Fotó: Demokrata/Vermes Tibor
Hirdetés

– A közelmúltban véget érő atlétikai világbajnokságon az atléták mellett az ön által tervezett Nemzeti Atlétikai Stadion is vizsgázott. Utólag már látjuk, hatalmas sikerrel. Mennyire követte a kilenc nap eseményeit?

– Minden nap kint voltam a stadionban, végigizgultam az egész világbajnokságot, leginkább azért, hogy rendben menjen minden. Mert ha valami nem úgy sikerül, ahogyan elvárják, a végén visszakérdeznek, nekem pedig válaszolnom kell rá. Az építészeti döntéseket ugyanis én hoztam meg, így az ebből fakadó felelősség is az enyém. Nyilván előzetesen sok mindent le tudtunk mérni, modellezni, számítógépes szimulációkkal például kiürítettük az épületet, leellenőriztük, hogyan áramlik ki a tömeg, hány kaput kell biztosítani a kijutáshoz. Matematikailag tehát biztosak voltunk benne, hogy megrendezhető ez a világbajnokság, de a teljes bizonysághoz szükség volt a gyakorlatra is. Sokkal jobb érzés látni, hogy tényleg működik.

– A sikerhez kellett a jó szervezés, de mindenképpen kellett egy jó épület is. A Duna Aréna, a Néprajzi Múzeum után a Nemzeti Atlétikai Központ a harmadik „nagy épülete” az elmúlt tíz év alatt. Hogyan lehet felkészülni ezekre a hatalmas feladatokra?

– A legfontosabb az elszántság, hogy akarjak valami nagy léptékű és a társadalom számára meghatározó dolgot csinálni. Az nem működik, hogy csak ülök és arra várok, hogy majd bekopogtatnak, és rendelnek tőlem valami monumentális épületet. Az irodánk nagyon messziről indult, kellett hozzá egy nemzet építészeti öröksége, mint ahogyan édesapám munkássága, tanítása és szemlélete is. Ő volt az, aki az egyetemi diplomám megszerzését követően döntés elé állított: vagy a könnyebbik utat járom és elkezdek azonnal pénzt keresni, vagy várok egy-két évtizedet és kitanulom mellette a szakmát. Ez utóbbit választottam. Édesapám mellett azonban sokat köszönhetek annak a természetfeletti erőnek is, amely megtanított a víz és a természet tiszteletére. Harminc évig eveztem a Dunán, a legtöbbet éppen a Duna Aréna környékén. A kenuzás magányos sport, nagyon sokszor van egyedül az ember, így rengeteget beszélgettem a folyóval. Talán ugyanezt teszik a Dunával most az épületeim is.

– Miközben az irodájában ülünk és beszélgetünk, édesapja fizikailag ugyan nincs jelen, de a szellemisége folyamatosan köztünk van. Az ősök tiszteletéről árulkodnak a falakon elhelyezett hagyományos kézi szerszámok, a plafonról lelógatott kenu, ami hobbija mellett hajóépítőként is zseniális édesapjára emlékezteti. Különös, hogy egy olyan modern épületeket tervező ember, mint ön, mégis egy ennyire személyes, puritán környezetben érzi jól magát…

– Sokan meglepődnek, amikor belépnek ide, mert valóban nem ezt várják. De a hitvallásunk, hogy nem a magunk, hanem a mások számára kell környezetet ajándékozni! Aki nem ilyen habitusú, az nem marad sokáig az irodánkban. Hiszem, hogy minél fénylőbb a környezet, annál mattabbak lesznek a gondolatok. És minél többet kényezteti magát az ember, annál kevésbé fog ragyogni az elme. Mert a ragyogó gondolatok egyszerű környezetben születnek. Amikor az építész a belső gondolatai mélyén dolgozik, megszűnik a valós látása: amikor a stadionon kellett gondolkodnom, és befelé néztem, láttam magam előtt az összes csavarjával, és fejben minden egyes benne található lépcsőfokon lesétáltam. Láttam működés közben, mint ahogyan azt is, amikor a verseny után majd szétszedik és átépítik, lebontják a felső lelátó ideiglenes szerkezetét, eltűnik a benne lévő mintegy húszezer szék, hogy átadja a helyét annak a városi sportgyűrűnek, amely a nagyközönséget fogja majd szolgálni. Vagyis a szabad szemmel látható valóság ilyenkor megszűnik körülöttem, más szűrön keresztül látom a világot. 53 évesen már nem akarok mellébeszélni, nem akarok álvilágot építeni magam köré. Egyébként meg tudom, hogy a szuperkörnyezetben nem is igazán érzik jól magukat az emberek, mert az egy olyan uniformizált öltözet körülöttük, ami nem őszinte. Maradandót alkotni viszont csak őszintén lehet. A stadion sem csilivili, tisztán a szerkezetet mutatja, hordozva az elsődleges üzenetet: a korona képét. Semmi geget és mázt nem szerettem volna rátenni, mert akkor erejét veszti, és nem lesz érdekes. Az emberek a nagyon egyszerű dolgokat szeretik.

