– Ügyvédként naponta tapasztalhatja, hogy milyen a magyar igazságszolgáltatás belülről. Sokak szerint már nem süllyedhet mélyebbre, részben mert a politikum is nyomás alatt tartja, másrészről az igazságszolgáltatásnak a politikához való igazodási kényszere is komoly feszítőerőt hordoz magában. Egyetért ezzel?

– Szerintem tévedésben vannak, akik ezt állítják, mert a magyar igazságszolgáltatás először is nem süllyedt mélypontra, másodszor, maga az igazságszolgáltatás is több szempontból is megközelíthető. Például a fiam álláspontja az, hogy igazságszolgáltatás alatt kell érteni a rendőri, az ügyészi, a bírói és a büntetés-végrehajtói munkát is. Az én véleményem pedig az, hogy az igazságszolgáltatás csak a bíróságokon jelenik meg, mert a rendőr parancsra dolgozik, az ügyész utasításra, ez jószerivel ugyanaz, mint az előző, csak finomabban fogalmazva. A büntetés-végrehajtásnak meg semmi köze nincs az igazságszolgáltatáshoz, hiszen ott már csak a kiszabott ítéleteket hajtják végre. Szerintem egyedül a bíró szolgáltathat igazságot! És azt nagyon fontosnak tartom, hogy a bíróságok, a bírák szerencsére már anyagilag is függetlenné váltak napjainkra az igazságügy-minisztertől, valamint az egyéb olyan államhatalmi szervektől, amelyek alatt dolgozniuk kellett a korábbi időkben. Tehát a bíróságokon az ítélkezési színvonal nemhogy süllyedt volna, hanem összességében még javult is.

– Ennek ellenére, nem gondolja, hogy bíróságokon született – különösen a társadalom számára is érdeklődésre számot tartó ügyekben – szinte követhetetlen ítéletek miatt az emberekben olyan érzés támad, hogy ez nem igazán az elvárható igazságszolgáltatás?

– Én inkább úgy fogalmaznám meg ezt, hogy az egyes ellentétes ítéletekkel kapcsolatos értetlenség eredője a jogi tudatlanság. Az emberek nem ismerik a jogot. Évek óta próbálok egy olyan rovatot létrehozni valamelyik tévében, amelyben az egyes a polgárok által nem értett vagy helytelenített ítéleteket megmagyarázhatnánk, illetve hogy a bíróság miért ítélt így vagy úgy. Hogy mi a jogalapja az ítéletnek, aminek az eredményeként ezt vagy azt az ítéletet kellett hoznia a bírónak. Ugyanis a bíróság ítéleteit lehet bírálni, csak egyet nem lehet tenni, a rendelkezéseit nem teljesíteni. Magyarán, ha az ítélet jogerős, akkor azt végre kell hajtani.

– Az elmúlt években megszokhattuk már, elsősorban a fehérgalléros vagy gazdasági bűncselekményekkel kapcsolatban, hogy bizonyos ügyekben homlokegyenest más ítéletek születnek az első, majd a másodfokon, sőt a Legfelsőbb Bíróság akár megsemmisítheti mindkét előző ítéletet is. Hogyan magyarázná meg ezt a polgároknak?

– Nagyon egyszerűen, mert azt azért meg kell jegyeznem, hogy amióta világ a világ, a jog így is meg úgy is értelmezhető, másképp nem lenne szükség jogegységi döntésekre. Tehát, ha olyan mértékben kézzelfogható, evidens lenne a jog, akkor igazából nem lenne szükség bíróra sem. Csak be kellene táplálni egy számítógépbe a különböző ügyek adatait, majd az meghatározná, hogy milyen büntetést kell kiszabni.

– Ha jól értem, a jog különböző értelmezésének lehetősége azt is jelentheti, hogy első fokon elítélnek valakit, mert akkor egy adott beállítottságú bíró tárgyalta az ügyet, míg másodfokon felmentik az illetőt, mert egy teljesen más értékfelfogású bíró ítélkezett. Vagyis, hogy milyen ítélet születik, azt a jogi értelmezés, értékelés, a bíró egyéni megérzése, az egyes büntetési tételeken belüli mozgástere határozza meg?

