Együtt erő vagyunk!

– A tavalyi rendezvény óta talán még egyértelműbb az amerikai demokraták, illetve az európai és hazai baloldal háborúpártisága, és a gender-, illetve woke-ideológia hívei sem lettek kevésbé erőszakosak. A béke és a hagyományos családmodell támogatóit pedig továbbra is igyekeznek különböző módszerekkel elhallgattatni. Az idei CPAC-en is ezek a témák lesznek a középpontban?

– Nem a véletlen műve, hogy az idei Konzervatív Politikai Akció Konferencia mottója ez: „Együtt erő vagyunk!” Most, ezekben a rendkívüli időkben kell megmutatnunk mindazt, amire korábban alkalmatlannak tartották a liberálisok a jobboldalt: a nemzeti erők nemzetközi összefogását kell továbbépítenünk. A CPAC varázslata pont abban rejlik, hogy szemmagasságba hozza a felismerést a különféle nemzetek konzervatív erői számára: válasszanak el minket akár óceánok, civilizációnk kulturális talapzata, története közös – és most az eltörlésmánia, a cancel cul­ture ezt a talapzatot akarja megrogyasztani Nyugat-szerte. Az eszközök, a konkrét megvalósítás persze más és más az USA-ban, Brazíliában vagy Magyarországon, de a módszer azonos: bűnösnek beállítani a zsidó–keresztyén örökséget, meghaladandónak a nemzeti identitást, lebontandónak – erkölcsi és fizikai értelemben egyaránt – a határokat, dekonstruálni a családot, bemagyarázni a fiúknak, hogy lehetnek lányok és fordítva. A szómágia szólhat toleranciáról, érzékenyítésről, nyitottságról, valójában ez agymosás, a jövő elleni merénylet. Hogy ez legfeljebb előkészületi szakban vagy csak kudarcos kísérlet maradjon, és ne legyen befejezett bűncselekmény – na ezért kell a konzervatív, jobboldali erőknek összefogniuk a globális térben, ugyanúgy, sőt, sűrűbben kell hálózatosodnunk, mint a liberálisok. És egy ilyen sűrűsödés lesz a CPAC Hungary is.

– Mennyire volt magától értetődő, hogy miután az első európai CPAC-nek hazánk adhatott otthont, idén is visszatér Magyarországra a rendezvény?

– Azt hiszem, most kell szerénynek maradnunk, mert most van mire. A mi közösségünk pontosan tudja, hogy mindenért meg kell dolgozni, nekünk semmit sem adnak ingyen. De azzal is tisztában vagyunk, hogy önmagunk dicsérete van annyira fontos, hogy ne engedjük át másnak. Legyünk őszinték: a tavalyi CPAC Hungary óriási durranás volt. Ezt nem én állítom, hanem a nemzetközi balliberális sajtó hisztériarohama igazolta – hiszen kudarctűrésük igencsak hangos –, hogy valamit nagyon jól csináltunk. Összességében a magyar jobboldal 2010 óta tartó politikai diadalmenete helyezte el hazánkat a konzervatív világ epicentrumában, és ennek része a budapesti CPAC is. A keszonbetegség nem jó dolog, szóval helyén kell tudnunk kezelni az „emelkedést”, de közepes méretű európai országként mi lettünk a követendő példa, a mintateremtő politikai közösség sokak számára. Azért, mert szembe mertünk szállni a liberális fősodor hegemonisztikus törekvéseivel. Megrogyasztottuk a posztkommunista struktúrákat; a nemzeti tőke újra teret nyerhet a stratégiai ágazatokban; komoly és erős jobboldali szellemi hinterland támogatja a politikai döntéshozatalt; a média világában közelítünk az egyensúlyi állapot felé; a közösségi médiában kiemelkedően erősek a jobbos influenszerek képességei. Egykulcsos és alacsony az szja; rekordokat döntő nyugati és keleti külföldi működő tőke áramlik az országba; nemcsak a költségvetés családbarát, de egyre inkább az ország is. Kimondtuk, hogy a határainkat megvédjük, hogy Magyarország a migránsoknak no-go zóna, és hogy az apa férfi és az anya nő. Tudom, hogy a politikai memória véges, de nem szabad az „ami van, az nincs” hibájába esnünk. Magyarországon a világ számos pontjától eltérően még mindig a józan ész határozza meg a közösségi tudatot, politikai, gazdasági és társadalmi stabilitás van, ami egy világjárványt követően, egy háború kellős közepén felbecsülhetetlen érték.