– Mi volt az első gondolat, ami a Nemzeti Atlétikai Központ tervezésekor eszébe jutott?

– Az építész elsődleges feladata, hogy megfejtse azt a különleges nyelvet, amit az adott funkció hordoz. Mindezt aztán le kell fordítania térbe, mégpedig úgy, hogy egy mindenki számára érthető történet kerekedjen ki belőle. Van, amikor a különféle feltételek alakítják a történetet és van, amikor egy nagy gondolat alá be tud rendeződni az összes elem. Az atlétikai stadion esetében szerencsére ez utóbbiról volt szó. Élt bennem ugyanis egy vízió a sportok királynőjének nevezett atlétikáról, aminek a koronájául szántam ezt a versenyt befogadó épületet. A „sportok királynőjének koronája” gondolat aztán automatikusan fogadta be a különféle tartalmakat.

– Összefügg ezzel a gondolattal, hogy végül is ez lett a világ első nyitott atlétikai arénája?

– Amikor 2017-ben elolvastuk a kiírást, csak az volt benne, hogy ne egy hermetikusan zárt óriáslétesítményt hozzunk létre, hanem az utóhasznosításán is gondolkodjunk, vagyis, hogy a stadion a világbajnokságot követően a nagyközönség előtt is megnyílhasson. Az igazi kérdés az volt, hogy ezt milyen módon csináljuk. Adekvátnak tűnt, hogy felülnézetből ketté vágjuk a stadiont, vagyis az egyik felét megépítjük, a másik része pedig csak ideiglenes lesz, amire egyébként nagyon sok példa van szerte a világon. Az atlétikánál azonban bármekkora a nézőszám, egy a lényeg: körben zárt legyen, hiszen az atléta akkor tud tökéletesen teljesíteni, ha a 400 méteres futását végigszurkolják a nézők. De emellett fontos szempont volt a szélvédelem is, hiszen az atlétikai teljesítményt nagy széljárás esetén nem lehet hitelesíteni. Hoznom kellett tehát egy döntést, ami végül a pályázatunk legnagyobb erénye lett: a megszokottól eltérően mi nem függőlegesen, hanem horizontálisan választottuk ketté a stadiont, és a verseny után a felső karéj szűnik majd meg. És igen, ha ebből a szempontból vizsgáljuk, összefüggésben van a koronagondolattal, hiszen egy korona is nyitott szerkezetű, szellős, elegáns és könnyed, de mindezek mellett erőt és határozottságot is mutat. A fehér szín pedig a színek királya, amelyben minden spektrum megtalálható.

– Nyitott, „lebegő” teteje és szerkezetének egyszerűsége engem leginkább az ókori amfiteátrumokra emlékeztet, ahol az ünnepi játékaikat tartották a rómaiak…

– A stadiont, annak könnyed, lebegő tetőszerkezetével, nagyvárosi pergolának is hívom. Ezt a városi pergolát pedig valóban olyan arányrendszerben szerkesztettük meg, hogy visszavigyen bennünket az antikvitásba, az építészet kezdetéhez. Ezért is volt fontos, hogy olyan egyszerű, magától értetődő szerkezeti rendszere legyen, amit nem kell túlgondolni, hanem a laikusok számára is egyből felfedezhető legyen benne a sport dinamikája. Ennek az egyszerűségnek az a csodája, hogy mindenki a saját fantáziája szerint bonthatja ki az épületet. Ha a mai építészet visszatekintene az antik világ irányába, és figyelembe venné az olyan klasszikus alaptételeket, mint az aranymetszés szabálya, akkor megunhatatlan házakat lehetne tervezni. Olyanokat, amelyek nem a divattól függnek, és így nem is avulnak el. Ez a kortalanságra törekvés mindhárom házam esetében nagyon fontos volt, és ezért vagyok büszke arra az ötszáz fős mérnöki csapatra, akik tisztán magyar szellemből képesek voltak megalkotni ezeket. És persze köszönet illeti a kormányt, amely lehetővé tette a felépítésüket, hiszen olyan határozott nemzeti társadalmi víziók kellettek hozzá, mint a századfordulós időkben.

