Bepakolt bőröndök

Mi, magyarok történelmi emlékezetünkből fakadóan jellemzően szimpátiát érzünk emigránsaink iránt. Hiszen tisztán politikai okokból csak az elmúlt szűk évszázadban menekülnie kellett számos kiváló tudósunknak, művészünknek, gondolkodónknak, akár a zsidótörvények, akár a kommunisták osztályharcos gyakorlata miatt.

Erre játszik rá napjaink ellenzéki sajtója, rendszeresen hírt adva ismert, néha köztiszteletben álló személyekről, akik számára „élhetetlenné vált az ország a mérgező közhangulat” miatt.

Nemrég futott végig az ellenzéki sajtóban a korábban az MTVA-nál dolgozó Al Ghaoui Hesna külpolitikai újságíró és háborús tudósító bejelentése, miszerint családjával együtt Amerikába költözik. A műsorvezető a Szabad Európa Rádióban mondta el, hogy az elmúlt néhány évben nagyon elkeserítette a közhangulat, ezért nem szeretné, ha a gyerekei olyan országban nőnének fel, ahol „intolerancia van”, és ahol „megbélyegeznek társadalmi csoportokat”. Távozásának időzítésében azonban az is szerepet játszhatott, hogy idén nyert el egy kutatói ösztöndíjat a kaliforniai Berkeley Egyetemen.

Júliusban pedig a Reuters írta meg, hogy Nagy Boldizsár, a nagy botrányt kavaró Meseország mindenkié című LMBTQ-­gyerekkönyv szerkesztője a „melegellenes” (értsd: gyermekvédelmi) törvény miatt hagyja el Magyarországot. A hír futótűzként terjedt az ellenzéki sajtóban, a közösségi médiában megjelent kiajánlók is ezt változatot erősítették, holott kiderült, párjával régóta tervezik a kiköltözést. A szerkesztő az Indexnek azért elmondta, hogy elkeserítik a közösség tagjait ért „verbális és tettlegességig fajuló támadások”.

Politikai okokból

Már a 2010-es kormányváltás előtt felerősödtek a diktatúrát kiáltó hangok. A kilencvenes évek posztkommunista elitjének Konrád György nyomán vált közismert jelképévé a bepakolt bőrönd, amely csak arra vár, hogy tulajdonosa meg se álljon a haladó Nyugatig. Ott aztán menedékre lelhetnek a kitagadott és üldözött művészek, írók, politikusok, celebek.

Az első „politikai menekült” Kertész Ákos volt, aki 2012-ben menekültstátust kért, majd kapott Kanadában. Miután a Kossuth-díjas író 2011-ben az Amerikai Népszava hasábjain genetikusan alattvalónak nevezte a magyarokat, többek között azzal indokolta menedékkérelmét, hogy a kormánypárti sajtó úgymond hecckampánya miatt háromszor megkergették az utcán, majdnem a villamos alá lökték, és vízbe akarták fojtani egy uszodában. A történetet némi abszurditással árnyalta, hogy az író akkoriban töltötte be nyolcvanadik életévét, vagyis aligha lett volna képes újra és újra szembeszállni a fizikai támadásokkal. Megélhetési problémái viszont az Újvilágban sem akadtak, az Amerikai Népszava mellett ugyanis munkát kapott a balliberális Kanadai Magyar Hírlapnál is.

2018-ban szintén Kanadában lelt oltalomra Mohácsi Viktória, a Medgyessy-kormány roma és hátrányos helyzetű gyermekek integrációjáért felelős miniszteri biztosa, az SZDSZ korábbi európai parlamenti képviselője is. A politikus 2011-ben hagyta el az országot és kért menedéket az észak-amerikai államban, mert állítása szerint életveszélyes fenyegetéseket kapott, miután kritikát fogalmazott meg azzal kapcsolatban, hogy lassan halad a romagyilkosságok felderítése. Az üldöztetésben a kanadai hatóságok sem lehettek biztosak, 2016-ban ugyanis elutasították a kérelmét, ám 2018-ban mégis befogadták.