– Lényegében ez is igaz. De még azt is hozzávenném ehhez, hogy a bűncselekmény egyáltalán bűncselekmény-e vagy sem. Ennek eldöntése is nagyon fontos eleme a bíróságok munkájának. Vagyis hogy egy adott történést bűncselekménynek értelmeznek-e vagy nem.

– Hogyan lehet különbözőképpen értelmezni bármely bűncselekményt a különböző bírósági szinteken?

– Nagyon sokféle minősítése, megítélése lehet egy-egy bűncselekménynek. Mondok erre egy egyszerű példát, az erőszakos közösülést – valamikor erőszakos nemi közösülés volt a magyar jogban –, amelynek a testi épség vagy az élet ellen kell irányulnia, amikor az esemény megtörténik. Azonban létezhet olyan eset, amikor a „tudatlan” férfi ugyan miből állapíthatná meg – bár ma már ez viszonylag könnyebb, mint a korábbi időkben volt –, hogy egy tisztességes nőtől elvárható védekezés történik-e az aktus előtt, vagy maga is azt akarja, hogy győzzék le, avagy valóban nem akarja, hogy közösüljenek vele. A bírónak kell eldönteni, melyikkel áll szemben, mi az a határ, ahonnan már az erőszakot kell tekinteni meghatározónak az adott ügyben.

– Magyarországon a bírák többsége nő. Itt ismét visszatérhetünk arra – utalva az ön által említett példára –, szinte biztosra vehetően más ítélet születik, ha nő tárgyal egy ilyen ügyet, mintha férfi ül a bírói pulpituson.

– Úgy vélem, nincs abban semmi különleges, talán természetesként is felfogható, hogy egy nő más érzésekkel szemléli az esetet, mint egy férfi.

– Érvényes lehet ez az egyéb ügyekben is?

– Már a szocializmusban sem kellett külső nyomás a bírókra, mert az volt a lényeges, hogy kire szignáltak ki egy-egy ügyet. Mondjuk Tutsekre, Vidára, Borbélyra. A Tutsek, bár lehet, hogy tévedek, és nem igaz ez a szám, de úgy tudom, 168 halálos ítéletet hozott. De kérem szépen, a Dorosy – a Horthy-rezsim alatt – az elé kerülő kommunistákat még akkor is felakasztatta, ha nem kellett volna. A Tutsek és mások ugyanezt követték, ugyanúgy kivégeztettek embereket, a legsúlyosabban büntették őket anélkül, hogy esetleg azok azt megérdemelték volna. Ezek voltak a legrosszabbak, mert a Horthy-rezsimben is bírákként ténykedtek, és később bizonyítani akarták a kommunista rezsimhez való lojalitásukat.

– Napjainkban is vannak olyan bírák, akikről tudni lehet, ha rájuk szignálnak ki bizonyos ügyet, akkor nagy megközelítéssel megjósolható a döntésükben várható jogi álláspontjuk?

– Elképzelhető.

– Mi a véleménye arról, hogy a nemrégiben a Fiatal Baloldal–Ifjú Szocialisták szervezete, a Fibisz, a polgári körök jogszerű működését kifogásoló beadványt adtak be a bíróságra?

– Mindenkinek joga van arra, hogy bejelentést tegyen az illetékes hatóságnál.

– Igen, de attól válik ez érdekessé, ha ez a kifogás bírósági szakba kerülne, és ott olyan bíróra szignálnák ki az ügyet, aki nem szimpatizál a jobboldallal, a polgári körökkel. Hozhat olyan ítéletet igazságszolgáltatás címén, hogy jogellenesek a polgári körök?

