„Ezerszer megbánták, hogy nem akasztottak fel”– Wittner Mária utolsó interjúja

– Félkész zászlót látok a varrógépén. Még szokott varrni?

– A szemem már nem a régi, abbahagytam a varrást, de ezt a zászlót még be szeretném fejezni.

– Mi kerül a közepébe, az aranyzsinór körön belül?

– Egy Krisztus-arc. De van Gérecz Attilá-s, mindszentys, Brusznyai Árpád-os és szűzanyás zászlóm is, hisz Mária országát tiporták a tankok ’56-ban. XVI. Benedek pápának pedig egy szép pápai zászlót varrtam, a saját címerével, és a sarkába egy kis, hímezett lyukas zászlót raktam, annak emlékéül, hogy ezt a magyaroktól kapta. Jól elbeszélgettünk, tisztában volt a forradalmunk jelentőségével. Meg persze Tóth Iloná-s zászlóm is van, igazából vele kezdődött az egész.

– Hogyan?

– A SOTE campusán lévő Tóth Ilona-szobor 2001-es felavatására varrtam az első lyukas zászlót. De a szobor huzatos helyen van, átfújt a lyukon a szél, felcsavarodott, és akkor eszembe jutott, hogy valamit tehetnék a közepébe, mert az a lyuk egy jelképes és nagyon is valódi seb. Erről egy olasz fiatalember győzött meg. Az én nemzedékem mindig annak az átkos Rákosi-címernek a hiányára gondolt, ám amikor az ezredforduló környékén Olaszországban jártam, és katolikus fiataloknak adtam elő, levettem a kabátomról a lyukas zászlót, és elmagyaráztam, hogy ugyanolyan színű, mint a trikolórjuk, csak vízszintes, a lyuk pedig az ’56-os forradalmat jelképezi. Az előadás után hozzám jött egy fiatalember, és a következőt mondta: „Ezen a zászlón a lyuk Krisztus sebe.” Megköszöntem neki a gyönyörű gondolatát, és megígértem, hogy továbbadom.

– Ha jól tudom, ön is megsebesült harc közben.

– Rajtam is vannak „golyónyomok”, akárcsak a pesti házfalakon. Ez például a harcok nyoma (megmutatja a lábszárán lévő forradását), a lábamba és a gerincem mellé csapódott be egy kétcentis és két egycentis repeszdarab. A nagyobbikat sokáig a hátamban hordtam, csak ’80-ban műtötték ki, addig nagyon sokat szenvedtem vele. Isteni csoda, hogy sikerült a műtét, és a aknaszilánk nem vágta fel a gerincidegemet. Mindezt dr. Jakab Gábor főorvosnak köszönhetem, azt szoktam mondogatni, hogy ott áldja meg az Isten, ahol egyet lép. Aztán meg is áldotta: a harmadik infarktusa műtét közben érte. Ez olyan, mint amikor a pap az oltár előtt hal meg.

– A sebek beforrnak, de begyógyult a zászló sebe?

– Még nem. Ez idén június 28-án, Tóth Ilona halálának az évfordulóján is kiderült, mert amíg egyetlen ember is azt állítja, hogy Tóth Ilona gyilkos volt, addig én nem fogok hallgatni. Márpedig vannak ilyen emberek, köztük történészek is. Azt hittem, hogy most már elintéztük az Ilona dolgát, és átadhatom a jövő nemzedéknek a feladatot. Tévedtem. Van, aki gyilkosnak tartja a gyilkossággal vádolt, ártatlanul kivégzett fiatal orvost, vallomását pedig igaznak, pedig a róla készült első dokumentumfilmben, az Ordódy György által rendezett Ki volt Tóth Ilonában? – amit az ’56-osok támogatásával hoztunk tető alá – Benedek István professzor világosan elmondja, hogy Tóth Ilona talpában nem volt reflex. Na, vajon mitől?

– A veréstől?

– Pontosan. A gumibotozás, a fenyegetések hatására „vállalta a tettét”. Kérdezem én, hogy ha ezek az emberek lettek volna a helyében, mit csináltak volna, hogyha családtagjaik bántalmazásával fenyegetik őket? Mindmáig félnek tőle, mert egy tiszta erkölcsű nő volt, nem tudják megbocsátani azok ártatlanságát, akiket kivégeztek. Még a siralomházban megesküdtem arra, hogy sosem fogok hallgatni, és ha körülöttem hazudoznak, akkor csak azért is kimondom az igazságot, hisz az én sorsom is majdnem a Tóth Ilonáé lett.

