Ők azok, akik csak az utcáról bepillantva, elkapott pillanatokra láthatják, hogyan éli életét egy valódi család. Legtöbbjüknek még sohasem volt részük ilyesmiben, talán nem is jártak még olyan házban, mint amilyenek az utcában sorakoznak, talán nem is ölelte magukhoz őket szülői kar. Ők az emberi faj legkiszolgáltatottabbjai.

Roszík Gábor evangélikus lelkész kilenc évvel ezelőtt szembesült a rideg valósággal, amikor olyan anyákkal találkozott, akiknek nem volt hová menniük, akiken nem segített senki, az állam sem. De még ő sem tudott változtatni a szerencsétlenek sorsán. Ez indította el küldetésében. 1991-ben feleségével megalapította a Tessedik Sámuel – Hogy a Gyermekek Megszülessenek és Felnőjenek Alapítványt.

– Úgy gondoltuk, hogy ha Gödöllőn mindjárt két ilyen leányanyával találkoztunk, van az egész országban annyi hasonló sorsú nő, ahány meg tud tölteni egy anyaotthont. Támogatók pénzéből aztán sikerült felépítenünk – meséli a történetet. – Azóta összesen hatszáz asszony és gyermek töltött el itt hosszabb-rövidebb időt, legtöbben éveket. Jelenleg 72-en vannak. Mi vagyunk az ország egyetlen egyházi anyaotthona.

Az előtér mögött tágas terem fogad bennünket, jobbra hosszú asztal, viseltes etetőszékekkel. A kövezeten másfél év körüli kisfiú száguldozik holdkompjával, a kerekek csattognak a fugákon, ő pedig visít hozzá, anyját követeli, akinek teregetnivalója akadt. Egy másik kamaszleány felmos éppen, olcsó mosószer szaga tölti be a termet, mások apró gyereküket dajkálva beszélgetnek. Páran a teraszon fújják a füstöt, vacogó ajkaik közt fel-felizzik a dohány. A konyha felől edénycsörgés hallatszik, a lányok beosztás szerint végzik a házimunkát. Az emeleti társalgó falán üvegre festett Szűzanyák és Jézuskák sorakoznak, egyik-másik mestermunka, az itt élők készítették őket. Sorukat feszület zárja, a megesett lányok keresztje.

Minden szobában két lány lakik gyermekével, két szobára jut egy fürdőszoba. A körülmények rendezettek. Ha nem is éppen spártaiak, mindenképpen szerénynek mondhatók. A lányok visszafogottak, némi gyanakvással tekintenek az idegenekre. Őszintén szólva, nem tűnnek boldognak, némelyikük komor arccal siet el, köszön, majd csukja be maga mögött a lakószoba ajtaját. De vannak nyitottabbak is. Szavaikból ítélve valami különös rezignáltsággal veszik tudomásul helyzetüket. Sorsuk keveset hagyott meg nekik a boldogságból. Történetük eltérő, de sok a közös vonás. Például, hogy kimaradt életükből a gyermekkor.

– Kétharmad részük – meséli a lelkész – állami gondozott. Az állami gondozottak jelentős részét 12-13 évesen megerőszakolták, ezért kerültek állami gondozásba. Mások szüleik alkoholizmusa miatt, vagy mert anyjuk már a születésükkor elhagyta őket. Aztán amikor 18 évesek lesznek, hivatalos gyámjuk felteszi nekik a kérdést, hogy kérik-e az állami utógondozást további hat évig, vagy sem. A többség nem kéri, örül, hogy végre szabadul. Megkapja azt a majdnem egymillió forintot, ami összegyűlt a családi pótlékból, és felszabadulva veti bele magát az életbe. Próbálja bepótolni mindazt az élményt, amiből addig kimaradt. Szerelembe esik, van néhány szép hete, de a pénz hamar elfogy. Közben állapotos lesz. A fiú, aki nem gondol még családalapításra, dobja őt, a lány pedig várandósan ott áll pénz nélkül, fedél nélkül, társ nélkül. Ez az egyik leggyakoribb eset – szögezi le a lelkész.

A másik az, amikor szerény körülmények között nevelőszülőknél, rokonoknál, nagyszülőknél él a lány, mert az édes szülei lecsúszott emberek, alkoholisták, narkósok. Aztán a fiatal lány váratlanul teherbe esik, és a védőnő megállapítja, hogy az életkörülményei nem alkalmasak gyermeknevelésre. Ha a lány nem akarja, hogy a gyámhatóság elvegye tőle a gyermekét, sürgősen egészséges lakhelyet kell találnia, ami az ő helyzetében lehetetlenség. Neki is csak az anyaotthon marad.

