Különösen nagy keletje van az ókori írásoknak, hiszen görög, római történészek és utazók, arab, kínai és egyéb, fejlett tudománnyal rendelkező kereskedő népek nyitott szemmel jártak a világban és le is írták azt, amit láttak. Igaz, néha hallomásból értesültek bizonyos eseményekről, de azoknak a híreknek is van igazságmagja. Hűen megemlékeznek írásaikban azokról a népekről, akikkel kapcsolatuk volt. Így számos, abban az időben kevésbé fejlett vagy más kultúrájú népekről, azok életmódjáról éppen tőlük értesülhet a múlt iránt érdeklődő laikus vagy kutató.

A baj akkor kezdődik, ha ezeket a kútfőket a felhasználók kényük-kedvük szerint kezelik, vagy tudatlanságból, vagy előre megfontolt szándékkal. Az utóbbi esetben hamis ideológia támogatására szeretnék fölhasználni az ókori forrásokat: ezért vagy kihagynak részeket a szerző munkájából, vagy rosszul fordítják, vagy hamisan értelmezik. Mindhárom esetben az eredmény történelemhamisítás, ami sajnos sokkal gyakoribb, mint ahogy gondolnánk. A forrásokat kényük-kedvük szerint válogató "szakemberek" olyan sok kárt tettek már a történelemtudományban, hogy generációk és gondolkodó kutatók kellenek ahhoz, hogy helyreállítsák a "kisiklott" történelmet.

Minket, magyarokat is megrövidítettek ezzel a módszerrel, amennyiben őstörténetünk pontos föltárása a mai napig nem történt meg. Fiataljainknak az uralkodó ideológiának megfelelő változatot sulykolták a fejébe, így aki nem volt eléggé önálló gondolkodó, az készpénznek vette a magyarság finnugor származtatási elméletét. A források közül a beavatott történészek száműzték azokat, amelyek olyan kapcsolatokra és eredetre utaltak, amely megkérdőjelezi a hivatalosan elfogadott finnugor eredetet.

A magyar őstörténetet érintő új írott forrás legalább kétszáz esztendeje nem került elő, az ősmagyar írást pedig nem sorolták az őstörténeti emlékeink közé. Olyannyira, hogy ha bárki ezzel a témával hozakodott elő, vagy megemlítette létezésüket, magára vette a "tudománytalan" jelzőt. Miután a történelemírás, a nyelvészet és írástudomány az ősi magyar írásokkal (például rovás) nem foglalkozott, a néhány megszállott szakember és még több önmagát képző laikus nehezen haladt előre a kutatásban.

Kérdezhetnénk, hogy miért számított tiltott gyümölcsnek ez a téma, holott arra minden más nép büszke, hogy már korán volt írása. Ezzel a tudással rendelkező népet már nem lehetett a kultúra alacsony szintjén vegetáló, gyűjtögető-halászó népek közé sorolni. Pedig éppen ezen munkálkodtak már a Habsburg-dinasztia idején, majd a szovjet megszállás alatt. El akarták hitetni a magyarsággal, hogy egy a Kárpát-medencébe fejvesztetten menekülő, írástudatlan, hagyomány nélküli, minden kultúrát mástól elleső népként ötvöződött. Ezzel hosszú időre elvették identitását, megtörték büszkeségét, hamis történetekkel tömték az iskolában az újabb és újabb generációk fejét. Az írott szövegeket "félreértelmezték", többet száműztek a könyvtárakból, másokat elhallgattak.

Érdekes példákat hoz erre Bakay Kornél régész Az Árpádok országa című kiváló kötetében. A magyar történelem egyik fontos forrása Bíborbanszületett Konsztantin császár műve, A birodalom kormányzásáról. Ebben az olvasható, hogy a magyarok a kazárok szövetségesei voltak és együtt laktak a kazárokkal három esztendeig. Ezt az évszámot Thunmann még 1774-ben teljesen önkényesen 203 évre változtatta, majd a magyar Dankovszky Gergely ugyancsak saját tetszése szerint 300 évre módosította. Ezt aztán a későbbiekben többen átvették, olyannyira, hogy a mai magyar történetírás is hosszabb kazár "alávetettséggel" számol, mint amennyi náluk való tartózkodás – és nem "alávetettség" – valójában volt.

