Az egészségügyi rendszer átalakításáról folyó diskurzus mára kampánytémává silányult. A pártpolitikai csatározások ingoványát gyakran a forrásokért és a befolyásért küzdő érdekcsoportok is fel-felhabosítják. Dr. Ónodi-Szűcs Zoltánnal, az egészségügyért felelős államtitkárral az ágazat megörökölt lemaradásáról, a fokozatos felzárkózásról, valamint a szubjektív értékelések és a számok közötti ellentmondásról beszélgettünk.

– Az ellenzéki vagdalkozásokat már megszokhattuk. Ám a Professzorok Batthyány Köre évértékelő tanulmánya szintén erős kritikát fogalmazott meg az egészségügy állapotáról. A tudós testület úgy látja, e területen csak tűzoltás folyt, a kormányzat adós maradt a rendszer átfogó átalakításával. Mekkora volt a tűz, amelyet el kellett oltani?

– Annyit mindenkinek tudnia kell, hogy 2008–2009-ben a gazdasági válság hatásaként az egészségügy finanszírozására fordított pénz GDP-arányosan másfél százalékponttal csökkent, miközben a GDP is erősen csökkenő pályán volt. Ez óriási forráskivonást jelentett az ágazat számára. 2010 óta hiába költöttünk minden évben egyre több és több pénzt az egészségügyre, hiába indult be a gazdasági növekedés és csökkent az infláció, még nem állt helyre a gazdasági válság előtti értékarány. Kár lenne tagadni: eddig nem sikerült behoznunk azt a lemaradást, amivel a GDP-arányos költésben akkor elmaradtunk a többi uniós vagy OECD-tagországtól. Ám 2015-ben 200 milliárd forinttal többet költöttünk a kórházi, a szak- és az alapellátásra, mint 2010-ben.


– Mindez önmagában nem magyarázza azt a sokféle indulatot, amely a közbeszédet jellemzi, ha az egészségügyi ellátás szóba kerül.

– Ha valaki elolvassa a Professzorok Batthyány Köre tanulmányát, valóban azt gondolhatja, nem történt semmi változás. Ha az ellenzéki véleményeket hallgatjuk, még sötétebb az összkép. Ugyanez tükröződik a betegek vagy az orvosok panaszaiban. E helyzetet elemeznünk kell, hiszen a számok a közvélekedéstől eltérő képet mutatnak.


– A professzorok a rendszer átfogó átalakítását kérik számon a kormányzaton.

– Az egészségügyi ellátórendszer hatalmas, rendkívül érzékeny szervezet, amelynek működése mindenkit érint. Nem hiszem, hogy olyan megoldásokat kellene kitalálnunk, amelyek mindent alapjaiban felforgatnak, de biztos vagyok abban, hogy mindazt, ami az „Egészséges Magyarország 2014–2020” Egészségügyi Ágazati Stratégiában áll, végig kell vinnünk, lépésről lépésre.


– Ez észszerűen hangzik, ám mégis kiábrándító időről időre azt hallani, mekkorára duzzadt ismét a kórházak adósságállománya.

– Ebben a kérdésben is érdemes a számokat elemeznünk. 2012 márciusában történt meg először, hogy a kincstár központilag begyűjtötte, mennyi adósságot halmoztak fel az egyes intézmények. Akkor a tartozás 32 milliárd forintra rúgott. Ezután negyedévente, majd havonta gyűjtötték az adatokat. 2014 januárja és decembere között az adósság 49 milliárd forinttal nőtt volna, ha év közben nem lett volna adósságkonszolidáció. Ha a tiszta számokat nézem, kiderül, akkoriban havonta 4 és fél milliárddal nőtt a kórházak tartozása.


– A konszolidációt 2015 áprilisában meg kellett ismételni…

– Valóban. De azóta már az adósság növekedésének üteme felére csökkent, hiszen az 51 milliárdos adósságot a kórházak 20 hónap alatt halmozták fel, tehát hasonló adósság felhalmozásához kétszer annyi időre volt szükség. A 2016 decemberi adatok pedig azt mutatják, hogy amióta adatgyűjtés folyik, a tavalyi év végén volt a legkisebb a tartozás összege: összesen 13 milliárd forint. Mondhat bárki bármit, ez óriási változás.


– Most mindenki azt találgatja, hogy a javuló helyzet ellenére bevezetik-e a választások előtt a kancellári rendszert.