De van, akit szülei tagadtak ki. Mint azt a 13 éves karcagi lányt, Emesét, aki 23 éves barátjától vár gyermeket. Szülei nem engedik, hogy együtt éljen a fiúval, mert – mint fogalmaz – nem szeretik őt. Karcagi Rómeó és Júlia-történet. A kitagadott gyermeklány az utcára került a nagy pocakkal. Most Gödöllőn van, s addig kell itt maradnia, ameddig meg nem szüli a gyermekét, és még utána hat hétig. Akkor a barátja sógornőjéhez költözhet, amit a gyámhatóság is elfogad.

– Fáj, hogy anyáék kitagadtak, de ez az én életem. Nem terveztük a babát, de úgy gondoltam, hogy ha már egyszer így alakult, nem vetetem el, hadd éljen. Együtt fogunk élni a barátommal, és minden megoldódik – foglalja össze bizakodva. Egy másik lány ül le mellénk, hosszú hajú, nagy szemű. Egyszerre gyermek még és érett nő.

– Intézetben voltam és terhes lettem. Tizenhat éves vagyok, de nem maradhattam ott, mert az intézet gyerekekre van kitalálva, nem anyákra. Édesanyámmal nem tartom a kapcsolatot, mert amióta édesapám meghalt, új pasija van, az meg iszik. Őmiatta nem foglalkozik anyu velem és a testvéreimmel. A 30 éves barátommal, aki teherbe ejtett, szintén nem tartom a kapcsolatot, mert nem úgy áll a dolgokhoz… gépezik, szóval, játékgépezik. A intézeti nevelők találták nekem ezt az anyaotthont. Amikor idejöttem, megmutatták. Először nem tetszett, de aztán, szóval, nincs más lehetőség. Nem a legjobb hely, mert távol vagyok a testvéreimtől. Az egyik Pesten van, intézetben, ahol én is voltam korábban. A másiknak pedig van egy kis lakása a nyolckerben. A jövő? Még nincsenek nagy terveim. Most mindenem a gyerek. Talán később befejezem a nyolc általánost és keresek szakmát, valami jót, akkor legalább lesz valamim. De az első most a kislányom, Laurának hívják, négy hónapos. Csak az a rossz, hogy az idei az első karácsony a testvéreim nélkül. A gyerek miatt nem engedtek el a nővéremékhez, mert túl kicsi a lakásuk. Talán ha sikerül az építkezés, talán áprilisban…

A lelkész továbbvezet, a lányoknak menniük kell megbeszélésre. Egy szobában ülünk le, ahol a fal mellett Olaszországból érkezett adományok sorakoznak. Dobozok új cipőkkel és játékok. Könyvek, képek, egy gitár fekszik a tokján, az ablak előtt pedig egy elektromos orgona.

– Zenélni szoktunk esténként – mutat a hangszerekre -, énekelünk, időnként jönnek teológus hallgatók, ők is segítik a lelki gondozást. Azt vallom és tanítom nekik, hogy a gondviselő Isten szereti őket. A kilenc év alatt az alkalmi házioltárunkon közel száz gyermeket és anyát kereszteltem meg. Ezek a lányok lelkiekben mindnyájan súlyosan sérültek. Legtöbbjük életéből kimaradt minden, ami mások szívében a szép gyermekkor emlékeként él. Azt szoktam mondani az ide érkezőknek, hogy most elkezdhetitek a gyerekkorotokat. Mi gondoskodunk rólatok, biztonságban vagytok, iskolába járhattok és csak akkor kell elmenni innen, ha már lesz hová. Nem szabunk korlátot, hogy ki meddig maradhat. Nem tűzoltást végzünk, hanem megnyugtató megoldásra törekszünk. 24 éves kor alatt minden jelentkezőt befogadunk. Feleségem vezeti az otthont, én pedig a feleségem főnöke vagyok – mondja nevetve.

– Itt a nevelés dolgában nem az történik, hogy időnként leülünk valami foglalkozásra és tanítjuk a lányokat, hogyan kell élni. Úgy tanítjuk őket, hogy normálisan élünk és ez példát ad nekik. A legtöbbjüknél az alapokkal kell kezdeni, itt szinte senkinek sem volt gyerekszobája.

Az intézetis lányok előtt nincsenek viselkedési modellek, nincsen apaképük, anyaképük, erkölcsi értékrendjük. Párkapcsolataik sem sikerülhetnek jól, ha egyszer arról sincs elképzelésük, hogy milyen férfit válasszanak partnerüknek, mit lehet elvárni a fiúktól, és mit lehet adni nekik. De olyan alapvető dolgok is újdonságnak számítanak náluk, hogy milyen egy konyha, hiszen sokuk még nem látott olyant belülről. Van, aki tizenhat évesen még soha nem látott egyben kenyeret, mert mindig szeletelve tették elé az intézetben.

