– Alig ült el a távozása körüli zaj, újabb ügy kerekedett. Múlt héten a Népszava azt írta, a színházat 25 milliós hiánnyal adta át. Ilyenkor egyébként szívesen összekeverik az áthúzódó kötelezettségvállalásokat és az igazgatóváltáskor óhatatlanul felmerülő többletköltségeket a hiánnyal. Miről van szó?

– A leváltásom óta az új vezetés a színház munkatársainak kétharmadától megvált vagy a közeljövőben válik meg. A nemzeti értékelvűség írmagját is ki akarják irtani. Majd’ két hónapja pedig falakat húznak az épületben, adatokat gyűjtenek, fénymásolatokat hoznak-visznek, amelyeket majd gondos csoportosításban nyilvánvalóan fel szeretnének használni ellenem. De manapság ez már csak így szokás. Majd ha látom, olvasom a hivatkozott dokumentumokat, természetesen reagálok. Tiszta lelkiismerettel várom az izgatott kutakodás eredményét. Rövidesen rájönnek majd arra, hogy évi hatvanmillióból képtelenség hatvan előadást létrehozni, miközben magát az intézményt is fenn kell tartani. Bár utódom egykor balett-táncos volt, gúzsba kötve ő sem fog tudni táncolni.

– Az utóbbi időben igen sok interjú készült önnel, az egyik cikk címe az volt, hogy a feje hárommilliárd forintot ért.

– Igen, a Népszabadság adta ezt a címet. Nagyon régen eldöntött kérdés volt ez, a budapesti városvezetés régi vágya. Schiffer János és Körmendy Ferenc már 1996-ban kijelentette, hogy a Szabad Tér Színháznak még a nevét is el fogják törölni. Akkor ezt nem sikerült megtenniük. Kompromisszumot kötöttünk: ha lemondok 25 millió forintról a 60 milliós állami támogatásból, akkor működhet tovább a színház – 35 millióból. Gyakorlatilag megzsaroltak, de tény, hogy elfogadtam. Innentől kezdve átértékeltem magamban Antall József paktumát, amelyet olykor keményebb jelzőkkel illet az ember. Én is kénytelen voltam megtenni ezt a magam kis területén. Három színpadon lehetetlen ennyi pénzből előadásokat tartani, de a lényeg: életben maradtunk. Kinyitottunk, működtünk, még nagy produkciókat is sikerült létrehoznunk. Az egyiken 2000-ben még egy óriási botrány is volt a Szigeten, amikor egy MSZP-s koncert megzavarta a Bánk bán előadását.

– Így utólag: ön szerint szándékos volt?

– Én ma sem gondolom, hogy szándékos lett volna. Ez a rendezők agresszív és ostoba megnyilvánulása volt, persze a közhangulatban benne volt a millennium iránt gerjesztett gyűlölet is. Normális esetben ugyanis senkinek nem jutott volna eszébe, hogy megpróbálja túlharsogni legnagyobb magyar operánkat. Ez volt a „Pa-Dö-Dö botrány”, és egyebek közt ennek is köszönhettem, hogy nem lettem az Operettszínház igazgatója. Schiffer János és Körmendy Ferenc közölte ugyanis a szakmai zsűrivel, hogy az én pályázatommal nem foglalkozhat, bár a színházi közösség 98 szavazattal az én terveimet támogatta, míg a későbbi igazgató, Kerényi Miklós Gábor összesen öt szavazatot kapott. De vezekelnem kellett, mivel az MSZP–SZDSZ-es városvezetés kifogásolta, hogy nyilvánosság elé vittem a botrányt. Aztán jött 2002 áprilisa, a Kossuth tér, ahol Orbán Viktor néhány művészt, közéleti embert is meghívott a színpadra maga mögé, ezt természetszerűleg vállaltam, s ennek is meglett a böjtje. Aztán később a miniszterelnök urat egy nagygyűlés erejéig „beengedtem” a margitszigeti nagyszínpadra, amelyről igazolójelentést kellett írnom Schiffer Jánosnak. Tavaly nyárra aztán már készen volt a Szabad Tér Színház végelszámolással történő teljes megszüntetésének terve. Nyilvánosságra nem került, de a fővárosban ez a terv készen állt. A két kisebb színházat a kerületeknek akarták adni (XI. és XII. kerület), a margitszigetit pedig hozzácsatolni valamelyik budapesti színházhoz. Végül a tervet elvetették, mert valakinek eszébe jutott, hogy az egész színházat be kellene olvasztani a Thália Színház Kht.-ba, amely mint befogadó színház egyúttal a Margitszigeti Színpad programszervezője is lenne. A színházunk azért nem kellett senkinek, mert a hatvanmilliós évi apanázsát mindenki megmosolyogta.

