Együtt vagy sehogy?

Megváltozott a világpolitikai helyzet. A feldarabolt kelet-közép-európai régió államai egyenként vesztésre ítéltetnek. Felülírja-e a veszély a száz éve született békediktátum nyomán érzett gyászt?

Érdemes Kossuth Lajosig visszamenni. Ő 1850-ben állt elő híres javaslatával, amit ma is a Duna menti népek konföderációjának nevezünk. A terv az Allenza című milánói lapban jelent meg, és egy harmincmillió lakosú államszövetség képét rajzolta fel, amelynek a magyarok, a horvátok, a szerbek és a románok lennének a tagjai. Az egyes népek megtarthatnák nyelvüket és szokásaikat, de az alakulatban a hadügyi, a külügyi, a pénzügyi és az ehhez kötődő vámügyi terület közös lenne. Kossuth úgy vélte, hogy a szövetség fővárosa vándorolna, hol Pest, hol Zágráb, majd Belgrád és Bukarest lenne, az előre meghatározott menetrendnek megfelelően.

Hóman Bálint ritka külpolitikai írásainak egyikében, az 1931-ben született Külpolitikai irányok a magyar történetben című művében utalt egy térségbeli szövetség lehetőségére. Habsburg Ottó 1942-ben tett javaslatot a dunai konföderáció megteremtésére a cseh, a szlovák, a magyar és a horvát nép részvételével, és természetesen ott lettek volna a sor elején az osztrákok is. Bajcsy-Zsilinszky Endre egy évvel később, 1943-ban állt elő hasonló javaslattal, amelyet az akkori külügyminisztérium megbízásából dolgozott ki. A koncepciónak a délszlávokkal és a szlovákokkal való megegyezés volt a két tartópillére, és a svájci mintát vette alapul.

Természetesen minden ötlet elbukott. Több történész is megemlíti, hogy Trianonban a nagyhatalmak rafinált logikája érvényesült. Úgy okoskodtak, hogy sokkal inkább fel lehet használni egy széttagolt, kisebb országokból álló térségi rendszert a német és az orosz terjeszkedés megállítására, mint egy államszövetséget, amely adott esetben akár együttműködést is vállalhat valamelyik hatalommal a kettő közül. Ha más okokból is, de ugyanezt a széttagoltságot pártolták, sőt erőltették az 1989–1990-es rendszerváltás idején is a nyugati hatalmak.

Magyarország jogilag 1990-ben, ténylegesen 2010-ben visszanyerte szuverenitását, a gondolat újra felvethetővé vált. Senki nem szeretné kitörölni a magyarság kollektív emlékezetéből Trianont, de egy új térségi politika reális lehetősége is megjelent. Antall József 1991-ben élesztette fel a visegrádi államok több mint hatszázötven évvel korábbi szövetségét, de a formáció csak 2015-ben, a migránsválság kibontakozásával kezdett igazán működni. Az új EU-tagországok csatlakozási szerződésének aláírása előtt Leszek Miller, Lengyelország akkori miniszterelnöke javasolta, hogy tárgyaljanak együtt, egy platformról a visegrádi államok. Ez majd hatvanötmillió embert és óriási piacot, illetve munkaerőforrást jelentett a Nyugatnak, ami fölött a négy ország sokkal nagyobb mértékben megőrizhette volna a kontrollt, mint ahogy végül tehette. Miller szocialista kormányfő volt. A szintén szocialista magyar kormány feje, Medgyessy Péter határozott nemet mondott neki.

Kovács István, az Alapjogokért Központ stratégiai igazgatója szerint a V4 olyan formáció, amely erős térségi államszövetséggé válhat. Tagja lehetett volna Románia is, de a marosvásárhelyi pogromok miatt ezt Magyarország már akkor elvetette. Az elemző úgy véli, hogy Kelet-Közép-Európa félgyarmati állapota 2010-ben véget ért. Az új, markáns magyar kormányzati politika egyszerűen átállította a váltót, nemcsak a visegrádiak, de más térségbeli államok is a konzervatív, nemzeti orientáció felé mozdultak el. Az a Szlovákia is, amelynek egyébként szociáldemokrata kormánya volt. A folyamatot a 2015-ös migránsválság pörgette fel, példaértékű együttműködés és véleményazonosság alakult ki a négy visegrádi állam között a krízis kezelésében. Ez alapvetően a térség népeinek közös vallásából és majdnem azonos szokásrendszeréből, gondolkodásmódjából adódott. Kovács István úgy véli, hogy a V4 már most erősebb, mint bármelyik unión belüli szövetség, például a Benelux államok sokat emlegetett társulása. Hogy az utóbbi mégis előbbre tart például a közös gazdasági struktúra kiépítésében, annak köszönhető, mondja az igazgató, hogy majd nyolcvan éve alapították.