– Vannak a lányok között, akik az alvilágból szöktek. Volt, aki az út mellett árulta a testét, és a kitartottja lelki zsarolással kényszerítette rá erre. Azt mondta neki, hogy ha szeretsz engem, bizonyítsd be azzal, hogy kiállsz, és hozol nekem pénzt. Aztán amikor fellázadt ez ellen a lány, rendszeres veréssel folytatódott a történet. A lány úgy akart kikerülni ebből a helyzetből, hogy tudatosan teherbe esett egy ismeretlen férfitól. Így legalább megszabadult, hozzánk került. Emberi roncsként érkezett, de egy idő után fokozatosan felépült lelkileg is. Pár hónappal később aztán utolérte őt a múltjából egy bírósági végzés, de szerencsére sikerült a bírót meggyőzni arról, hogy méltányosságból törölje el az 50 ezer forintos büntetést, mert már más a helyzet. Büszke vagyok rá, hogy sokan kerültek ide az út széléről, de aki eltöltött nálunk néhány évet, már nem került vissza oda többé. Roszík Gáboréknak volt egy másik esetük is, szomorúbb történet.

– Élt itt egy lány másfél évet. Mindnyájunk számára mintamamának tűnt, annyira szépen gondozta a gyermekét. Aztán egy szombati kimenőből nem jött vissza, Pesten maradt. Nem is érdeklődött a gyereke után többé. Azután megtudtuk, újra terhes lett, és a következő gyerekkel egy másik anyaotthonba került. Egy idő után azt a gyereket is magára hagyta, ismét a pesti éjszaka vonzásába került. Ez a lány elzüllött, majd hamarosan meg is halt. A gyerekei állami gondozásba kerültek, de a történetük, Istennek hála, jóra fordult. Mindkettejüket befogadta egy gyermektelen házaspár, azóta boldogságban élnek együtt.

Az jó, hogy nem kell a gyermeket állami gondozásba adni, és a gyereklány emberséges környezetbe kerül az anyaotthonban. De vajon merre vezet tovább az út? A kilenc év alatt mindössze egyetlen olyan anyuka volt, akinek az önkormányzat lakást adott. Ő is állami gondozott volt, és miután a gyermeke apja feleségül vette, a gyámhatóság kijárta nekik a fővárosi önkormányzatnál a lakást. Volt néhány olyan lány is, akik összeismerkedtek egy-egy helybéli fiúval, akik elfogadták őket gyermekükkel együtt, akik feleségül vették őket, és ráadásul akiknek a családja is emberségesen viszonyult a helyzethez. De nem minden történet alakul ilyen szépen. Mindig van 10-15 anyuka, aki képtelen továbblépni innen. Akinek semmi sem sikerül, mert nincsenek kapcsolatai, rokonai, aki 3-4 év után sem tud elmenni innen, mert nem talál megnyugtató megoldást az életére. Egyre nagyobb benne a feszültség, hiszen nagyon nehéz 15-20 nővel együtt élni, mindenki fiatal, mozgékony, mehetnékje van. Akinek kezd tönkremenni a kapcsolata a gyerekkel is, egyre nagyobb benne a türelmetlenség, a reményvesztettség.

– Mi majdnem tehetetlenül állunk ez előtt, hiszen nem tudunk neki lakást adni – mondja Roszík Gábor. – Ha reálisan nézzük, leányanyáink előtt nincsen túl sok lehetőség. Vannak, akik hárman összefognak, bérelnek valahol egy lakást és megpróbálják önállóan, de ez nem szokott sikerülni. A gyesből és családi pótlékból hármuknak mindössze 60 ezer jön össze, ennyiből nem lehet. A legjobb lehetőség, amit mi is szívből támogatunk, hogy férjhez menjenek, végre igazi családjuk legyen. Ehhez persze kell egy vőlegény is, aki legtöbbször nem azonos a gyerek apjával. Igyekszünk lehetővé tenni a lányoknak, hogy ez az új kapcsolat létrejöhessen, kapnak szabad időt randevúzni, a lányok addig átvállalják egymás gyerekeit. A fiúk persze csak az intézmény előszobájáig jöhetnek, de a fiatalok leleményesek, máshol szoktak találkozni. A harmadik út, amire igyekszünk rábeszélni őket, a lakás-előtakarékosság. Nemrégiben sikerült egy állami gondozott párt így juttatnunk lakáshoz, igaz, ehhez a szociálpolitikai támogatáson kívül megfelelő állás és némi kilincselés, személyes kapcsolatok latba vetése után kiutalt bankkölcsön is kellett.

– De mi lesz azokkal, akiknek nem sikerül?