– Hogyan lehetett ennyi pénzből gazdálkodni?

– Nagy rutinnal, a színház és a produkciók iránti óriási szeretettel, gyötrelmes takarékossággal, és a legkülönfélébb pályázatok segítségével. Végül is a Budai Parkszínpadot a XI. kerület ingyen és örömmel megkapta a fővárostól – ott MSZP-s a polgármester –, míg a fideszes vezetésű XII. kerület, bármennyire is szerette volna, nem kapta meg a Városmajori Színpadot. Így írták ki aztán a pályázatot együtt a Margitszigeti és a Városmajori Szabadtéri Színpadra, megnehezítve azzal, hogy nemcsak művészeti koncepciót kellett kidolgozni, hanem bírálati szempontként megjelölték azt is, ki mennyi pénzt tud hozni a színház tervezett felújítására. Sem az állam, sem a főváros nem vette tervbe, hogy az igen rossz állapotú színház felújításához pénzt adjon, tehát sajátos és mind ez ideig egyedülálló módon a pályázó kellett hogy beruházót hozzon. Ez legkevesebb két-három milliárdot jelent. A Mőbinter Plusz Kft. az osztrák Volksbanktól felvett hitel segítségével biztosította volna 3 milliárd forintig a pénzügyi fedezetet, amibe belefért volna a rossz idő esetén történő fedés is. A pályázók közül egyedül én hoztam komoly, értékelhető elkötelezettséget, ám ekkor a Schiffer–Körmendy-kettős közölte, ezt mégsem veszik figyelembe, mert „a papír mindent elbír”. Két héttel a végső döntés előtt levelet intéztem a kulturális bizottság valamennyi tagjához, hogy ellenőrizzék le, a megjelölt cégek valóban hajlandóak-e beváltani ígéretüket. A cég személyemben látta a beruházás garanciáját, és huszonöt évre kérték a működtetés jogát, valamint az éves támogatási alapösszeget, azaz a hatvanmillió forintot. Egy felújított, az európai művészeti élet vérkeringésébe bekapcsolódó színház számításaim szerint ki tudta volna termelni ezt a nagy befektetést, ezért mondom kissé tréfásan, hogy a fővárosnak hárommilliárdot ért a fejem, hiszen ennyit dobtak ki az ablakon, csak hogy megszabaduljanak tőlem.

– Hány állandó munkatársa volt itt a színháznál?

– Tizenhárom. Ez gyakorlatilag annyit jelent, hogy a bérek kifizetése, a színpad őrzésének költségei nagyjából el is vitték a hatvanmilliót. Még egyszer ennyit minden évben és mindenképpen össze kellett szedni a produkciókra. A Margitszigetre csak a legigényesebb műveket engedtük be, tavaly a Nabucco és A megfeszített volt a két nagy bemutatónk, de a José Cura-koncertre is sokan emlékezni fognak. Ezek a produkciók a történelem, a nemzettudat, a hagyomány helyét és szerepét boncolgatták, szerintem hatékonyan, akárcsak a Szabad Tér kiadónál megjelent művek. Ez a törekvésem persze szöges ellentétben áll a jelenlegi budapesti kulturális vezetés kozmopolita világnézetével. Mivel régóta ismerem ezt a feszültséget és gyanakvást, rendkívüli toleranciával és sokoldalú értékelvű szemlélettel folytattam műsorpolitikámat. Korábban mindig akadt néhány szocialista képviselő, akik méltányolva ezt az erőfeszítést „átszavaztak”, de másfél éve megmerevedtek a frontok, és a rideg szavazógép működik csupán. Ma már nincsenek alkuk, minden egyes helyre szükségük van. Azt hittem, a demokrácia azért másként működik. A Fidesz kormányzása alatt a balliberális kulturális intézményeket is működtethették, sokan csodálkoztak is, miért ez a nagy engedékenység. Ennek most nincs semmiféle viszonzása, a kirekesztés százszázalékos. A szakmai zsűri, mely a pályázatokat értékelte, s amelyet a lehető legantidemokratikusabb módon „kijelöltek”, Schiffer és Körmendy szellemi holdudvarába tartoznak, köztük több szakmai ellenfelemmel, például Kerényi Miklós Gáborral. Előre lejátszott menet volt, a vitát a jobboldali képviselők ugyan forszírozták, de a balliberális képviselők még a kérdésekre sem reagáltak. A tizenhárom tagú kulturális bizottságban nyolc balliberális és öt jobboldali ült, így aztán 8:5 arányban Bán Teodórát hozták ki győztesnek. A másnapi közgyűlésen szokatlanul hosszú, két és fél órás vita volt erről, a nemzeti oldal sokoldalúan méltatta tizennyolc éves munkámat, ez számomra emlékezetes és megtisztelő dolog volt. A legkülönfélébb módon próbálták szóra bírni a másik oldalt, hogy mondjon valamit ellenem vagy Bán Teodóra mellett, de senki sem szólalt meg itt sem. A szavazás természetesen a többségben lévő balliberális oldal győzelmét jelentette.

