Mindenki bízott benne, hogy a könnygázba fojtott ötvenedik évforduló után tíz évvel közmegegyezés lehet a forradalom hőseinek méltó megünneplésében. A baloldali civakodások, elhatárolódások és a felcsapó indulatok azt mutatják: még mindig nem telt el elegendő idő. Az okokról Schmidt Máriával, az 1956-os Emlékév kormánybiztosával beszélgettünk.

– Hogyan lehetséges, hogy hatvan év sem volt elegendő arra, hogy elcsituljanak az indulatok?

– Nehezen varasodnak egy nemzeti közösség sebei egy polgárháború után. Hiszen, bár erről kevesebbet beszélünk, 1956 nem csak forradalom volt, polgárháború is zajlott: magyarok torolták meg fegyverrel és erőszakkal magyarokon azt, hogy az egész nemzet érdekében és javát kívánva léptek fel. A sebek begyógyítása hosszú és fájdalmas folyamat. Nem történt ez másképpen az 1848-as forradalom után sem. Évtizedeket vett igénybe, míg közmegegyezés született arról, milyen nagyszerű dolgokat vittek végbe a reformkori és a ’48 márciusi generációk. De ha megvizsgáljuk például azt, hogy a második világháború utáni huszonöt évben hány náci párttag dolgozott a német közigazgatásban, láthatjuk, hogy ezek a folyamatok másutt sem mentek könnyebben vagy gyorsabban. Igaz, nálunk megnehezítette a gyógyulást, hogy azok, akik a bűnösök oldalára álltak, minden erejüket latba vetették a Kádár-rendszer 33 éve alatt, hogy 1956-ról ne lehessen beszélni. És bizony a rendszerváltoztatás után is megmaradt a hatalmuk arra, hogy megakadályozzák a szembenézést és az igazságszolgáltatást. A tíz évvel ezelőtti szörnyűségek, a 2006-os demonstrációk vérbe fojtása is azt mutatja: a szocialista Magyarország maradványembereinek viszonya 1956-hoz a mai napig is enyhén szólva ambivalens. De jönnek az új generációk, amelyek, ha megismerik a forradalom utáni évek igaz történelmét, a megtorlás módját és mértékét, el fognak borzadni. Nekik már nem lesz érdekük, hogy a szüleik vagy nagyszüleik esetleges szennyesét takargassák. Megengedhetik maguknak az őszinteséget az 1956-os forradalom és a megtorlás értékelésében.


– Az emlékév fontos része volt az a közmédiában sugárzott sorozat, amelyben a megkérdezettek személyes élményeiket mondták el a nézőknek a forradalom napjairól, a fegyveres harcokról. Ez a lélek gyógyulását szolgálta, vagy a történetek hoztak új ismereteket is az eseményekről?

– Egy nemzet történelme személyes történetek sokaságának összessége. Ma már mindenki el meri mondani mindazt, amit annyi évtizeden át titkolni kellett. Ha ez a sok személyes, családi szál összefonódik, abból közös történelmi élmény és tapasztalat születik. Az utóbbi években nagy lépéseket tettünk, jó úton haladunk, és a hatvan év megfelelő távlatot ad a történtek megítéléséhez.


– Még ma is sok legenda kering, például arról, hogyan kerültek az utcára a fegyverek, ki lövetett a Kossuth téren. Tényleg mindent tudunk már arról, mi történt valójában, hogyan befolyásolták az események alakulását a külső körülmények?

– Minden fontos információ a rendelkezésünkre áll, és ha még vannak is kisebb nyitott kérdések, az ezekre adható válaszok az összképhez képest már jelentéktelenek. Inkább azzal foglalkozzunk, amit tudunk! Azzal, hogy a magyaroknak elegük lett a hazug életből, amit rájuk kényszerítettek, és mintegy varázs­ütésre, szembefordultak a kommunista hatalommal. Amikor pedig november 4-én a függetlenségét kikiáltó, forradalmi Magyarországra támadt a szovjet hadsereg, akkor a fegyveres ellenállást választották, vállalták az élet-halál küzdelmet.


– Azt értjük, hogy például az MSZP a mai napig nem tudott dűlőre jutni önmagával abban a kérdésben, hogyan is kellene viszonyulnia az évfordulóhoz, a nemzeti egységhez, ők a saját szavazótáboruknak beszélnek ilyenkor. Azt azonban nem értjük, amikor a történészek esnek egymásnak végletes megosztottságot mutatva.