Ugyancsak Konsztantin császár írja egy helyen, hogy a besenyők határosak voltak az úzokkal (úzósz) és a magyarokkal (mazarosz). A forráskritika – íráshibára hivatkozva – a szó elején lévő M betűt X-re "javította" és így a magyarból kazár (khazarosz) lett. Ez igen súlyos tévedést vitt be a történelembe, mert a besenyők szállásterülete ekkor az Etil és a Dzsaük folyóknál volt.

A fentieknek aztán meg is lett az eredménye, például Kristó Gyula történész 1980-ban a kazár alávetettséget másfél évtizedre "becsüli", későbbi munkájában pedig egyenesen legyőzött katonai segédnépnek titulálja a magyarokat, akik 840 tájától éltek kazár szolgaságban. Számtalan hasonló példát lehetne említeni a ferdítésekből, fordításokból.

Külön csoportot képeznek a csalásnak azon módozatai, amikor elhallgatnak forrásmunkákat, úgy tesznek, mintha nem lennének. Érdekes példája ennek egy iráni örmény kolostorban előkerült hun-örmény szótár, amely "iszfaháni kódex" néven vált ismertté (ennek van Jerevánban egy átirata és egy IX. századi török fordítása is). 1860 óta tudtak létezéséről, de nem fordítottak rá energiát, hogy megnézzék, milyen információkat hordoz a magyar és hun nyelv eredetét, szabályait illetően. Pedig a hunok nyelve máig feltáratlan terület. Az említett értékes forrás a Kr. u. V-VI. századból származik és mint ilyen, eleink korai kultúrájához szolgálhatna adalékul.

Különösen kerültek és kerülnek minden olyan forrást, amely a hun-avar-magyar kontinuitást látszik alátámasztani. Amíg nem volt irányított a hazai történelemszemlélet, érdekes módon szinte mindent tudtak a történetbúvárok. Például a XVII. században J. W. Valvasor (Nürnberg). Négykötetes munkája hihetetlen nagy forrásismeretre utal, részletesen tárgyalja a keltákat, a szkítákat, a hunokat és az avarokat. Pedig akkor még nem ismerhette Kézai Simont, Anonymust és a Képes Krónikát, de nyelvészet és régészet sem létezett. Valvasor véleménye szerint "A hunok tulajdonképpeni igazi eredete Szkítiából való és egy ázsiai tatár népből származnak". Megkülönböztette a fehér és a fekete hunokat, leírja, hogy Perzsia szomszédságában laktak a fehér hunok, baktriai és szogd vidéken, és eftalitáknak vagy a perzsák által abtelatáknak nevezték őket. A források nyomán eljut addig, hogy a türkök népe hunfajta, s ezért nevezték türk királynak a magyar királyt, azaz hunnak. Sőt antik auktorokra hivatkozva arra a következtetésre jut, hogy az avarok is hunok.

Ugye, hihetetlennek tűnik a fenti tudás, főleg ha szem előtt tartjuk, hogy mindez a XVII. században íródott. És hol vagyunk ma ettől! A hun-avar-magyar kontinuitás, vagy a székelyek eredete, netán a sumer kultúra megjelenése eleinknél olyan tabunak számított a kutatók között, hogy aki nem vállalta a kiszorítósdit, az messze elkerülte ezeket a témákat. Az önjáró, öntörvényű kutatók közül néhányan nem hagyták befolyásolni magukat, józan eszükre és a forrásokra hallgatva elvetették a finnugor rokonságot. Azóta fejlett genetikai módszerekkel is megvizsgálták a kérdést és napnál világosabban kiderült, hogy semmiféle genetikai rokonság sincs a finnugor népekkel. Ennek ellenére, az akadémikus Róna-Tas András a Mindentudás Egyeteme című sorozatban – 2004-ben – még mindig a finnugor rokonságot taglalta és az iskolákban is főleg ezt tanítják. Még megdöbbentőbb volt, hogy Mádl Ferenc köztársasági elnököt sem készítették föl kellően a Finnugor Népek IV. Világkongresszusára, így változatlanul az elavult, hamis rokonságra utalt.

