– Ön több munkájában értekezett Magyarország népességtörténetéről, valamint a szomszédos országokban élő magyarság történetéről, Kanadában tanulmányozta az oda vándorolt magyarság demográfiáját, de legtöbb munkájában mégis a szülőföldismerettel, illetőleg a megyék, városok, falvak település- és népességtörténetével foglalkozott.

– Az embernek van hazája, az én esetemben ez Magyarország, magyarnak születtem. Szakmám, hivatásom a statisztikához kötött. Mindig irritált az, hogy a magyar történelem 800 évéről, beleértve a honfoglalást is, nincsenek népességi adatok. A királyokat és a hadvezéreket mint valami isteneket tanították iskoláinkban, de a misera plebsről, az adózó és államfenntartó népről nem szólnak tankönyveink. Ilyen érdeklődéstől indíttatva néhány, a számszerűségek iránt is fogékony történésszel hozzáfogtunk Magyarország népességtörténetének a megírásához. Először a számszerűsíthető adóösszeírásokat és egyházi összeírásokat dolgoztuk fel. Hogy miért foglalkozom többet és alaposabban a település-, illetve népességtörténettel? Az embernek a hazája mellett van szülőföldje is. Hiába vándorol el jobb életviszonyokat keresni más országba vagy tájra, ez nem pótolja, amit a szülői ház, a táj, a szomszédok emléke jelent. Ezt a világot szerettem volna visszahozni a népességtörténeti lexikonok és a megyei történeti statisztikai helységnévtárak segítségével. Ezekben a kötetekben megismerhetik a mai falvak, városok lakói azt, hogy mikor, milyen forrásban fordul elő először a helység neve, kik voltak a falu első birtokosai, miből élt a lakosság, hogyan ért el a polgárosodás időszakába, s ha elpusztult egy település, őrzi-e nevét egy közeli falu legalább egy emléktáblával. Ugyanis egy-egy elpusztult falu temetőjében egy egész közösség halottait kell gyászolnunk. Mivel sikerült munkatársaimmal 1500 elpusztult falu nevét és fekvési helyét feltárni, úgy gondoltam, hogy alapítok egy egyesületet az elpusztult magyar falvak emlékének ápolására. Mindezek miatt ragadtam le a szülőföldismeretnél.

– Ne vegye rossz néven, de ezúttal inkább a magyar népességtörténet utolsó száz évének a tanulságairól faggatom! Melyek azok az eszközök, amelyek segítségével egy ország, egy megye vagy akár egy város, falu demográfiai helyzetét meg lehet vizsgálni?

– Három röntgensugárhoz hasonlító eszközre van szükség, vagyis három grafikus ábrát kell készíteni. Egyik a népesség számának időbeli alakulását mutatja vonal- vagy oszlopdiagram útján, a második ábra a születés-halálozás és a természetes szaporodás képe ugyancsak több évtizedet átívelő ábrán, míg a harmadik egy gúla, más néven korfa, amely egészséges korösszetétel esetén karácsonyfa alakú ábrát mutat. Fogyó népességnél a gúla alsó szalagjai keskenyebbek, összeszűkülnek, míg öregedő népességnél a 60 éven felüli korcsoportok szalagjai megnyúlnak.

– Milyen a magyar népesség röntgenképe?

– Ha az első ábrát, tehát a vonaldiagramot elkészítjük, akkor a Trianon óta eltelt 80 évről a következőket árulja el. Magyarország népessége 1920-ban (Horvát-Szlavónország nélkül) 18,2 millióról 7,9 millióra csökkent, területe pedig 282 ezer négyzetkilométerről 93 ezer négyzetkilométerre. Mindez történt úgy, hogy a háború előtt Magyarország Európa hatodik legnagyobb területű állama volt. Az 1920-tól 1941-ig eltelt 21 év alatt 1 millió 300 ezer fővel gyarapodott a népesség. A második világháború ismét megtizedelte népességünket. Az emberveszteséget 600 ezer főnél többre becsülhetjük. A háborús veszteségeket újabb traumák követték, a magyar-szlovák lakosságcsere, a délvidéki véres megtorlás, a belső terror, a kitelepítés, a szöges határzár stb. Az 1956-os forradalom közel 200 ezer felnőtt korú, jórészt szakképzett magyart sodort külföldre. Az ország népessége 1990-ben 10,4 millió volt, a 2001-es népszámlálás pedig már csak 10,2 milliót talált.

– Mit mutat a második ábra, vagyis a természetes szaporodás és a vándorlás elemzése?