– Természetesen ez előfordulhat, létezhet ilyen bíró, amely azonban nem általános, és hangsúlyozni szeretném, ez nem mutatkozik meg olyan pregnánsan napjainkban, mint egy diktatúrában. Mint ahogy azt is meg kell jegyeznem, hogy a Tutsek-féle bírák büszkék is voltak erre a szerepükre. Azonban a lényeg, hogy Magyarországon, és ezt nyugodtan állíthatom, a bírák igyekeznek tárgyilagosak maradni. Persze figyelembe kell venni, és soha ne felejtsük el, különösen a kényes ügyeknél, hogy a bíró nem lehet politikai párt tagja, szavazni azonban szavaz. Ezzel elismertem azt is, hogy neki is van politikai álláspontja, és a saját elképzelésének a legjobban megfelelő pártra szavaz. De tessék nekem elhinni, hogy a bírák vigyáznak arra, hogy tárgyilagosak maradjanak. És nagyon örülnék, ha ezt beírnák a cikkbe, hogyha valaki tárgyilagosan ítélkezik, akkor mindent el kell követnie azért is, hogy ne csak a tárgyilagosság látszatát, hanem a tárgyilagosságot is megtestesítse. Ez viszont előnye a demokráciának a diktatúrával szemben, amely utóbbinál, mint mondtam, úgymond rend van, míg a demokráciában viszont tárgyilagosság, ahol lehet mást is gondolni, és lehet másképpen is eljárni. Természetesen a bírák felelőssége mindig is egyéni. Nekem volt egy unokatestvérem, aki a Horthy-világban hadbíró volt, ki is telepítették, ott is halt meg szegény. Már az első világháború alatt bíróként ténykedett, és egyszer hazahozott vagy 32 aktát, amelyek végrehajtott halálos ítéletekről szóltak. Többször összeült velem, hogy mondjam már el a véleményem, és nem azért, mert jobban tudtam a jogot, hanem mert a lelkiismeretét haláláig bántotta az, hogy vajon helyesen járt-e el akkor, amikor valakit az akasztófára küldött.

– Ön pártolja a halálbüntetést?

– Közismerten halálbüntetés-párti vagyok. Megszüntetni persze nem tudja a bűncselekményeket a halálbüntetés visszaállítása, különösen nem a mai világban, amikor ott tartunk, hogy öngyilkos merénylők tömege veszélyezteti az embereket. Visszatartó erőt jelenthet-e a halálos ítélet az öngyilkos merénylőnek, aki teljesen arctalan és ismeretlen? Fenyegető-e számára, ha tudja, hogy kivégezik, ha elköveti a tettét? Ez még viccnek is rossz.

– Azt nem tudni, hogy ki és mikor válik öngyilkos merénylővé. De a konkrétabb, jobban megfoghatóbb bűncselekmények elkövetőinél lenne visszatartó ereje?

– Mindenesetre nagyobb visszatartó ereje lehetne, és több praktikus szempontja is, mint bármely más büntetésnek. Mondok egy példát, és maradjunk a terrorizmusnál. Ha egy terroristavezért elfogok, akkor ameddig él, a barátai repülőgépet térítenek el, hajókat foglalhatnak el, túszokat szednek, hogy elérjék a kiszabadítását. Ha egyszer a föld alatt van, nagy valószínűséggel állítható, hogy már senki nem fog robbantani, túszt szedni érte.

– Kicsit leegyszerűsítve, a halálbüntetés visszaállítása esetleg azzal is járhat, hogy egy bűnelkövetőt visszatarthat az utolsó fejbe rúgástól, amely már halálos lehet a sértettre nézve…

