Búcsú Lovas Istvántól

Családja, barátai, pályatársai, munkatársai és tisztelői körében, mély részvét mellett búcsúztatták el pénteken délután a Farkasréti temetőben a június 11-én, életének 73. évében elhunyt Lovas Istvánt.

Fotó: Demokrata/T. Szántó György

Bencsik András búcsúbeszéde:

Tisztelt Gyászoló Család! Tisztelt Barátok! Tisztelt Hozzátartozók! Tisztelt Kollégák! Tisztelt Jelenlévők! Mélyen tisztelt Hölgyeim és Uraim!

A pharoszi vagy alexandriai világítótorony Krisztus előtt 300 évvel épült az egyiptomi Alexandria Fárosz nevű szigetén. Körülbelül 130 méter magas volt és amíg állt, a világ hét csodája közé tartozott.

Hatalmas kőtömbökből épült és három részre lehetett tagolni: az első a négyzet alapú talapzat 60 méter magas volt. A középső egy nyolcszögalapú rész, ami 40 méter magas volt. A harmadik pedig egy 20 méter magas köralapú építmény, amelynek tetején nagy tükrök voltak. Ezek tükröződését több mint 50 kilométerről lehetett látni. A torony tetején pedig egy szobor állt. Nem tudjuk, kit ábrázolt.

Én most úgy látom Lovas Istvánt, mint azt a szobrot a világítótorony tetején…

De amíg élt, úgy láttam őt, mint a világítótorony őrét, aki függetlenül attól, hogy jó idő van vagy rossz, forró nyár van vagy dermesztő tél, barátságos szelek fújnak vagy éppen ellenségesek, rendíthetetlenül teljesíti a szolgálatát: világít a világítótoronyban.

Milyen ember volt a világítótorony őre? Milyen ember volt Lovas István?

Akik ismertük, derűs, barátságos, szeretetre méltó embernek ismertük, aki megbízható barát, pontos munkatárs, szívós és leleményes kutató, szinte emberfeletti munkabírással rendelkező publicista, szívélyes házigazda, ugyanakkor valahogy mégis megközelíthetetlen, megismerhetetlen, magányos hős.

Ő volt a világítótorony őre.

1993-ban Zsille Zoltán, aki korábban szintén a Szabad Európa Rádió munkatársa volt, hozta el őt a Pesti Hírlap szerkesztőségébe azzal, hogy íme, itt egy fantasztikus ember! Azonnal szót értettünk, és Lovas István előbb a Pesti Hírlap hasábjain, majd több jobboldali médiumban is a hazai publicisztika kiemelkedő, ragyogó tehetségű képviselője lett. Jegyzeteit a Magyar Rádió Vasárnapi Újságjában az egész ország várta. Legendás cikke, amelyben a szingapúri – mai szóval – illiberális demokrácia előnyeit ecsetelte 1993-ban, hatalmas visszhangot váltott ki.

Ma már tudjuk, ezzel a gondolatával, hogy a liberális demokrácia egyáltalán nem az a kizárólagosan üdvözítő út, amelynek a fősodratú média beállította és beállítja ma is, éppen egy negyedszázaddal előzte meg a korát…

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Lovas István, a világítótorony őre olyan erős és tiszta fényt gerjesztett abban a toronyban, amely nem csupán a térben, hanem az időben is messzire világított. Ez az ő legnagyobb érdeme.

Tisztelt Egybegyűltek!

Mindnyájan halandók vagyunk. A könyörtelen végzetet egyikünk sem kerülheti el. Bármilyen fájdalmas beismerni, ki kell mondanunk, hogy egyszer mindnyájan a Végtelen Ítélőszék elé jutunk. Ez a sorsunk.

De azért most hadd legyen szabad azt mondani, hogy fáj Lovas István elvesztése, hadd mondhassuk azt, hogy túlságosan hirtelen, túlságosan nagy űrt hagyott maga után – és ez az űr sajog.

Hadd legyen szabad ezért végül azt mondani, nem akarván elfelejteni a világítótorony őrét, hogy mostantól lássuk őt úgy, mint azt a rejtelmes szobrot az alexandriai torony tetején. Egy magányos alak, aki jó időben, rossz időben mutatja a helyes irányt az arra járóknak, mindenkinek.

A Magyar Demokrata, a hajdani Pesti Hírlap munkatársainak és az Echo TV Sajtóklubja szereplőinek nevében is mondom: nyugodj békében, kedves barátunk, szeretve tisztelt munkatársunk!

A jóságos és mindenható Isten öleljen magához, Lovas István!

Fotó: Demokrata/T. Szántó György

Bayer Zsolt búcsúbeszéde:

Jöttünk, hogy elbúcsúzzunk egy embertől, aki nem tudott elfáradni.

Ezt tőle tudom, ő mondta nekem, amikor egyszer régen, még az ős-Sajtóklub idején elkövettem azt a meggondolatlanságot, hogy beültem mellé az autójába. Igen, egy dolgot nem volt szabad: beülni Pista mellé az autóba, mert Pista autópályán kétszázzal, lakott területen pedig százhússzal „vánszorgott” – de akkor ezt még nem tudtam, így beültem mellé, és dermedt rémületemet élénk beszélgetéssel kívántam leplezni, ezért megkérdeztem tőle:

– Pista, hogyhogy nem vagy fáradt?