A „politikai menekültek” névsorát gyarapítja Dániel Péter, az Izraelbe emigrált – korábban gyurcsányista – ügyvéd is. A 2010-es évek hajnalán politikai akcióival, például a Kerekiben lévő Horthy-szobor vörös festékkel való leöntésével vagy az „orbáni fasiszta dikatúrát” emlegető, sokszor egyenesen magyarellenes kijelentései­vel közismertté vált férfi ellen több büntetőeljárás indult, többször elmarasztaló ítélettel, és végül az ügyvédi kamarából is kizárták. Dániel Pétert 2013-ban 180 óra közmunkával sújtották, miután az 1956-os forradalom után halálra ítélt, 1970-ben szabadult fideszes képviselő, Wittner Mária feljelentette, amiért „primitív, köztörvényes, randalírozó és lincselő prostinak” nevezte. Dániel Péter ezután Izraelbe ment, és mivel nem jelent meg a tárgyaláson, elfogatóparancsot adtak ki ellene, amit ő üldöztetésként értékelt. Az exügyvéd jelenleg egy közel tíz­ezer tagot számláló, saját maga által alapított „Dr. Dániel Péter mellett állok” nevű csoportban osztja meg lelkének háborgásait a hazai belpolitikáról. Egy 2015-ös posztjában például ezt írta: „Az orbáni diktatúra vezetői azt tervezik, hogy miután kirabolták és vasfüggöny mögé zárják Magyarországot, minden magyar állampolgárt megjelölnek egy, a bőrük alá ültetett, speciális chip segítségével.” A koronavírus-járvány kezdetén pedig Müller Cecília tiszti főorvost „szánalmas dilettáns, hazug fideszes libának” nevezte, a hazai koronavírus-helyzetről azóta posztolt kijelentései pedig jó eséllyel nincsenek messze a rémhírkeltéstől.

A trágárság kreativitása

A balliberális világmagyarázat szerint a rezsim a polgári társadalom alappilléreit, így a művészet kiemelkedő (értsd: progresszív) képviselőit is sanyargatja. A politikai menekültekkel ellentétben őket nem direktbe nyomja el a hatalom, csupán a „mérgező légkör” van rossz hatással alkotói tevékenységükre.

Schilling Árpád, a Krétakör Színház alapítója és neje, a hazai metoo-botrányt kirobbantó Sárosdi Lilla színész a 2018-as választás után hagyta el az országot. Előbbi a német Arte csatornának nyilatkozta, hogy félve az Orbán-kormány bosszújától, a megszűnő támogatások és a társulatát ért adóellenőrzések miatt úgy érzi, nincs maradása, pláne hogy még a színházi világ liberális elitje is cserben hagyta. Schilling társulatának munkálkodása azonban egész más ok miatt váltott ki rosszallást sokakból, főként amikor a Lúzer című darab részletei felkerültek a világhálóra. Felesége az egyik jelenetben két férfit kényeztet szexuálisan kézzel, egy következőben pedig már vele foglalkozik orálisan egy előtte térdelő férfi, majd egy ponton a rendező is megjelenik meztelenül, mindezt megfejelve erőszakkal és trágár, obszcén beszéddel. De nem ez volt Schilling első ilyen jellegű produkciója: 2017-ben alsógatyában, papucsban intézett beszédet Orbán Viktorhoz a Facebook-oldalán közzétett videójában. Az pedig, hogy a kormány nem hajlandó az ilyesmire pénzt adni, szerintük hadjárat a művészet ellen.

Úgy tudni, Sárosdi Lilla az „emigrációban” már semmiféle művészi tevékenységet nem folytat, azonban a színészettel nem hagyott fel teljesen: legutóbb egy Facebook-videóban Hitler-bajusszal parodizálta a miniszterelnököt, nemrég pedig a Nemzeti Színház vezető színészét, Szarvas Józsefet gyalázta azért, mert ősztől osztályvezető tanár lesz a Színház- és Filmművészeti Egyetemen. Ahova Sárosdit annak idején nem vették fel…

A Péterfy-Novák Éva és Péterfy Gergely írópáros két évvel ezelőtt döntött úgy, hogy hosszabb időre elhagyja Magyarországot, és „részleges emigrációba” vonul Olaszországba, mondván, a „hazai mérgező légkör elszívja kreatív energiájukat”. Péterfy Gergely a Hírklikk nevű portálnak azért később elárulta, hogy feleségével hasonlóan évtizedek óta vágyik arra, hogy külföldön is élhessen. A HVG-nek adott interjújában pedig elmondta, hogy Márai Sándor emigrációja is inspirálta, aki 1948-ban kényszerült Nápolyba.

Igazi és hamis emigráció

Márai Olaszországban azzal vigasztalta magát, hogy ő ott mégsem emigráns, hiszen európaiként otthon van. Úgy tűnik azonban, hogy a liberálisok, akik egy európai uniós demokráciából, Magyarországról távoztak, amihez nemritkán még személyi igazolványukat sem kellett felmutatniuk a határon, bátran nevezik magukat emigránsnak. Míg az ötvenhatosok a határokon átszökve életüket kockáztatták, szülőhazájukba pedig évekig nem jöhettek haza, a sokáig szintén a magyar közéletet szidalmazó Kertész Imre író például Németországból visszaköltözött Magyarországra élete utolsó éveire, Nobel-díjára való tekintettel Szent István-renddel is kitüntették, és mára a róla elnevezett intézet tiszteleg öröksége előtt.