– Elképzelhető. És még valamit, mert azt mondják, hogy a halálos ítélet után nincs lehetőség arra, hogy elnézést kérjen a bíró, ha tévedett, az helyrehozhatatlan ítélet. Jómagam 54 éve vagyok ügyvéd, de nem tudok olyanról, hogy egy nem bűnöst ítéltek volna halálra. Volt egy ügyem, amelynek két elkövetője volt, egy férfi és egy nő, én védtem a férfit, aki az elsőrendű vádlott volt. Ezt az embert 4 évig és 8 hónapig előzetesben tartották, és ez alatt az idő alatt háromszor halálra ítélték, háromszor helyezték ezt hatályon kívül a Legfelsőbb Bíróságon, és negyedszerre jogerősen felmentették. A tettes a mai napig sincs meg. Hogyan történhetett ez? Mert bizonyos jelek arra mutattak, hogy vigyázni kell, és a Legfelsőbb Bíróság megakadályozta a halálos ítéletet. Nyugodtan kijelenthetem, nem fordulhat elő, hogy valakit úgy végezzenek ki, nem követte el az annak megfelelő súlyú bűncselekményt. Ennek legfeljebb elméletben van meg a lehetősége, legalábbis az eddigi életemet, fél évszázados praxisomat tekintve, nem tapasztaltam mást. Természetesen a politikai pereket hagyjuk ki ebből, hiszen az más kategória, a koncepciós perekről mindenki tudta, hogy miről szól a történet, hogy ártatlan embereket is kivégeztek.

– Lehet, hogy azért van meg napjainkban is a halálos ítélettől való félelem, mert a politika szereplőiben még mindig rossz emlékeket ébreszt…

– Erre nagyon egyszerű a válasz. A politikai ügyeket ki lehet emelni és ekkor máris megoldódott a kérdés.

– Mit szólt, amikor meghallotta, hogy Bencsik Andrást, lapunk főszerkesztőjét az egyik publicisztikájában megjelent véleményéért első fokon fogházbüntetésre ítélték?

– Őszintén megmondom, meglepődtem. De ez nem jelenti azt, hogy ne értenék egyet azzal, hogy egyszer véget kell vetni annak, ami ebben az országban zajlik véleményszabadság címszó alatt. Higgyék el nekem, teljesen független ez a véleményem attól, hogy ki és melyik politikai oldalon áll. Az USA-ban tönkremehet egy újság, ha valami valótlanságot állít.

– Bencsik Andrást fogházra ítélték első fokon, míg Tamás Gáspár Miklós ellen egyetlen bíró sem tett feljelentést, holott olyan kitételek szerepeltek a publicisztikájában, melyek bármely bíróra nézve sértőek. Ehelyett a Legfelsőbb Bíróság elnöke közös tévéműsorban szerepelt vele. Lovas István ugyan feljelentette, de azt meg nem vették komolyan. Mi a véleménye erről?

– Mindig csodálkozom azon, amikor a rendőrség arra hivatkozik, hogy még senki nem tett feljelentést… Nem értem ezt a fajta hozzáállást, hiszen vannak hivatalból üldözendő bűncselekmények, amelyekhez nem kell feljelentés, amelyeket a rendőrség, ha a tudomására jut, köteles lenne kinyomozni. De ide értem az ügyészséget, az ő felelősségük sem kisebb. Nem kell a feljelentésre várni! Gondoljon csak bele, ha valaki fel akarja robbantani a Parlamentet, akkor addig nem kezdik meg a nyomozást a robbantás után, amíg nem érkezik feljelentés?

– A szólásszabadság alkotmányos jog, amely komoly szakemberek szerint is egyértelműen szerepel az alkotmányban is, csak éppen nem alkalmazták eddig. Ki és milyen alapon dönti el, hogy valóban gyűlöletbeszéd-e, ami elhangzik, és gyűlöletkeltésnek fogható-e fel az, ha valaki vagy valakik hangot adnak a másokétól esetleg eltérő véleményüknek?

– Nézze, ha azt éneklik a Ferencváros futballmeccsén – talán kevesen tudják, Fradi-drukker vagyok, amióta élek, ez nem vicc, még tagdíjat is fizettem –, tehát, ha a B-közép az Üllői úton azt énekli, hogy indul a vonat Auschwitzba, ez szerintem megengedhetetlen. Németországban éveket lehet kapni ilyen rigmusért, nem pedig vitatkozni azon, hogy ez gyűlöletbeszéd vagy sem. Ez abszurd!