– Eszébe szoktak jutni azok a napok, amikor halálsoron volt?

– Azokat a napokat soha nem tudnám elfelejteni, mert akkor magamat kellene elfelejtenem, vagy a kivégzett társaimat. Legjobb barátnőmmel, Sticker Katalinnal egy cellában voltunk a siralomházban, minket együtt ítéltek halálra. Katit kivégezték. Ha valaki bemutatkozik nekem, és Katalinnak hívják, mindig ő jut eszembe. Pár évvel ezelőtt nagypénteken felhívott Szakolczai Attila történész, hogy talált egy anyagot rólam a levéltárban, és felolvasta nekem telefonon. Kiderült belőle, hogy jogtalanul ítéltek halálra. Én meg visszakérdeztem, hogy ha kivégeztek volna, most kinek olvasná fel? Általában akiknek megváltoztatták a halálos ítéletet, azok mind megdolgoztak érte, de én a fülem botját sem mozdítottam meg érte, hogy életben maradjak. Azon csodálkoztam, hogy egyáltalán életben hagytak, mert mindig visszapofáztam nekik.

– Hogyan?

– Hát például egyszer fölvittek kihallgatásra, és a Népszabadság friss példánya hevert a nyomozó asztalán. Felfedeztem benne a portrémat, és mivel jól tudtam tükörben olvasni, a következőt silabizáltam ki: „Wittner Mária kisasszony, egykori zárda­növendék, prostituált.” Azon nyomban felcsattantam és kikérem magamnak, hogy nem vagyok prostituált: „Azért, mert van egy gyerekem? Hát nem maguk mondták, hogy asszonynak kötelesség, lánynak dicsőség?! Na, képzelje, én a dicsőséget választottam!” Kalocsán pedig egyszer bíróságra vittek, mert az egyik fegyőrnek azt mondtam, hogy hazudik. És akkor megkérdezte tőlem az ügyész, hogy miért nem mondtam finomabban, hogy nincsen igaza? De hát nem mindegy? Az egyiket sztaniolba csomagolom, de a lényeg ugyanaz marad. Látták, hogy eleve életfogytiglanra vagyok ítélve, ezért szinte tőlem kérdezték, hogy erre még mit lehet adni? Mondtam: maguk tudják!

– Közkegyelemmel már többen szabadultak a hatvanas években, önt hogyhogy csak ’70-ben engedték szabadon?

– Mert nem törtek meg, nem nevelt át a börtön.

– Hívőként meg tudta valaha bocsátani a kommunistáknak, amit önnel tettek?

– Én miért bocsássak meg? Tőlem ki kért bocsánatot? Egyetlenegy ávós kért tőlem bocsánatot a siralomházban, amikor egyszer rosszul lettem. Odajött hozzám, és halkan bocsánatot kért mindenért, amit velem tesznek. Neki megbocsátottam. De a nagykutyák hallgattak, és mindmáig hallgatnak, mint a sír. Egy biztos, nagyon sokszor jutott eszembe: ezerszer megbánták, hogy nem akasztottak fel.

– Ha már kommunisták: mit gondol arról, hogy idén egész alakos Horn Gyula-szobrot avattak Budapesten?

– Nem vall jó ízlésre.

– És ha már ízlések, legyenek pofonok is: a ’94-es választások után mit érzett?

– Két hónapig nem szóltam senkihez. Amikor valaki megkérdezte, hogy kire szavazok, azt mondtam, hogy a kisebbik rossz­ra, tehát se az SZDSZ-re, se az MSZP-re. Erre azt kontrázta: „Ha a szocialisták nyernek, olcsóbb lesz a kenyér!” Hát nem lett.

– Akkoriban gondolta volna, hogy majd országgyűlési képviselő lesz?

– Sose gondoltam volna, nem is akartam az lenni. Elfoglaltam magam a varrógépemmel, jártam előadásokra, sokat olvastam. És egyszer csak felhívott Kövér László, hogy Orbán Viktor felkért a képviselőségre. Meg se tudtam szólalni, kértem, hogy alhassak rá egy éjszakát. Végül azért vállaltam, mert kiderült, hogy Mécs Imre az MSZP képviselőjelöltje lesz, bemászott a pufajka alá. Nem fért a fejembe, hogy azok indítják Mécs Imrét, akik egykor halálra ítélték. Ezt a gyalázatot nem hagyhattam annyiban.

– Térjünk vissza ’56-ba! Arra vagyok kíváncsi, hogy mire emlékszik a leginkább a szabadságharc két hetéből.