Érdekes példa a források elhallgatására a fentebb említett genetikai vizsgálat eredményeinek közlése egy nemzetközi tudományos szaklapban. Ezeket a lapokat a szakintézmények többségében kiteszik olvasásra, miután a szakemberek már rég nem tudják megvásárolni a szakirodalmat. Amikor kiderült, hogy a lapban egy, a magyarokat igen közelről érintő témát közölnek, egy csapásra eltűntek a lapok a polcokról és csak nagy nehézségek árán, jómagamnak külföldről sikerült beszerezni. De "tiltott" és mellőzött szerzők között szerepelt Bobula Ida, Deér József, Ember Ödön, Fischer Károly, Forrai Sándor, Huszka József, Kémenes Antal, Lükő Gábor, Nagy Géza, Padányi Viktor, Rásonyi László, Sebestyén Gyula, Szász Béla, Balskovits József, Györffy Dezső és még sorolhatnánk tovább.

Hasonló "válogatás" folyt a régészeti leletek között is. Hosszú évtizedeken át raktárakban pihentek azok a tárgyak, amelyeken minden kétséget kizáróan rovásjelek voltak láthatóak. Ha nyitott szemmel járt néhány kutató magyarlakta területeken, jó néhány rovásfelirattal találkozhatott. Miután szakavatott kutatók nem mertek a témával behatóbban foglalkozni, ez is azon témák közé csúszott, amelyeknek feldolgozása jóindulatú amatőrök igyekezete okán nem minden esetben felel meg a tudományos kritériumoknak.

Barbár dolgokról sem riadtak – riadnak – vissza azok, akik a magyar emlékeket, a magyarság ősi magas kultúrájára utaló leleteket megsemmisíteni törekednek. Jó példa erre a tászoktetői rovásfelirat, ahol az afganisztáni tálibok módszereihez hasonlóan – ők szobrokat törtek össze – kivésték a rovást. Arra természetesen kísérletet sem tettek a hamis finnugor elmélettől megrészegült magyar történészek, hogy egyszer összegyűjtsék azt a hatalmas mennyiségű ősi magyar írásemléket, amely fellelhető – és még ma is előkerül – a Kárpát-medencében. Az egész témát úgy kezelik, mint valami kuriózumot, amivel "tudománytalan" módon ellenséges szándékú laikusok foglalkoznak. Pedig ilyen kincse Európa egyetlen népének sincs.

Szomorú példája a régészeti kutatás "szeretem – nem szeretem" válogatásának Árpád fejedelem temetkezési helye. A krónikák jobbára hallgatnak róla, egyedül Anonymus írja le meglepő pontossággal, hogy a fejedelem 907-ben halt meg, és eltemették egy kis folyó forrása felett, amely Attila városába folyik. Ez a rövid mondat olyan sok megoldandó kérdést vet föl, hogy megfejtése 250 év alatt sem sikerült megnyugtató módon. Mert ehhez tudni kellene, hogy hol volt Attila városa, milyen patak forrásáról tesz említést a krónika, hol is állt Fehéregyháza. Attila városát a források Ecilburgnak és Sicambriának nevezik, utóbbi ugyanakkor Budavárát is jelenti. Miért? A Képes Krónika szerint Árpád "Alba" közelében, a Noe hegyen telepedett le először Pannóniában, ezért alapította később István király Alba városát az ismert helyen. Akkor az is lehetséges, hogy ott temették el Árpádot? És milyen szertartással? "Pogány", nyugati vagy keleti keresztény rítus szerint? Ez a téma annyira fontos volt elődeinknek, hogy 1848-ban Vasvári Pál vezetésével az egyetemi ifjúság kivonult Óbudára megkeresni Fehéregyházát és Árpád sírját. A Habsburg-diktatúra a szabadságharc leverése után természetesen megtiltott minden kutatást, amely Árpáddal kapcsolatos. Ez a témakör azóta is izgatja történelmünk iránt érdeklődő kortársainkat, de a történészeket a legkevésbé sem. Nem mintha tudnának valamit is erről a szövevényes történetről: egyszerűen nem "fér bele" a magyarság őstörténetéről leírt kitalációk sorába.