– Németország speciális ebben az értelemben. De ki vehetné komolyan Magyarországon, ha netalán beépített provokátorok azt éneklik egy Fradi-meccsen, hogy indul a vonat Auschwitzba?

– Talán ismeri, hogy a hitlerizmus is börtönviselt embernek a politikai nézete volt. És mi lett a vége? Több tízmillió ember halála a háborúban – és nem beszélek a holokausztról, csak a háborúról.

– A kommunizmus áldozatainak száma százmillióra tehető és…

– Mind a kettőt büntetni kell! Nincs különbség. Semmi különbséget nem teszek – az Isten engem úgy segéljen! – Hitler és Sztálin között. Mind a kettő az emberiség legsötétebbjei közé tartozott.

– Új büntetőeljárási törvényt vezettek be, bár sokan korainak tartották. Ön hogyan vélekedik erről?

– A fiamnak azt mondtam az új büntetőeljárás-jogi törvény elfogadása előtt, hogy talán nem lenne szabad még ezt meglépni, mert senkinek nincs fogalma róla. De ő azt felelte, hogy ameddig nem lép életbe, addig soha nem is fogja senki megismerni. Ahhoz pedig, hogy az emberek, és nemcsak a polgárok, de a bírák, az ügyészek, az ügyvédek meg a rendőrségen is megtanulják, ahhoz az kell, hogy végre lépjen életbe.

– Napjainkban egyre több olyan esetről hall a közvélemény, amikor a jogos védelem majdhogynem életveszélyes, mert nem a támadót ítélik el, hanem a megtámadottnak kell bizonyítania védekezésének jogosságát. Hol az igazság?

– Egyszer már a Legfelsőbb Bíróság előtt is kifejtettem, hogy Rejtő Jenőt, a kiváló írót ugyan nem tartom jogforrásnak, de feltétlenül praktikus olvasmánynak gondolom a műveit, amelyből sokat tanulhatunk. Például abból, amikor Fülig Jimmy kioktatta Almíra hercegét, hogy miképpen lehet túlélni az alvilági viszonyokat. A következőket mondta: „Egyet tanuljon meg, fenséged. Az nevet utoljára, aki először üt.” Azokban az időkben, amikor a Rejtő Jenőtől vett példám közszájon forgott, a rendőrségen több helyen is kirakták. Tehát, visszatérve a jogos védelemre. Azt az előnyt, amelyet úgyis a támadó képvisel – ő üt először –, és amely őt segíti, a sértett nem használhatja ki, mert neki mérlegelnie kell, és talán pillanatok alatt döntenie arról, hogy a támadója mit akar, milyen veszélyt rejt a támadó magatartása, mondjuk egy lakásbetörés esetén. És itt Angyal Pált, a valaha élt legkiválóbb magyar büntetőjogászt idézném, akire még ma is hivatkoznak időnként a Legfelsőbb Bíróságon is, és aki egy nagyon fontos kérdésben mondott véleményt. Tudniillik, hogy a menekülő támadót már nem bánthatja a sértett, mert a jelen állapotok szerint az nem jogos védelem. De ez sem igaz, és ezzel az érveléssel szemben írja Angyal Pál a következőket, „Erősen vitás kérdés, hogy szabad-e a menekülő tolvajt lelőni. Általánosabban megáll-e a jogos védelem az elvett dologgal távozó ellenében? A felelet igenlő…” Logikus, hiszen az ártó erőkifejtés még tart, azaz hogy a betétkönyveim, a pénzem elviszik, sőt még a restitúció is lehetséges. Ezt a klasszikus jogi rendezésre utalást az Orbán Viktor feleségével történtek után vettem elő, amikor a miniszterelnök feleségétől valaki el akarta rabolni a dzsipjét és az őt kísérő rendőrnő négyet belelőtt a támadóba. Összehívtam egy sajtótájékoztatót, ahol kiosztottam az újságíróknak az Angyal Pál könyvéből az előbbiekben idézett részletet. Megjegyzem, a legfőbb ügyész helyettese akkoriban segítségemre volt, mert kikeresett egy csomó kúriai ügyet, amelyekben hasonló esetekben felmentő ítéletek születtek. Igaz, Angyal Pál 1920-ban írta le a véleményét, amikor a közbiztonság egy kicsit jobb volt, mint napjainkban. Akkoriban, ha valaki tetten ért egy betörőt a lakásában, az nem győzött eliszkolni, ma viszont úgy lecsapja vagy lelövi a tulajdonost, hogy esetleg az belehal a támadásba. És hát az is tény, hogy a büntető ügyek száma is sokkal kevesebb volt azokban az időkben. A lényeg, mindenképpen egy békésebb világ volt, amikor egy-egy emberölés ritkaságszámba ment. Az elmondottak ellenére úgy látom, hogy az ilyen ügyekben is tapasztalható korábbi buta szokás vagy jogértelmezés végre kezd ésszerűbbé válni, kezdenek az eseteknek megfelelő ítéleteket hozni. Az általam idézett Angyal Pál egyértelműen kimondta, még a menekülő bűnöző is olyan helyzetben van, amelyben jogos lehet az értékeim, a vagyonom védelmében, pontosabban visszaszerzése érdekében a legdrasztikusabb eszközökhöz is nyúlnom. Még egy dolgot hozzátennék az önvédelem kérdéséhez. Nevezetesen, az államnak kötelessége biztosítani az élet- és vagyonbiztonságomat. Tehát, amikor ezt támadás éri és én azt elhárítom, akkor tulajdonképpen állami feladatot hajtok végre. Megvédem magam, amire egyébként az állam lenne köteles. Persze azt belátom, hogy nem állhat állandóan rendőr mellettem, de ha már nem így van, akkor tessék nekem azt az előjogot biztosítani, hogy az állam nevében és annak érdekében, ami jelen esetben egybe esik a saját egyéni érdekemmel, hogyha megtámadnak, akkor a védekezés lehetősége számomra is adva legyen. Ne legyen az akadályozó, hogy esetleg ebből nekem származhat bajom, nekem kelljen védekeznem majd.

