A Zürichben élő B. Szabó Péter hatékonyan részt vett az 1968-as prágai tavasz eseményeiben, valamint az azt megelőző 1967-es erjedési folyamatban. Ennek következményeként 1969-ben Svájcba emigrált, ahol nemcsak megtartotta magyarságát, de megszervezte az ottani magyarok társadalmi és kulturális életét is. Főleg az 1956-os magyar emigrációs szervezetekbe kapcsolódott be, emellett további magyar szervezetek alapításával igyekezett javítani a nyugati magyar emigráció politikai és kulturális tevékenységének hatékonyságát. A kilencvenes évek elejétől a nyugati magyarság érdekeit képviseli a Magyarok Világszövetségében. A Közép-európai Népcsoportok Fórumának létrehozásában és megszervezésében oroszlánrészt vállalt. Több kisebbségtudományi konferenciát rendezett Magyarországon és a nyugati magyarság körében egyaránt.

– Milyen a nyugati magyar emigráció?

– A nyugati magyar emigráció önszerveződése helyenként visszanyúlik a múltba. Bécsben, Zürichben, Genfben és Nyugat-Európa más városaiban olyan nyomokra bukkantunk, amelyek egy-egy magyar közösség történetének feltárásánál elvezetnek egészen a reformáció kezdeteihez, a magyar szabadságharcok menekültjeihez. A magyarság számára apokaliptikus XX. század eseményei gondoskodtak arról, hogy különböző hullámokban – és más-más indíttatásból – a magyar emigráció folytonossága ne szakadjon meg. A nyugat-európai szervezett magyarság túlnyomó többségét napjainkban az 1956-os forradalom és szabadságharc menekülthullámából kikerült nemzedék alkotja. A még működő szervezeteknek ma már csak a kisebbik hányadát teszik ki azok, amelyeket 1956 előtt alapított jobbára a nemzeti emigráció. Ilyen például a Magyar Cserkészszövetség vagy a Pax Romana. A vezető szerepet ezeknél a szervezeteknél is az 56-os nemzedék tölti be. Nem csupán azért, mert az alapító nemzedék kiöregedett, hanem azért is, mert az 56-osok közül sokan tudtak azonosulni az előző – 43-as, 44-es, 45-ös, 47/48-as – emigránsok eszmeiségével, így az őáltaluk létesített szervezetekben otthonra leltek.

– Az emigráció folyamatosságának mi a legújabb jellemzője?

– Léteznek és működnek itt olyan magyar intézmények, amelyek befogadják azokat, akik a rendszerváltás után az uniós csatlakozás következtében, illetve a munkaerő-áramlás liberalizálása eredményeként jöttek ki Nyugatra. Zürichben például hétvégi magyar iskola működik, ahol az idevándoroltak ápolhatják magyar anyanyelvüket és magyarságismeretüket. S mindezt a családjukkal együtt tehetik.

– A nyugati magyarság sohasem volt mentes az eszmék harcától.

– Az emigrációban az otthonról hozott eszmék, elvek, világnézetek, pártok és mozgalmak politikai harca folytatódott. Összecsapásaikban egymást tették felelőssé a magyarság tragédiájáért, és követelték, sőt meghatározták maguknak a jogot a kizárólagos legitimációra. A főbb eszmei áramlatok, a keresztény és nemzeti, a hungarizmus, a negyvenhetesek (itt két csoportot különböztetünk meg: a szociáldemokratákat és a népieket), a kereszténydemokraták és az ötvenhatosok közül végül is csak az utóbbiaknak sikerült tartósan tartalommal megtöltenie az emigráns szervezeteket.

– Miért?

– A fasizmus, a nemzetiszocializmus megszűnt. A szociáldemokrácia metamorfózisa kialakulóban volt, populizmus nem volt. A kereszténység mint eszmerendszer sem játszott lényeges szerepet a közéletben, sőt éppen a legsúlyosabb válságba került, létrehozva a haladó katolicizmust és a társutas protestantizmust. A nacionalizmust visszaszorította az óceánon túlról importált liberális demokrácia. 1956 alapvető eszméi, a nemzeti függetlenség, a szabadság, a politikai és gazdasági demokrácia, valamint az a gyakorlati tanítás, hogy alapvető létkérdésekben az egyéni és csoportérdekek ellenére is lehetséges népi, nemzeti egység, új hangvételt jelentett az emigráció politizáló rétegeiben: versenyképes eszmévé vált a világ előtt, mert először bizonyosodott be, hogy a magyarság nem a háborús bűnösök, az antiszemiták és az utolsó csatlósok siserahada, akitől még a Nyugatnak is félnie kell, hanem a szabadságért áldozatra is képes hős nemzet.

– Milyen tényezők korlátozzák az emigráció lehetőségeit?