– A XIX. század végi nyers születési arány 40 ezrelék fölött volt és fokozatosan csökkent, 1930-ban, vagyis Trianon után már csak 34 ezrelékről beszélhetünk. 1950-ben 20,9 ezrelék, míg 1975-ben 18,4 ezrelék volt a születési arányszám. A drámai csökkenés az 1980-as években következett be. 2000-ben már csupán 9,7 ezrelékre, 2001-ben pedig 9,5 ezrelékre volt tehető a születési arányszám, ami 97 ezer újszülöttet jelentett. A halálozás a születések számának a csökkenését követve ugyancsak csökkenő irányt mutat, hiszen megszűntek a nagy járványok, javultak az egészségügyi viszonyok. Különösen a csecsemő- és a gyermekhalandóság javult jelentősen. 1966-ban ezer lakos közül tíz halt meg. A hatvanas évtizedben azonban a kedvező irány megfordult, és az arányszám 1994-ben már 14,3 ezrelékre emelkedett, sőt 2001-ben is még 13 ezrelék volt. Az 1980-tól számított húsz év alatt a természetes szaporodás vesztesége félmillió volt a halálozások többlete miatt. A halandóság vészes emelkedésének a tanulmányozása során fel kell figyelnünk arra, hogy a két nem halálozási mutatói között is különbség van. A férfiak, különösen a 15 és 59 év közötti férfiak halandósága kiugróan magas. A legfőbb halálokok között 75 százalékban a daganatos, a szív- és érrendszeri betegségek, valamint az erőszakos halálokok szerepelnek.

– Térjünk a harmadik ábra, a korfa elemzésére!

– A ma élő generációk tükörképét látjuk a gúla ábráján. Alul ott vannak a fiatalok, egyre gyengülő talapzaton. Az újszülöttek és a 15 éven aluliak szalagja mind a fiúknál, mind a lányoknál keskenyedik, azután valamivel szélesedik. Ez a Ratkó-korszak leszármazottainak nagyobb számát jelzi, a következő szűkület a hatvanas évek születéscsökkenését mutatja, majd egy újabb kiszélesedés a Ratkó-korszak magas születési számát tükrözi. Aztán jön az öregek, a 60 éven felüliek nemzedéke, vagyis az öregedő korosztály ábráját láthatjuk. A második világháború nyomai már csak a 80 éven felülieknél érzékelhetők az ábrán.

– Milyen következtetést vonhatunk le ezekből?

– Félő, hogy a talpán álló gúla eldől, mert alul a talapzat hiányzik, így a fent nehezedő súly miatt oldalára dőlhet. A csökkenő számú 15 éven aluli népesség következtében perspektivikusan növekszik az egyre zsugorodó, produktív korú korosztályok eltartási terhe. A lakosság 30 százaléka már most nyugdíjas. A körülbelül 3 millióból 2,6 milliónak a nyugdíja a minimálbérnél kisebb. Sok az alkoholista, a beteg, a fogyatékos, míg a családok 35 százalékában nincs gyerek. A második világháború előtt még évente 100 ezer házasságot kötöttek, napjainkban viszont csak 50 ezer a házasságkötések száma. Ezek fele is válással végződik.

– Mi a helyzet az el- és bevándorlással?

– A természetes szaporodás, azaz a születések és halálozások vázlatos áttekintése után egy pillantás erejéig meg kell vizsgálni a vándorlás méreteit is. Trianon után, pontosabban 1925 és 1941 között 51 ezer ember hagyta el az országot, egyötöd részben értelmiségiek. Tizennégyezren vándoroltak be, illetve tértek vissza. A második világháború több mint félmilliós embervesztesége mellett további veszteséget jelentett a születéskiesés, majd a németek kitelepítése, de a szlovák-magyar lakosságcsere és a málenkij robot következményei is. A második világháború után a kivándorlás helyett a menekülés lett az ország elhagyásának szinte egyedüli lehetséges módja. Döntő változást az 1956-os forradalom jelentett, amikor közel 200 ezer, többségében 40 évesnél fiatalabb korú választotta a menekülést. A politikai restauráció után már újra lezárultak a nyugati kapuk. A vasfüggöny tovább működött egészen a rendszerváltozásig. A bevándorlás a hetvenes-nyolcvanas években kezdett újra kibontakozni. 1980 és 2000 között a statisztika 277 ezer bevándorlót és 219 ezer kivándorlót jelez. A bevándorlók, illetve a letelepedni kívánók között legnagyobb számban a román állampolgárok szerepelnek, akik döntő részben magyarok. Vannak olyanok is, például a Kárpátaljáról érkezők, akik legalább négy nemzetiséget vagy állampolgárságot tudhattak, tudhatnak maguk mögött anélkül, hogy lakóhelyüket elhagyták volna. A Monarchiában születtek, Csehszlovákia, Magyarország, majd a Szovjetunió, végül Ukrajna állampolgárai lettek. Ez a magyar sors a Kárpát-medencében. Ilyen ország nincs még egy Európában.

– Lépjünk át a határon túlra és nézzük meg, hogy ott hogyan alakult a magyarság száma!