– Sokak szerint azért is nehéz a bírósági ítélkezés mostanában, mert a bíróságot, a bírákat – legutóbb Tamás Gáspár Miklós – állandó nyomás alatt tartják a balliberális oldalról. Milyen hatással lehet ez a bűnelkövetőkre?

– Egyértelmű, hogy bátorítja a bűnelkövetőket, amikor a balliberálisok, a liberális jog és a szólásszabadság mögé bújva például TGM azt írja, hogy milyen katasztrofális állapotok uralkodnak az igazságszolgáltatásban, a bíróságokon, és hogy milyenek a bírák. Erről egy a 30-as években született vicc jutott az eszembe, amikor is Hitler azt az emlékezetes beszédét tartotta, amely után jött a Kristályéjszaka, vagyis hogy szabad préda lett a zsidóság. Ekkor a pesti zsidó – a pesti humor szerintem mindig is első volt a világon – azt mondta, olyan meggyőző volt Hitler beszéde, hogy maguk a zsidók is felvonultak és vittek magukkal egy táblát, melyre az volt írva, „Hin aus, mit uns!”, vagyis Ki velünk! Tehát, aki nem élte át azokat az időket és nem látta, tapasztalta meg a dolgok fejlődését az eredettől a végkifejletig, az olyanokat nem ír le, mint amit Tamás Gáspár Miklós. Nem tudja, hogy a húszas–harmincas–negyvenes években miként került is bele ez az ország abba a helyzetbe, amiből mind a mai napig képtelen kilábalni, és amely országnak soha nem volt önálló külpolitikája, mert mindig valakihez csatlakozott. Rendszerint a rossz oldalhoz. Hatalmas nyomás volt a német világhatalom irányából, hiszen akkor az volt a meghatározó. Magyarország kénytelen volt azt követni, amit a világhatalmi tényezők meghatároztak, mert ha nem ezt tette volna, akkor még rosszabbul jár. Tehát amikor olyan emberek mondanak ki veszélyes véleményeket, akik nem élték át azt, hogy a semmiből miképpen fejlődött ki a borzalom – Hitler sem volt mindig a német nép kancellárja, börtönben is ült –, akkor nagyon ingoványos eszmék talajára kerülhetnek. Lenin vagy Marx mondta, nem tudom pontosan, ha az eszme a tömegekbe hatol, ott anyagi erővé válik.