– Az Egyesült Államoktól Japánig több konzervatív fórumon beszélhetett Magyarországról az elmúlt egy évben. Mit tapasztalt, mennyire ismerik és ismerik el a magyar modellt?

– A CPAC Hungary nem titkolt célja, hogy megvalósítsuk a liberálisok rémálmát: a nemzeti erők nemzetközi összefogását. Ebben pedig Magyarország a hajtómű, mely összemozgatja a különféle országok konzervatív táborait. Bármilyen intenzitású legyen is a balos fake news hadjárat, hazánk elmúlt tizenhárom éve egy jobbos sikertörténet, és erről egyre többen kapnak hírt. Paradox módon köszönhető ez sokszor éppen a The New York Timesnak vagy a CNN-nek, melyekkel az amerikai konzervatívok is úgy vannak: ha ezek rosszat mondanak valakikről, akkor azok biztos jó csávók lehetnek. Az eredmény tehát az, hogy erősödik és épül a jobboldali hálózat a Dunától a Potomac folyóig – hogy ez a szellemi dinamizmussal igazán nem vádolható balliberális holdudvart ennyire frusztrálja, szerintem a siker egyértelmű jeleként értékelhető. Tényleg hungarikum, hogy egy szuverén közösség négy egymást követő választáson kétharmados többséggel hatalmazza fel ugyanazt a politikai erőt az ország ügyeinek intézésére. A baloldal fantáziája pedig egyre inkább sematikussá válik, ugyanaz a mintázat ismétlődik hosszú évtizedek óta: mindig egy külső világítótorony fényjelzéseit figyelik, ahhoz igazodnak. Az alázatos főpincér pózáért pedig hol kapnak jattot, hol puszta szervilizmusból csinálják. A drámai az egészben az, hogy figyelve az uniós források befagyasztása érdekében tett erőfeszítéseiket, láthatóan nekik az ország gazdasági csődbe vitele sem lenne túl drága, csak hogy hatalomra kerülhessenek. De éppen a nyílt társadalom hálózata és az uniós mélyállam elleni szuverenista harc az többek között, amit leginkább értenek és értékelnek amerikai barátaink.

– A volt cseh és előző szlovén miniszterelnök, Andrej Babiš és Janez Janša is az idei budapesti esemény vendége lesz. Hogy látja, a szomszédunkban dúló háború megítélése, illetve az egyes országokban lezajlott kormányváltás mennyire tépázta meg a közép-európai nemzetek együttműködését?

– A Magyarország szomszédságában kirobbant háború kétségtelenül nehéz pillanatokat okozott és okoz mind a mai napig a közép-európai együttműködésben. A kérdés csupán az, hogy ezekből megerősödve vagy politikai ellenfeleinknek a mi megosztásunkra játszó szándékai szerint meggyengülve kerülünk-e ki. A lengyel–magyar viszony változása azt mutatja, hogy rövid távon képes törésvonalakat okozni még egymással baráti hangon beszélő országok között is az Ukrajnát sújtó orosz agresszió következményeinek eltérő geopolitikai megítélése. Pontosabban a feszültséget itt a megítélés megítélése okozza: nem a magyar békepárti állásponttal van baja egyes régiós szövetségeseinknek, hanem a nemzetközi balos sajtó arról alkotott narratíváját azonosítják a valósággal. De ezen szerintem túl leszünk, a lengyelek is jól tudják, hogy a nyugati liberálisoktól legfeljebb azt kaphatják jutalmul, amit nekünk büntetésül szánnak. Egy dolgot nem szabad elfelejteni: a közép-európai nemzetek kooperációja történelmileg akkor volt igazán erős, amikor nem valami ellen, hanem valamiért fogtunk össze. Emiatt a háború megítélésében vannak ugyan nézeteltérések, de mi értjük a többiek álláspontját, és ők érteni fogják a miénket. A korábbi cseh és szlovén miniszterelnök meghívása is ezt szimbolizálja az idei CPAC-en, Andrej Babiš és Janez Janša olyan politikusok, akik a legnehezebb időkben is tudták, közös a célunk velük. A háború elhúzódása ugyanis egy negatív összegű játszmához hasonlít, ahol a feleknek csak veszteségük van, de nem nyerhetnek. És európai kivetítésben is ezt látjuk megvalósulni: évtizedek óta nem tapasztalt infláció, egyre romló gazdasági kilátások, az elszegényedés réme ütötte fel a fejét „Nyugaton” is. Mit mondunk mi ebben a helyzetben? Azt, hogy béke kell. Ma éppen ennek kimondásához és előmozdításához kell bátorság és erő. Azért, amit már Ronald Reagan is hangsúlyozott: „A béke nem a konfliktus hiánya, hanem a konfliktus kezelésének képessége.” A béke az előfeltétele annak, hogy rendezhessük sorainkat. Ezt tőlünk nyugatra és keletre is pontosan tudják, csak legtöbben még nem merik kimondani – vagy nem mondhatják ki.