– Az, hogy mára a stadionépítés politikai fogalmommá vált, mennyire foglalkoztatta?

– Igyekszem távol tartani magam a politikai állásfoglalásoktól, hiszen egy építész feladata nem az, hogy egy-egy ideológia élharcosává váljon. Akkor teljesít jól, ha hosszú távon gondolkodik, és azokat az alapértékeket tartja szem előtt, amelyek a millennium óta jelen vannak Magyarországon. Azt már látom, hogy a világban nincsen egyetlen tökéletes épület sem. A magyar épületek ugyanakkor nagyon jók, mert maximalisták vagyunk, sokszor túlteljesítjük az elvárásokat, így egyre közelebb kerülünk a világszínvonalhoz. A politikai síkon megragadt kultúra gyenge lábakon áll, merthogy elfelejtkezik a valódi dolgáról, vagyis hogy a politikát segítse felemelkedni. Ugyanakkor azt látom, hogy a nálam húsz évvel fiatalabbak jobban beleragadtak azokba a történelmi szituációkba, amelyekből a mi generációnk már kiemelkedett. Egy építésznek küldetéssel kell rendelkeznie, erőforrásokat kell tudnia teremteni. A kis házak családokat, a közepes méretűek lokális közösségeket, az országos jelentőségű épületek, köztük a stadionok pedig egy nemzetet tudnak felemelni.

– David Foster Wallace fiatalon elhunyt amerikai regényíró, még 2006-ban írt egy legendás esszét a The New York Timesban Roger Federer mint vallási élmény címmel. Ebben a versenysportot a kulturális kánon egy nagyon stabil elemének nevezi.

– Így érzem én is. Valamikor írtam is egy dolgozatot a várak és a stadionok párhuzamáról, amelyben azt fejtegettem, hogy a stadionok ma ugyanolyan sűrűségben fordulnak elő egy ország területén, mint egykor a várak. Ennek persze nagyon egyszerű a magyarázata, hiszen körülbelül annyi hadra fogható, mozgósítható fiatal van, mint akiket be lehet hívni egy-egy sporteseményre. Ám ahhoz, hogy ők valóban eljöjjenek és megtöltsék ezeket a stadionokat, kellenek az architektúra példamutató elemei, és az épületben zajló olyan példamutató tevékenységek, amelyek igenis képesek egyik napról a másikra megváltoztatni egy országot. Látjuk a világbajnokság sikerét, amellyel a társadalom számára immár meggyőző erővel sikerült hazánknak megmutatnia, hogy mekkora erő van a sportban. Ennek köszönhetően pedig immár újra terítékre került az olimpia, amelynek az első karikája talán éppen a Nemzeti Atlétikai Stadion lehet. Amikor épült a stadion, és az eseményre készültünk, nem láttam magam körül mást, csak tiszta szívű embereket, akik tenni szeretnének ezért az országért. A tettre kész emberek együtt nagyon nagy erőt tudnak képviselni. Köszönöm ezt az erőt, amit tőlük kaptam, nem is akarom elengedni életem végéig.

Korábban írtuk

A legek legje

Ha a Ferencz Marcel tervezte Duna Aréna és a Nemzeti Atlétikai Stadion a főváros északi és déli sportkulturális kapuja, akkor a szívéhez legközelebb álló Néprajzi Múzeum nem lehet más, mint annak kulturális központja. A Liget Budapest Projekt keretében 2022-ben megvalósult épületet már a tervezőasztalon a világ legjobbjának választották. A nemzetközi ingatlanszakma egyik legnagyobb presztízsű megmérettetésén, a 2018-as londoni International Property Awardson ugyanis amellett, hogy előbb Európa-, majd a világ legjobb középülete lett, egyben Best Architecture fődíjjal is kitüntették. És azóta is sorra nyeri a különböző nemzetközi elismeréseket, amely nemcsak a múzeumépület, de az egész magyarság sikere is:

– Amerikai Egyesült Államok: International Architecture Award – IAA 2023 Architizer A+Award – Építészet és homlokzat kategória; Architizer A+Award – Múzeumépítészet kategória

– Kína: Idea Tops Award – A világ legjobb dizájnja

– Anglia: London International Creative Competi­tion – Épület kategória

– Németország: German Design Award

– Svájc: Built Design Award