– Az emigráció többszöri próbálkozás ellenére sem tudta létrehozni a Szabad Magyarok Világszövetségét. Nem teremtette meg azt a pénzügyi alapot, amely a független tevékenységet és fellépést biztosító anyagi forrást jelentette volna. Emigrációnk nem elég tőkeerős, így inkább a szórakozást és a kisebb anyagi befektetést igénylő tevékenységet folytatta és folytatja ma is. Vannak azonban az emigrációnak olyan mulasztásai, amelyekről eddig igen keveset, nyilvánosan pedig semmit sem beszéltünk.

– Melyek ezek?

– A disszidáló és emigráló magyarság túlnyomó többsége politikai és nemzeti tudat nélkül érkezett külföldre, s ezen később sem változtatott. Ennek következménye a második nemzedék ilyen nagy hányadának gyors elveszítése a magyar emigráció utánpótlása számára. A politikai és nemzeti tudattal érkezők zöme az emigrációt ideiglenesnek vélte, és ezért nem rendezkedett be hosszú távú ittlétre. Tehát nem teremtődött meg a nemzedékekben való gondolkodás. Nem épültek ki azok az intézmények, amelyek a későbbi generációkat is megtartották volna a magyar öntudatban. A Nyugatra érkezők zöme belesodródott a nyugati életformába, és fogyasztóvá vált. A Kádár-kormányzat által nyújtott ki- és beutazási lehetőségek kiiktatták az emigránsokból azt a magatartást, ami megkülönbözteti őket a politikai menekült és a közönséges kivándorló státustól. A magyar emigráció zöme az Egyesült Államokban telepedett le 1956 előtt és után. Ez az emigráció kizárólag az USA-tól s annak nemzetközi súlyától és lehetőségétől várta a „magyar kérdés” megoldását. Helytelen és politikailag rövidlátó felfogás, ha csak egy hatalomtól várunk segítséget.

– A „magyar kérdés” megoldásának színtere mindenképpen Európa kell legyen?

– Közép-Európa átrendeződött. Ez pedig olyan folyamat, amelyben a politikai és gazdasági átalakulást logikusan és természetszerűen követi az eddig meg nem oldott, vagy igazságtalanul elintézett nemzeti és népcsoportproblémák egész sora, így az elszakított magyarság helyzetének megoldását sürgető igény is. Az ebben a térségben ma tapasztalható jelenségek azt sugallják, hogy a magyar nemzetrészeknek is meg kell határozniuk a maguk minimálkövetelményét. Ez pedig nem lehet más, mint a kulturális és területi autonómia. Az autonómiának nincs alternatívája.

– Mi tehát a feladat és mi a cél a magyar egység megteremtése terén?

– A nemzetért felelős erők feladata az, hogy megteremtsük a részekre szakadt magyarság közös nyelvét, mentesen minden hátsó gondolattól, félreértéstől, sanda félremagyarázástól, melyen szót tudunk érteni egymással, hogy létrehozzunk egy kölcsönös megbecsülésen és segítőkészségen alapuló összedolgozást, elosztva a megoldandó feladatokat, szerepeket, melyek vállalásával kialakíthatunk egy konszenzusra épülő magyar bel- és külpolitikát, nemcsak napi problémákban, hanem térben és időben gondolkodva és tervezve, cselekedve.

– Mi a véleménye az autonóm törekvések intenzitásáról?

– Sürgősen és erőteljesen kell az elszakított magyar nemzetrészek részéről kinyilvánítani azt a politikai akaratot, amely az autonómia megvalósítását a további együttélés feltételéül szabja meg. A megvalósuló autonómiák modelljei az egyes nemzetrészek specifikus adottságainak és lehetőségeinek függvényei. Európában több autonóm modell szolgálhat példaként, ezek importálása azonban több veszélyt rejt magában. Minden sajátos helyzet sajátos megoldást kíván. Tanulni kell a mások tapasztalataiból. Nem is annyira maga a modell a lényeges, hanem azok a körülmények és stratégiák, amelyek életképessé teszik a modell bevezetését és végrehajtását.

– Mi tehát a megoldás?

– Mint a civilizált európai országok példája mutatja, a demokratikus jogállamiság fejlettségi foka döntő hatással van arra, hogy a többségi népcsoport milyen mértékben hajlandó a magáéhoz hasonló önállóságot biztosítani a vele egy államkötelékben élő kisebbséggel. Az autonóm terület mint az autonómia legfelsőbb fokú megnyilvánulása, a nemzetközi jog értelmében alkotmányos úton megvalósított önrendelkezés. Ezt kell elérni minden elszakított magyar nemzetrész esetében. Az autonóm területnek meg kell adni azt az alkotmányos lehetőséget, hogy amennyiben a többségi nemzettel való további együttélése a saját egzisztenciáját, nyelvét veszélyezteti, joga van az államból való kiválásra és kérheti más államalakulatba való felvételét. Ez a leghatékonyabb megoldás a magyarság számára. Mert gróf Teleki Pál szavaival élve: „A mi feladatunk ezekben a rettenetes időkben a világgal szemben az, hogy megtartsunk egy nemzetet a világnak.”

Tarics Péter