– Magyarán, amikor a populizmussal, a lehető legegyszerűbb kifejezésekkel ragadják meg az embereket, amelyeket azok hallani szeretnének, amelyekkel könnyen azonosulni tudnak. TGM látszólag ez ellen lép fel, miközben egy nagyon is tudatos pszichózisra épít…

– Nyilvánvaló, hogy Tamás Gáspár Miklós azért nem olyan nagy tömegekre gyakorolhatott hatást. De itt nem is ez a lényeg, hanem az, amit mondtam, hogy akár egy ilyen írással is valami elkezdődik, és az hová fejlődik. Látja-e annak a lényegét az, aki elindít bizonyos dolgokat?

– Egyáltalán, megfelelő a jelenlegi jogrendszerünk a XXI. században, tud alkalmazkodni a megváltozott körülményekhez?

– Tudna alkalmazkodni, csak bátorság kellene hozzá.

– Kinek a részéről?

– A törvényhozás oldaláról, a politikum részéről, és hogy egy adott korban mit milyen bűncselekménynek tekintenek. Mit tekintenek olyan emberi magatartásnak, ami bűncselekmény? Ez politikai kérdés.

– Ez csak a diktatúra után vált kérdéssé?

– Tény, hogy Magyarországnak nem volt írott alkotmánya, a több évszázados szokásjog volt érvényben. Az első alkotmányt és a polgárjogi törvényt is a kommunisták hozták létre Magyarországon. Mindezek ellenére úgy érzem, megfelelő a jogrendszerünk a XXI. században. Viszont a bírói gyakorlaton változtatni kellene akkor, amikor emberek becsületéről, tisztességéről, megélhetéséről és életéről van szó. Ezekben az esetekben nem lenne szabad politizálni, csak azért, hogy ne legyen igaza a másiknak – hogy több szavazatot gyűjtsenek be –, nem lenne szabad a pártoknak megkísérelni a beavatkozást az igazságszolgáltatás rendszerébe. Inkább össze kellene fogniuk, szükség lenne egy egységes álláspontra, olyanra, hogy a gazembereket csukják be vagy éppen akasszák fel, és ne pedig azon vitatkozzanak, hogy az, ha Auschwitzba küldök valakit, az gyűlöletbeszéd vagy sem. A gyűlöletbeszédet minden épeszű és épelméjű magyar állampolgár tudja, ismeri és elítéli, hiába ír ezzel ellentétesen bárki. És ennek az alaptételnek a következményeit pártszempontokra való tekintet nélkül végre kellene hajtani. Azt is, hogy nyugodtan ebédelhessek, hogy ne jelenlejen meg közben egy bulvárlapban rólam, hogy ezt meg azt csináltam, tudva, hogy nem csináltam. Itt van az egyik nagy baj, hogy hamis dolgokat terjesztenek a médiumok önmaguk veszélyeztetése nélkül.

– Sokak szerint a média, az úgynevezett negyedik hatalmi ág, persze nem csak Magyarországon, már túlnő a harmadik független hatalmi ágon, a bíróságokon, sőt befolyásolja az ítéleteket is az ügyek tálalásával. Nem nehezíti ez a védelem munkáját?