– Az elmúlt 80 évet tekintve mintegy 1 millió fővel fogytak a határon túli nemzettársaink. A legjelentősebb az erdélyi, a felvidéki és a délvidéki magyarság fogyása, de a többi nemzetrész is nagy veszteségeket szenvedett el. Az anyaországi 10,2 millióból a nemzetiséghez tartozókat leszámítva, valamint az 1990-es adatok alapján becsülve, a szomszédos államok magyarságával együtt a Kárpát-medencében élő magyarság csupán 12 millióra tehető. Mielőtt azonban a számok bűvöletébe esnénk, szükségesnek tartom megjegyezni, hogy a nemzetiség bevallása politikafüggő, az üldözéstől az asszimilációig ívelő befolyásolás mellett az egyén jobb helyzetének vagy balsorsának megfelelően is változhat az egyes etnikumokhoz tartozók száma. Az adatokban persze tükröződnek mindezek a negatív hatások.

– Ön tíz évvel ezelőtt a Nemzetiségi Konferencián elsőként vetette fel a cigány vagy roma népességgel kapcsolatos problémákat, utalva arra, hogy Szlovákiával és Csehországgal együttműködve kellene munkálkodni helyzetük megoldásán. Akkor 285 ezer főre tette a magyarországi cigányság számát. Most hogyan látja a romakérdést?

– Nem vagyok szakértője a kérdésnek, de azt valószínűsíthetem, hogy a népszámlálás során magukat romának nevező 190 ezer főnek több mint a duplájára tehető a cigány népesség. Ők valóban nehéz sorban élő állampolgárok. Körükben 22 százalékos a munkanélküliség, többségüknél a családokban három-négy gyermek van, akik szüleikkel együtt nagyrészt alultápláltak, rossz egészségügyi körülmények között élnek. Lakásaik korszerűtlenek, életmódjuk egészségtelen, iskolázottságuk alacsony, a felnőttek körében pedig kevés a szakképzett. A több évtizedes, de inkább évszázados lemaradáshoz ki kellene nevelni saját értelmiségüket – tanítókat, jegyzőket, papokat, védőnőket, óvónőket -, akik szót tudnának érteni a fajtájukkal, s akiknek a segítségével megtehetnék azt az utat, amely ma még szinte járhatatlan, mert a szocializált falusi iskolák nehezen fogadják be a cigány gyermekeket. Sajnos egyes politikusok azonban ott is bűnös magyart keresnek, ahol a jó szándék és a megértés megvan, de az egészségügyi problémával, az elmaradottság okozta nehézségekkel nem tudnak megbirkózni. Soros György segítségére itt lenne csak igazán szükség, de a szláv országokkal is össze kellene fogni, hogy iskolák, kollégiumok létesülhessenek, és megindulhasson végre a felzárkózás, amihez sajnos évtizedek szükségeltetnek. Az etnikai elkülönülés mellett viszont azt is észre kell venni, hogy a nagyobb településeken, főleg házasság révén növekszik az asszimilációjuk.

– A következő évtizedekre milyen magyarországi népességi trendek valószínűsíthetők?

– Minden attól függ, hogy a világ népei a békét vagy a háborút választják-e. A Népességtudományi Intézet prognosztikával foglalkozó kutatói úgy becsülik, hogy a halálozás csökkenésével, a születésszám és a vándorlás növekedésével számolva átmeneti csökkenés után csak 2050-ben éri el és haladja meg újra a népességszám a 10 milliót.

– Milyen következtetést von le a magyar népesség szomorú látleletének ismeretében?

– Sajnos azt mondhatjuk, hogy a magyar népesség fogy a határainkon innen és azon túl is. A magyarság krízishelyzetben van. Többen halnak meg, mint amennyien születnek. A népességtudomány családonként három gyermek születését tartja szükségesnek ahhoz, hogy a népesség száma ne csökkenjen. 1949-ben 100 családra még 152 gyermek jutott, napjainkban már csak 107. A csökkenő gyermekszám első látható jele a falvakban az iskola megszűnése, az öregedés következtében pedig a temetések megszaporodása. Az ország lakosságának 20 százaléka 60 éves vagy idősebb, s mintegy 3,1 millió nyugdíjas él hazánkban. Száz munkaképes korúra majdnem még egyszer annyi eltartott jut. Az élet szeretete helyett a szerzés és az erőszak lett úrrá az embereken. A családoknak nyújtott támogatást úgy éli meg a népesség, hogy azzal rendbe tehető a népesség fogyása is. Annak érdekében, hogy kilábaljunk a jelenlegi krízisből, a népesség tudatának az átformálására, a médiumok aktív közreműködésére is szükség van, s kiváltképp annak a felismerésére, hogy a gyermek nem teher, hanem érték a társadalomban. A sok negatívum felsorolása után azért arra az esélyre is szeretném felhívni a figyelmet, amit az életkor meghosszabbodása jelent. 1900-ban a férfiak 35,1 év, a nők pedig 38,1 év, míg 2001-ben a férfiak 68,1 év, a nők pedig 76,2 év megélését remélhették. Hogy ezek az évek ne csak gondot, leépülést, betegséget jelentsenek, ahhoz szükség van a produktív korú, munkaképes korosztály számbeli gyarapodására, ugyanakkor arra is, hogy a kormányok többet juttassanak a nemzeti jövedelemből a családoknak.