Nem véletlen, hogy az 1848-as szabadságharc leverése után gőzerővel indult a "bizonyítás" a magyarság finnugor eredete mellett. Hunfalvy (Hunsdorfer) Pál (1810-1891) olyan lehengerlő módon uralta a terepet, hogy más aligha szólalhatott meg mellette. Hamarosan társa is akadt Josef Budenz személyében, aki jó húszéves koráig magyar szót sem hallott, de 28 évesen (!) már – Hunfalvy mellett – a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja. A receptet is megadta a későbbi "tudósoknak": akik mást véltek fölfedezni eredetünket illetően, dilettánsoknak, megszállottaknak, laikusoknak, zavaros gondolkodásúaknak bélyegezte őket. Ez máig tart, igaz egyre kevesebb sikerrel. Mert a tudományos módszerek fejlődnek, a természettudományos eredményeket nem lehet megkerülni. Eszerint a magyarságnak semmiféle köze sincs a finnugor népekhez. Tehát azoknak a kutatóknak volt igazuk, akik évtizedeken át harcoltak a tényeknek ellentmondó hamis őstörténetünk ellen. Akik nem hódoltak be, mint például Bakay Kornél, Kiszely István, László Gyula és mások, egy életen keresztül viselték a "magasságos" Akadémia mellőzését, becsmérlését, tudatlan "prófétáinak" regnálást.

Máig. Az iskolákban, az egyetemeken a már bizonyítottan téves őstörténetet tanítják, talán ennek a "hozadéka" is benne volt a határainkon túl élő nemzetrészek elutasításában a decemberi szavazáson. Mert fogalmuk sem volt az embereknek, hogy a székelyek, az erdélyi magyarok testvéreink, csakúgy, mint a felvidéki, kárpátaljai, délvidéki és őrvidéki véreink. Magyar őstörténeti tanszék egyetemeinken ma sincs, de finnugor tanszék szinte mindenütt, még külhonban is. Így a világ teljesen hamis képet kap népünk eredetéről és kultúrájáról, aminek következményeit naponta érezzük a bőrünkön az Európai Unió "magas kultúrájú" országai részéről. Pedig nem érdem, csak tény: Európa "arisztokratái", már ami a kultúránkat illeti, mi magyarok – voltunk.

Ami manipuláció a magyarlakta területeken megy múltunk emlékeinek eltüntetése terén, ugyanaz történik nagyobb léptékben az európai kultúrát létrehozó, meghatározó keresztény emlékekkel. A bibliai régészet elmúlt évtizedeinek legnagyobb botránya robbant ki, miután az izraeli rendőrség több száz régészeti lelet hamisításával és eladásával vádol három műkincsgyűjtőt és kereskedőt, valamint egy paleográfust (íráskutatót). Hamisító hálózatukat több mint húsz éve működtették, több száz bibliai időkre datált régészeti leletre véstek utólag feliratokat. A hamisított leletek között van Jakabnak, Jézus testvérének 2003-ban előkerült osszáriuma, a IX. században uralkodott Jóán király kőtáblába vésett instrukciói, egy elefántcsont jogar, amelyet Salamon templomának egyetlen megmaradt tárgyaként tartottak számon és sok más, eddig még le nem leplezett hamisítvány. Egyfelől. Másfelől két ezüst amulettről kiderítették, hogy a rajtuk lévő vésett szöveg Kr. e. a VI. századból való, tehát a Tóra már a babiloni fogság előtt létezett.

Ismét napirenden van a torinói lepel korának kérdése. Néhány éve azzal zárták le a kérdést, hogy későbbi, mint Jézus kora. Ugyanakkor kiderült, hogy a korhatározáshoz használt szövetmintát egy olyan helyről vették, amelyet később toldottak Jézus halotti leplébe: rossz mintavétel, hamis eredmény. Elképzelhető, hogy nemzetközi tudóscsoport tagjai nem tudják, hogyan és honnan kell anyagmintát venni? Nem valószínű.

Sorolhatnánk tovább azokat a példákat, amelyek arra szolgálnak, hogy történelmünket vagy a világ bármely részén zajló történéseket hamis színben tüntessék föl, eseményeket eltagadjanak, másokat fölnagyítsanak. A cél minden esetben ugyanaz: az öntudat gyengítése annak érdekében, hogy azt csináljanak emberekkel, vallásokkal, nemzetekkel, amit akarnak. Árnak nekik történelmet vérrel, vassal, tollal és bombával, hogy elvegyék erejüket, tehetségüket; azt a lehetőséget, hogy maguk vegyék kezükbe sorsukat.