– Amikor egyszer ránk lőttek egy padlásból, és egy sarok mögé húzódtunk, az egyik srác visszalőtt, én meg ott álltam mögötte egy dióverővel (Moszin–Nagant gyalogsági karabély – a szerk.). Be akartunk lőni a padlás alá, ám a következő ellenséges lövés eltalálta a srác kezét. Szétrobbant az egész! Akkor tudtam meg, hogy a nemzetközi egyezményekben tiltott dum-dum golyóval lőnek ránk, nem kímélték a magyarokat. Sosem felejtem el a gyomron lőtt emberek kiáltását, haláltusáját. Egy sima golyót még megúsztak volna, de a dum-dum lövedék szétterül, felrobban a testben és szétroncsolja a szerveket. Így bántak a néppel a kommunistáink. Illetve fenét a mieink, az enyéim biztos nem!

– Egy interjúban azt mondta, hogy forradalmárrá nem is ’56-ban, hanem azt követő években lettek. Miért?

– ’56-ban nagyon sokan részt vettek lelkesedésből. Én nem akkor voltam forradalmár, amikor ott voltam a barikádon, hanem a börtönben, a börtön utáni években váltam azzá, és az egész életemmel ezt akarom tanúsítani. És nem akarok a Fiumei úti sírkertben nyugodni, se a 301-es parcellában. Nem akarok besúgók között feküdni, hogy a halálomban is méltó maradjak önmagamhoz. Félre ne értsen, nem vagyok szent! Ám engem a karmeliták neveltek, van jellemem, és hozzájuk is hű maradtam, ahogyan a forradalomhoz is hű maradtam. A kivégzett társaimhoz is hű maradtam, és önmagamhoz is hű szeretnék maradni. Itt akarok nyugodni a fiam mellett, Dunakeszin.

– Ha meg kellene mérni az eddigi életét, merre billenne a mérleg nyelve?

– Van mit köszönnöm a Jóistennek! Van mire emlékeznem, jóra és rosszra egyaránt. És most már a jó többet nyom a latban, a jó felé billen a mérleg nyelve. Nemrég született meg az első dédunokám, egészséges fiúgyermek, és nagyon hálás vagyok, hogy a karomban tarthatom. Senkivel sem cserélném el az éveimet, bármekkora nábob is legyen az illető. Mindig azt mondtam, hogy a pénz, az csak egy eszköz, amivel fenntarthatom az életemet, a családomat. A bajok akkor kezdődnek, amikor a pénz öncéllá válik. Na, ezt tud igazán elaljasítani!

– A jövőt illetően derűlátó vagy borúlátó?

– Reménykedő. Hiszek Orbán Viktor józanságában és emberségében.

– Ön sorsfordító, történelmi időket élt meg, most ismét ilyen idők következnek. Mit gondol arról, hogy „visszatért” a történelem?

– ’56-ban az egyik nagyhatalom jól felbiztatott minket, hogy küzdjünk, utána hátat fordított nekünk. Most másokat buzdítanak a küzdelemre, azzal a különbséggel, hogy értük hajlandóak tűzbe menni. ’56-ban az volt a célunk, hogy semlegesek legyünk, de átvertek bennünket. Józannak kell maradnunk, a saját érdekeinket kell szem előtt tartanunk. Ne törődjünk bele abba, hogy keresztre feszítették az országot. Én hiszek abban, hogy lesz még egyszer Nagy-Magyarország, de ez nem az embereken fog állni.

– Hanem?

– Az égieken. Jézust is keresztre feszítették. Erről beszéltem a parlamentben a kettős állampolgárság vitáján. Letartoztatták, aztán a Kajafásék által felbiztatott tömeg elárulta, de három nap után feltámadt. Magyarország még a Golgotáját járja; amikor egy zarándokúton végigjártam a Golgotát, azt éreztem, hogy Magyarországot is a lelkemen cipelem. Nem biztos, hogy megérem, de nagyon hiszek hazánk feltámadásában.

– Tehát bármi történik is, kell a hit.

– Kell. Még akkor is, ha holnap lefejeznek.

– Sokszor adott elő fiataloknak, mire voltak a leginkább kíváncsiak, milyen jó tanácsot adott nekik?

– Leginkább arra voltak kíváncsiak, hogy miképpen követhetnék a példámat. Erre azt szoktam válaszolni, hogy először is legyen hitük, maradjanak becsületesek, józan gondolkodásúak, és szeressék a hazájukat. A zászlót pedig vinni kell, egyetlenegy percig ne hagyjuk a földön heverni!