– Miben más az új igazgató koncepciója?

– Erőteljesen épít az Operaházzal való együttműködésre, távlatban mintegy az Operaház nyári színpadaként képzeli el a Margitszigeti Szabadtéri Színpadot, s ez feltehetően egybevág a főváros szándékával, miszerint ezt a „szellemi lépfenét”, ahogyan a fővárosban egyesek a Szabad Tér Színházat nevezték, végre nevében is felszámolják. Szerintem pedig a „természeti” adottságok alapján egy Bayreuth, egy Verona, egy Bregenz lehetőségeivel rendelkezünk itt Budapesten, különösen ha nemcsak a főváros, hanem a szaktárca és a turisztika is beszállna a támogatásba. Nem másutt már levetett ruhákkal kell próbálkozni, produkciókat beerőszakolni ide hakniszinten, hanem önálló művészeti tervezőmunkára lenne szükség.

– A magyar közönség nagyobbik része számára ön talán mégsem színházigazgatóként, hanem filmrendezőként ismert.

– Elsősorban filmrendezőnek készültem, annak is tartom magam. Nagyon érdekel a televízió is, de úgy látom, át kellene gondolni az egész magyar televíziózást, mert ennél mélyebbre már aligha süllyedhet. A minket hatalmukban tartó multinacionális világcégeknek azonban éppen ilyen televíziókra és ilyen közízlésre van szükségük. A televízió éppen olyan, mint a politika. Persze 2007-ben lejár a kereskedelmi televíziók koncessziója, akkor új korszakot lehetne nyitni. De a filmgyártásra is ugyanez vonatkozik. Filmjeimről sokszor magam sem hittem, hogy valaha is elkészülhetnek. Tizennégy éve ez az ország egy öntudatlan, szellemileg zavarodott, kiszolgáltatott, szellemileg gyarmati sorban vergődő nemzet. Szinte mindent elölről kellene kezdenünk, vagy éppenséggel be kellene fejezni a rendszerváltozást. Most azonban a filmművészeti doktori disszertációmmal foglalkozom, játékfilmjeim történelemszemlélete és azok társadalmi tudatformáló hatása a témám. Izgalmas annak elemzése, miért volt ekkora „hivatalos” közegellenállás filmjeimmel szemben 1989 előtt és meglepő módon azt követően is. Több filmtervem is van, leginkább egy huszadik századi film terve foglalkoztat, mert a trianoni tragédia 84 éve valamennyiünk életét meghatározza, de ilyen Wass Albert tanulságos, izgalmas, felemelkedően szép és tragikus életének filmje is. Erdélyi, kerek magyar sors ez, egy nyomorúságos és hálátlan utókorral. Ezzel kell először szembenéznünk. Alexandre Dumas főhőse, Edmond Dantes, Monte Christo grófja a regény végén azt mondja, hogy a világon a legszebb dolog várni és remélni. Nem tette hozzá, de a regényből tudjuk, hogy sokat is tett az érzések beteljesedéséért. Tehát keményen dolgozom.