– Kik lesznek még az idei CPAC felszólalói?

– Két, hivatalban lévő miniszterelnök – Orbán Viktor és grúz kollégája, Irakli Garibasvili –, osztrák, francia, észt és portugál jobboldali pártelnökök, kongresszusi képviselők, volt és leendő szenátorok, európai és amerikai tagállami miniszterek, például a texasi legfőbb ügyész. A több mint kétszáz külföldi résztvevő között ott lesznek az olasz kormánypártok képviselői, dán, holland, belga, spanyol, szerb, mexikói politikusok, újságírók és vezető elemzők a világ minden részéről Japántól Izraelig. Az egyik legnagyobb amerikai sztár Kari Lake lesz, arizonai republikánus politikus, akit Trump lehetséges alelnökjelöltjeként emlegetnek. Kiemelkedően karizmatikus jelenség, aki nem félt üzenni Joe Bidennek sem az ukrajnai háború kapcsán: „Ez nem a mi háborúnk. Nekünk a saját hazánk az első. Nekünk béke kell.”

– Úgy tűnik, az európai politikában egyesek nem csupán a „nemzetek Európája” gondolatot tartják rossznak, de még az uniós érdekeket is készek feladni, ha az amerikai baloldal kéri. Mi lesz velünk, mi lesz Európával?

– Pontosan az idei CPAC Hungary fogja felmutatni újra, hogy két USA van: az egyik Joe Biden, David Pressman, Soros György Amerikája, a másik az „In God We Trust”, az Istenben bízunk Amerikája. Persze Magyarországnak mint államnak stratégiai érdeke, hogy bárki lakja is a Fehér Házat, a gazdasági, kereskedelmi, katonai kapcsolatok jók, szövetségesi szintűek legyenek. Ez a demokrata adminisztráció idején nehezebben, republikánus idején könnyebben megy – Trump alatt a politikai kapcsolatok is kiválóak voltak. Ez most nehezen mondható el, amiben a szereptévesztésben lévő budapesti amerikai nagykövetnek is komoly „asszisztja” van. Ennek a liberális Amerikának pedig egyik legkártékonyabb kulturális terméke a woke ideológia, amely mára sajnos külpolitikai doktrínává is merevedett – és amit vagy ellenszolgáltatásért, vagy puszta passzióból, de Európában is sokan elfogadnak és szolgálnak. És mivel a nyugati nyilvánosságot a legtöbb helyen ez, a magát függetlennek és semlegesnek maszkírozó network kontrollálja, az a benyomás alakulhat ki az emberben, hogy nincs is más alternatíva. De éppen Magyarország példája mutatja, hogy van, ezt láthatják meg a CPAC Hungaryn is külföldi barátaink. A „magyar példa” ragadós lehet, és éppen ezért ideges a baloldal és összpontosít a nyílt társadalom hálózata az amerikai baloldallal és az unió egyes intézményeivel soha nem látott erőforrásokat Magyarországra, hogy destabilizálják a kormányt és a jobboldali politikai struktúrát. De elnézve a 2010 és 2022 közötti választások eredményét, minél nagyobb a liberális hiszti, annál nagyobb a jobboldali siker; minél többször mondjuk ki az igazságot, annál erősebbek leszünk!