Magyarország Trianonnal kapcsolatos és abból következő súlyos problémája ma is az, hogy elvették tőle gazdag nyersanyaglelőhelyeit, és megszűnt belső gazdasági kiegyenlítettsége, a mezőgazdasági és ipari térségei között meglévő egyensúly. Világos, hogy egy akkora területen, mint amit ma a V4 felölel, visszaállhatna a régihez hasonló helyzet. Kovács István szerint ebből a struktúrából az eurót bevezető Szlovákia sem lógna ki, már csak azért sem, mert előfordulhat, hogy előbb-utóbb megszűnik az unió közös pénze.

Simon János szociológus, a Harsányi János Tudásközpont vezetője szerint elsősorban kulturális és politikai téren erősödik a V4 koherenciája. A kultúrában már jó ideje épülnek a szükséges háttérintézmények, bár a közös V4-es televízió létrehozására még várni kell, a politikában pedig rendszeressé vált a négy kormányfő közötti egyeztetés, bizonyos, főként uniós lépések összehangolása. Brüsszelben immár mint önálló politikai entitásra tekintenek a visegrádi államok szövetségére, persze gyanakodva. A V4-tagállamok járványügyben mutatott hozzáállása és együttműködése példaadó volt minden uniós tagállam számára. Az uniós elit nem is akar hinni a statisztikáknak.

A gazdasági kapcsolatok legalább ilyen fontosak lennének. Sőt! A jól jövedelmező gazdasági együttműködést sokkal nehezebb felrúgni akár jobbról balra történő kormányváltás esetén is, mint a politikai nexusokat. Az ötlet időről időre felvetődik, de a legtöbb gondolat egyelőre csak terv marad. Simon János példaként a közös agrárbankot említi, sőt, szerinte már a közös pénzrendszer is szóba került, de egyelőre az is elég lenne, mondja, ha a V4 befektetői „ellátogatnának” egymás országaiba, és igyekeznének visszaszorítani a multik túlságosan nagy dominanciáját, például az élelmiszerláncok terén.

Hogy mekkora lehetőségek rejlenek a visegrádiak egyszer talán valóban összehangolódó gazdasági tevékenységében, a források racionális felhasználásában és a közös piaci fellépésben, jól mutatja, a tény, miszerint Németország már így is nagyobb volumenű export-import kapcsolatot tart fenn a V4-gyel, mint Kínával, hogy a térségbeli német beruházások egyre növekvő számáról és volumenéről ne is beszéljünk.

A közlekedési és az energetikai összeköttetések kiépítése, kibővítése már előbbre tart, mint a gazdasági együttműködés; a visegrádiak szövetségén belül Magyarország lehetne az innovációs központ, Lengyelország pedig a lendítőkerék súlyát adhatná több lakosával, nagyobb gazdaságával, és természetesen Csehország és Szlovákia sem maradna ki semmiből Kovács István szerint.

Látványosan gyarapodik a V4 politikai ereje, ez nyilvánvaló vált az EB új elnökének megválasztásakor, de legutóbb is, amikor a tagállamok vezetői közös platformot alakítva tárgyaltak Angela Merkel német kancellárral. Az összetartás minden eddiginél komolyabb próbája lesz, hogy sikerül-e egységesen fellépniük az EU következő, hétéves költségvetési ciklusát meghatározó tárgyalásokon, mondja Kovács István.

Ezek akár kicsi lépéseknek is tűnhetnek azoknak, akik már a visegrádiak közös hadseregéről, közös külpolitikájáról beszélnek. Szóba kerültek ezek a kérdések a legmagasabb szinteken is, de nagyon messze vagyunk még az efféle intézményektől, állítja Simon János.

Nem licitál rá a visegrádi szövetségre, de nagyobb térségi összefogást ígér a lengyelek ötlete, a Három tenger kezdeményezés (BABS). Ebbe tizenkét ország, Ausztria, Bulgária, Csehország, Észtország, Horvátország, Lengyelország, Lett­ország, Litvánia, Románia, Szlovákia, Szlovénia és hazánk tartozik. A Három tenger gondolata 2007-ben vetődött fel, de csak 2016-ban írták alá a felek hivatalos alapító okmányát. Donald Trump 2017-es varsói látogatásán támogatásáról biztosította a szervezetet. A V4-gyel szemben itt nem játszik szerepet a politika, legalábbis kiemelt szerepet nem, ez gazdasági szövetség. Elsősorban az észak–dél irányú kereskedelmi, gazdasági folyamatok élénkítésében érdekelt, már több mint hetven közös projektet indított el. Az egyik legjellemzőbb vállalkozása a Via Carpatia, egy háromezer-háromszáz kilométeres, északról Görögország felé tartó kereskedelmi útvonal kiépítése. A Három tenger résztvevőinek többsége érdekelt a Kínával és Délkelet-Ázsiával kiépítendő gazdasági kapcsolatokban. Kohézióját nem kérdőjelezi meg a kiéleződött román–magyar viszony, de az mégis olyan, mint a kavics a cipőben. Elemzők szerint ami egy nagyobb, jövőbeni szövetség vagy államalakulat, tipikusan közép- és kelet-európai erőcentrum létrejöttét illeti, a Három tenger formációban elsősorban Ausztriának és Romániának kellene közelebb húzódnia a V4-hez.