellemző, a Felvidéken faragással végzik ugyanezt. Erdélyben a geometrikus minták a jellemzőek, az Alföldön a fát csonttal rakják be.
Az ostor nem mutatványoseszköz, hanem múltunk egy része. A Hortobágyon és a Kiskunságban használt karikás ostor, amelyiknél a szíjkengyelt oldalt kötik a nyélhez, megegyezik a belső-ázsiai népek ma is használt ostoraival.