– Marad a félúti ház. Ezt a nevet mi adtuk, félúton van az anyaotthon és a teljes függetlenség között. Egy külföldi adományból sikerült vásárolnunk a város szívében egy régi családi házat, ahol hat olyan leányanyát helyeztünk el, akik már évek óta nálunk vannak és bizonyították az önállóságra való alkalmasságukat. Persze továbbra is ellátjuk, támogatjuk őket, mégis önállóak lehetnek, ráadásul nem kell lakbért fizetniük. Ez annyira jól bevált, hogy tervezzük további kettő hasonló ház építését az anyaotthonnal szomszédos két üres telkünkön.

– Állami, önkormányzati támogatásban részesülnek?

– Különös dolog történt az elmúlt négy évben, amit szerintem a Demokrata úgysem fog megírni.

– ?

– Huszonötször kevesebb támogatást kaptunk az Orbán-kormány időszakában, mint az azt megelőző négy évben. Mindössze egyetlen pályázatunkat értékelték pozitívan a Harrach-minisztériumban. Ugyanakkor vissza kellett fizetnünk az előző évben kapott 4,5 millió forintot. Legfelsőbb szinten úgy határoztak, hogy ezentúl egy állami gondozott gyermeke nem kaphatja meg ugyanazt az állami normatívát, amit az anyja kaphat, mondván, ő nem állami gondozott. Abszurd dolog, a szakemberek mind meg voltak rökönyödve rajta, de a politikusok így döntöttek, hiába voltak a kormányban olyan miniszterek, akik egykori képviselőtársaim voltak, hiába beszéltem velük. Nem titkolom a politikai nézeteimet, hiszen én voltam az utolsó kommunista parlament egyetlen, tisztán antikommunista programmal megválasztott képviselője. Ezért különösen furcsa a számomra, hogy éppen a mieink voltak ennyire barátságtalanok a legelesettebbekkel, miközben egyfolytában a gyermekvállalás támogatásáról prédikáltak. Jobb lett volna talán, ha ezek a lányok megöletik magzataikat, még mielőtt megszülettek volna? Ugyan ki lehet szerencsétlenebb a világon egy kiskorú, állami gondozott leányanyánál, akinek semmilyen támasza nincsen, viszont van egy gyereke? Harminc csecsemőről volt mindössze szó, akik az államnak évi 4,5 millió forint többletkiadásába kerültek volna.

Kopogtatnak az ajtón. Megérkeztek a bútorosok, szól be egy nevelőnő.

– A támogatóknak hála, a körülmények ellenére tovább tudjuk csinálni, amit elkezdtünk. Az osztrák KIKA bútoráruház a Gödöllői Királyi Kastélyban tartott legutóbbi jótékonysági hangverseny kapcsán felajánlotta az anyaotthonnak, hogy berendezi új bútorral a kilenc év alatt elhasználódott konyhát. Most jöttek méretet venni. A nagykövetfeleségeknek köszönhetően pedig lett játszóterünk, lettek számítógépeink, és lesz a padlástéren játszószobánk – újságolja.

Az állami normatíva kevés volna, ezért magánadományokból tartjuk fenn magunkat, és Istennek hála, ez eddig sikerült. Sőt megadatott nekünk, hogy rövidesen egy újabb épülettel bővíthetjük az anyaotthont, amely amolyan félúti ház lesz, itt, a szomszéd telken. Adományokból építjük. Egy nagylelkű mérnök féláron készítette el a terveket, a Baumit a téglát, a Bramac a cserepet, a Wienerberger pedig a vakolat anyagát adta, egy vállalkozó pedig már ingyen el is készítette az alapokat. Érzem, sikerülni fog, és így az anyák félig önálló életet élhetnek majd, ameddig szerető férjet nem találnak maguknak, mert ez az egyetlen kivezető út a számukra.

Roszík Gábor felesége, Ágnes asszony eközben összehívja a lányokat, akik az egyik ajtó előtt gyülekeznek. Egyenként szólítják őket. Az asztalon becsomagolt ajándékok hevernek, a lányok izgatottan veszik át őket. Az egyik segítő asszony fémdobozt tart maga előtt és kérdi, ki hová szeretne elutazni az ünnepekre. Aztán a fémdobozból a szükséges útiköltség és egy kis zsebpénz kerül elő. Nem mindenkinek van testvére, rokona, akihez látogatóba mehetne. Nekik a legnehezebb, maradniuk kell.

Egy lány a szerencsésebbek közül kilép a házból, becsukja maga mögött az ajtót, miközben másik kezével szorítja tipegő kisfia kezét. A küszöbön megáll egy pillanatra, elszánni magát az indulásra. A jeges szél felkapja a porhót, körbetáncolja a bokáját. Megborzong, összébb húzza a nyakánál a kabátot, aztán fiához hajol, ráhúzza a fülére a sapkát és elindulnak. Anya és gyermeke apró lábnyomokat hagynak maguk mögött a hóban. Két gyermek lábnyomát.