Kérdésem jogos volt, hiszen éjjel jöttünk haza Prágából, de ő már hajnalok hajnalán fent volt, aztán egész nap dolgozott, este levezette a Sajtóklubot, és úgy száguldottunk keresztül Bicskén, mintha tizenkét órát aludt volna. Ezért kérdeztem: – Pista, hogyhogy nem vagy fáradt?

És akkor rám nézett, azzal az utánozhatatlan és felejthetetlen kisfiús mosolyával, és azt mondta:

– Zsocám, én nem tudok elfáradni…

Ebben maradtunk. Ki lett mondva, hogy ő az ember, aki nem tud elfáradni, és attól fogva erről nem is kellett beszélni többé, ez tény volt és bizonyosság, mint hogy reggel felkel a nap, de a Pista azért egy kicsit korábban…

Lovas István nem volt 21. századi ember. Amúgy éppen onnan lehet felismerni az igazi nagyságot, hogy nincsen köze ehhez a törpe korhoz.

Igen, Pista olyan volt, mintha Móricz Zsigmond vagy Szabó Dezső valamelyik regényéből lépett volna ki. Ő volt Túri Dani a Sáraranyból, vagy még inkább az Elsodort falu Farkas Miklósa. Igen, Farkas Miklós, aki így fakad ki egyszer a hatalmas regényfolyamban:

„Ha nálunk akad ember, kiben a faj ereje bármely tehetségben felzsúfolódott: szerencsétlen és már az anyja méhében elítélt ember. Mert nincsenek megfelelő utak, ahol lezúgassa erőit, nagyszerű vállalkozásokba élje életét, hát bizarrságokba, szobatudományba, lumpolásokba kell széjjel tékozolnia magát, hogy meg ne pukkadjon. A magyar külön temperamentumával, elátkozott királyfi-lelkével sem ért el a demokrata versenyig. (…) A magyarnak mindig kell valaki, aki szeresse, biztatgassa, elismerje, másképp elbitangol, elzüllik. Nincs magánosabb szomorúság a világon, mint egy magyar tehetség! Miénk a vér ömlése, a bezúzott homlok, a nehéz munka birkózása s hozzánk botlott kis ügyeseké a tejfel. A magyar a világtörténelem legnagyobb balekja, és ez sohasem lesz másképp.”

Aki ismerte, tudja, hogy bizony sok volt benne ebből a Farkas Miklósból, ebből a magányosságból, ebből a pesszimizmusból, ebből az őserőből, ebből az örök magyar balekságból – s leginkább ebből az elesettségből.

Hatalmas, bivalyerős, konok, soha el nem fáradó óriás volt Pista, de mindig kellett valaki, aki szeresse, biztatgassa, elismerje, mert e nélkül hajlamos volt az elbitangolásra.

Félek, hogy néha nem szerettük, biztatgattuk eléggé, s nem ismertük el úgy, ahogy megérdemelte volna.

Persze, hogy nem – mentegetjük most magunkat az utolsó órán –, hogy is szerethettük volna eléggé, hiszen nem volt könnyű ember, nem volt könnyű őt csak szeretni.

Valóban nem. Miképpen nem volt 21. századi ember, úgy könnyű ember sem volt. Az elhivatottak ugyanis soha sem azok.

Az elhivatott emberekben keserűség van, nagy akarat van, az elhivatott emberekben mindig ordít a hatalmas igazság, mert hát ők többet látnak a világból, mint mi, többiek, és ez az ordító igazság lesz idővel olyan zavaró és nehezen szerethető. S ha már az Elsodort faluval példálóztam, hadd idézzek ide még egy mondatot, ami fölöttébb ideillik:

“Én nem tartok lelket magamnál, ez felesleges luxus”.

Ilyen volt Pista.

Megpróbálta elhitetni a világgal, hogy nem tart magánál lelket, mert az felesleges luxus.

De valójában alig ismertem embert, akinek nagyobb, sebezhetőbb, gyermekibb, sérülékenyebb, kihasználhatóbb lelke lett volna.

Éppen ezért rejtegette…

És most itt állunk, az utolsó, a végső pillanatban, szavakat keresgélve, önváddal telve, az elkésettség iszonyával, és el-elharapott félmondatokkal, idétlen dadogással találgatjuk, hogy is mehetett el az az ember, aki soha nem tudott elfáradni.

Hogy is mehetett el éppen a Lovas Pista…

Úgy, hogy végül mégis elfáradt. Belefáradt.

Elvitte a nagy lelke, a nagy szíve, s a korszellem. Legyőzte őt is a 21. század. Hát úgy álljunk itt, az ő sírjánál, hogy legalább most, a halálában legyünk méltóak őhozzá.

Drága barátom, drága Pista, Isten veled…

Fotó: Demokrata/T. Szántó György