– Gálszécsy András nagyon jó barátom, vele állapítottuk meg, hogy Magyarországon mindent lehet, csak a sajtónak nem rendelkezésére állni, azt nem. Egy érdekes esetet mondok el ezzel kapcsolatban. Soproni Ágnes színésznő gyilkosság áldozatául esett. A fia és annak barátja ölték meg. A szülőgyilkosságot, az egyeneságbeliek közti gyilkosságot a Btk. nem minősített esetnek tekinti, mert ez a családokban előforduló szomorú történet. A múlt évben legalább 20-30 olyan eset volt, ahol a gyerek ölt vagy ölette meg a fölmenőjét, apját vagy az anyját. A Soproni-ügyet a sajtó valamiért elkezdte felfújni, sőt nem kezdte, hanem folytatta is. Ha a tettes ellen akarom hergelni a közönséget, mondjuk egy amerikai filmben, akkor nem 80 éves öregasszonyt teszek meg áldozatnak, öletek meg, hanem különböző színű bombázókat, ez érdekli az embereket. Ha emlékeznek rá, Soproni Ágnesről egy olyan kép jelent meg a médiumokban, amely fiatal korában készült. Valahonnan megszereztek egy 25 év körüli időszakából való fényképet, és az akkori csinos, fiatal nő jelent így meg a közvélemény előtt, akit brutálisan megöltek. Pedig a gyilkosság idején már elmúlt ötvenéves, azt a nőt ölték meg. De ezzel a fiatalkori képpel felszították a közhangulatot, és amint az előbbiekben mondtam önnek, a bíró is ember, szinte kikerülhetetlen, hogy ne találkozzon a médiumokban megjelentekkel, így a döntésében, az ítéletben valahol ez is közrejátszhatott. A bíró a társadalom tagjaként nem tudja magát kivonni a tömegek hatása alól. Amikor a sajtó fölhergeli a tömegeket egy ügyben, akkor ezzel bizonyos fokig már az ítéletet is befolyásolja.

– Függetlenül attól, hogy fiatalabb vagy idősebb nőt öltek meg, azért a gyilkosság csak gyilkosság marad.

– Természetesen itt nem a gyilkosság tényéről van szó, hanem arról a pszichózisról, amit a médium kiváltott ekörül az ügy körül is. Végül is 40 évet kapott az elkövető, és ezt a Legfelsőbb Bíróság is jóváhagyta.

– Egy mindennapos ügyet a sajtó…

– Nem mindennapos ügy volt, de ahogy mondtam, egy családon belüli történetről hozott ítéletet a bíró – egy a médiumok által felfokozott hangulatban –, pontosabban egy olyan gyilkosságról, amelyet a törvényhozó nem tart minősített esetnek.

– Viszont az ítélet elrettentésül szolgálhat, hiszen egyre brutálisabbak és fiatalabbak az elkövetők…

– Lehetséges, és remélem, hogy ez nem marad így.

– Baj az, hogy sok a női bíró?

– Azt nem mondanám, hogy baj, és hogy úgy általában rosszabbak lennének a férfiaknál. De az nyilvánvaló, hogy az érzelmi életük jóval összetettebb, mint a férfiaké, és ez az ítéletekben is jelentkezhet. Vannak bírák, akiknek, mondjuk, ha gyerekről van szó valamelyik ügyben, ellepi az agyukat a vörös köd és a maximumot szabják ki büntetésül. Míg egy másik úgy dönt, hogy csak valami középarányos ítélet hoz.

– Számít az, hogy Bárándy György sztárügyvéd véd valakit?

– Egyben számít, amikor azt mondják, hogy néhány kolléga butaságokat beszél, a Bárándy viszont meggondolja, hogy mit mond. Ért is a szakmájához, érdemes meghallgatni. Elfogadják az érveit…

– Volt olyan védence, akiről meg volt győződve, hogy bűnös, mégis felmentették?

– Igen.

– Nem okozott ez problémát?

– Azért nem okozhat problémát, mert így működik a büntetőjog rendszere, mint ahogy a demokrácia intézménye is létezik, mert nincs jobb annál pillanatnyilag. Az ügyész és a védő előadja saját álláspontját, a bíró azokat összeveti, és a különböző érvek és jogi lehetőségek ismeretében meghozza ítéletét. Ezután csak a saját lelkiismeretével kell elszámolnia. A bíró felelőssége, mind mondtam, egyéni. És ennél jobbat nem is akarok kitalálni!