– 1956 jelentőségének megítélésében, fontosságának elismerésében nincs vita a történészek között. A viták a különböző nézőpontokról szólnak, arról, hogy ki mit tart fontosabbnak vagy hangsúlyosabbnak az események láncolatában. Az érvek mindegyike hozzáad valamit a közös történethez. Én örülök neki, hogy vannak viták. Átéltünk elég sok évtizedet, amikor ezeket csírájukban elfojtották.


– Vannak azonban olyan polémiák, amelyek sebeket szaggatnak fel. Ilyen volt a Tóth Ilonka-ügy. Iszonyú indulatok támadtak történészek között, sőt akadt színház, amely úgy ünnepelte az ötvenedik évfordulót, hogy a színészek térdig jártak a piros festékben, bizonyítandó: a hős medika véreskezű gyilkos volt.

– Igen, a történészek vitatkoznak, egyikük így érvel, a másik úgy. Ám ’56 egészének jelentőségét egyikük sem vitatta, ebben kialakult a közös álláspont. A nézetkülönbségekben nyilván szerepe volt szakmai hiúságnak, féltékenységnek is. Ha valaki alaposan áttanulmányozza a Tóth Ilonkára vonatkozó dokumentumokat, beláthatja, hogy a vádirat szerinti gyilkosság úgy, ahogyan ott áll, nem történhetett meg. Ráadásul nem volt holttest sem, ami azért egy gyilkosságnál eléggé fontos szokott lenni. Szerintem a viták lassacskán nyugvópontra fognak jutni, és a századik évfordulón már egyetértésben fogják ünnepelni a magyarok a forradalom felemelő emlékét.


– Csakhogy a forradalmat a kegyetlen megtorlás évei követték. Tudunk már mindent a felelősökről?

– A felelősöket személyről személyre, arcról arcra ismerjük. Inkább az a probléma, hogy nem beszélünk eleget róluk. Ráadásul az utóbbi 26 évben nem tettünk eleget annak érdekében, hogy a felelősségre vonás megtörténjen azok esetében, akik még köztünk élnek. Ezt megbocsáthatatlan mulasztásnak tartom, mert a személyes elszámoltatásra már nem látok esélyt. A bűnök kimondására, a felelősök megnevezésére azonban még igen. A teljes gyógyuláshoz pedig fontos, hogy a bűnösöket a nemzeti közösség nyílt megvetése sújtsa. Ez egészen biztosan meg fog történni, ez nem is kérdés.


– Tíz éve Gyurcsány Ferenc a maga jellemző modorában tette fel a kérdést a Nagy Imre-szobornak: „mondd, Imre, te mit tennél az én helyemben?” Ennek ellenére hatvan évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy a Kúria kimondja a Nagy Imre-perben született ítéletek semmisségét. Hogy van ez?

– Ez már az utolsó láncszem volt. Hiszen ezeknek a pereknek a semmissé tétele megtörtént régen. Nem is értem, miért csak most adták ki ezt a nyilatkozatot, hiszen tulajdonképpen már az összes jogi lépés megtörtént, csak ezt az utolsó formaságot nem rendezték el. De ne felejtsük el azt a shakespeare-i pillanatot sem, amikor a Legfelsőbb Bíróság perújrafelvételi tárgyalásán kézről kézre járt a cédula, rajta két szó: „meghalt Kádár”. Az élet néha rátromfol a legnagyobb drámaírókra is.


– A most kiadott bírósági nyilatkozat azonban mégis felvet bizonyos kérdéseket…

– Én nem vagyok jogász, de a bíróságok működése kapcsán valóban sok a kérdőjel. A Biszku-per például komoly kérdéseket vet fel arról, hogyan működik nálunk a jogszolgáltatás gépezete. A kérdőjelek pedig megmaradnak mindaddig, amíg nem tisztázódik egyértelműen, miben állt az ügyészség és a bíróságok felelőssége abban, hogy a bűnösök elszámoltatása elmaradt.


– Még ma is sok családi történet szól azokról a tízezrekről, akiknek az ügyében a perújrafelvétel elmaradt, sőt akiknek az élete per nélkül is tönkrement, s akik arra ítéltettek, hogy hetedíziglen bűnhődjenek. A szétszakadt családokra, az utódok füstbe ment egyetemi tanulmányaira gondolok.

– Szép lassan azért haladunk előre, és remélem, előbb-utóbb minden család megtalálja a maga igazságát, és őszintén, büszkén élheti át, hogy egy heroikus történelmi esemény részese volt. Ezt az érzést pedig átadhatja a gyermekeinek, unokáinak is: a büszkeséget újabb és újabb generációk élhetik át és tarthatják életben. Ez a hatvanadik évforduló legfontosabb üzenete: büszkék vagyunk rájuk és köszönjük nekik.

Nagy Ida