– Továbbra is abban hiszek, hogy hatékony ellátásszervezés nélkül nem lehet átfogó változásokat elérni. Ám figyelembe kell vennünk az átalakítások nyomán fellépő feszültségeket is. Hiszen az egészségügy komplex és bonyolult rendszer. Nekünk pedig egyáltalán nem az a célunk, hogy feszültségeket keltsünk, hanem az, hogy a lehető legtöbb problémát megoldjuk, ha lehet, fájdalommentesen.


– Most a sokat emlegetett orvosbárókról beszélünk? Esetleg a rezidensek által gyakran kárhoztatott, feudális egészségügyi viszonyokról?

–Ez túlságosan leegyszerűsített kérdés. Tény, hogy ma vannak olyan viszonyrendszerek az egészségügyben, amelyek fenntartása nem érdeke senki másnak, csak azoknak, akik érdekeltek a működtetésükben. E rendszerek átalakítására mindenképpen szükség lesz, mert a hatékony költségfelhasználás ellen hatnak, és a betegek érdekei is ezt kívánják. E viszonyokat kell szép lassan feltörni. Ebben nem állítom, hogy megfelelőek az eredményeink, de – talán én vagyok türelmetlen – gyorsabban szerettem volna haladni. Bízom benne, hogy a sebességen és a megteendő lépések hosszán lehet majd változtatni. Erre van esély, hiszen a megfogalmazott célokat soha senki nem kérdőjelezte meg.


– Az ország több régiójában a betöltetlen praxisok számának növekedése borzolja a kedélyeket…

– Nem érdemes úgy tennünk, mintha ez magyar sajátosság lenne. Az Európai Unió számos országa küzd ezzel a gonddal. A német korfa például sokkal rosszabb állapotban van, mint a magyar: vagyis számukra is óriási gondot jelent a háziorvosok elöregedése, a praxisok megüresedése. A kérdés az, találunk-e megoldást a bajok orvoslására. A betöltetlen praxisokat felvállaló orvosok számára először 2014-ben meghirdetett, letelepedési támogatásra vonatkozó pályázatok kiírását közmegegyezés kísérte. Tavaly 500 millió forintot fordítottunk e célra. Idén szeretnénk megemelni a letelepedési támogatás összegét. Ám valódi áttörést az hozhat, ha sikerül csökkenteni az alapellátás leterheltségét, és növelni a háziorvosi pálya tekintélyét. A terhek csökkentéséhez nélkülözhetetlen a betegutak észszerűsítése. A háziorvosok tekintélyének növeléséhez pedig elengedhetetlen, hogy bizonyos kompetenciák a szakellátástól hozzájuk kerüljenek. Nyilvánvalóan, mint minden változás, ez is óriási ellenállásba fog ütközni. Bízom benne, hogy meg tudom győzni a kollégák többségét a döntések helyességéről. Ha pedig sikerül helyreállítani azt az aurát, amely régen körülvette a családorvosokat, az meggyőzheti a végzős kollégákat, hogy ezt az életformát válasszák.


– Eközben azonban folytatódik az orvosok és a nővérek elvándorlása, hiszen a gazdag skandináv és nyugat-európai országok egy részében vagy visszanyesték az orvosképzésre fordított pénzeket, vagy nem is tartanak fenn orvosegyetemeket. Az agyelszívás minden más területnél jobban érezteti hatását. Ez nem nullázza le a hazai erőfeszítéseket?

– Nem akarom relativizálni a problémát, de azt azért el kell mondanom: amikor én végeztem, kevesebb orvos volt Magyarországon, mint ma, miközben a népesség száma csökkent, vagyis a mainál több embert kellett ellátni. Ez nem jelenti azt, hogy ne kellene mindent megtenni azért, hogy lassítsuk az elvándorlást. Ennek egyik eszköze a bérek rendezése. Ezért tartom fontosnak, hogy hosszú távú, jelentős béremelésről sikerült megállapodni az érdekképviseleti szervezetekkel. Eddig e célra 300 milliárd forintot fordítottunk, 2016 szeptemberétől az idei év végéig további 100 milliárd jut a szakorvosok, ápolók és kórházi gyógyszerészek alapbérének rendezésére, s a rendezést folytatni akarjuk. A tervek szerint 2019-re az ápolók keresete 65 százalékkal, a szakgyógyszerészeké összességében 207 ezer forinttal növekszik. Az idén novemberre tervezett emelésekkel természetesen még nem fogjuk elérni a londoni fizetéseket, de közelíteni fogunk a visegrádi országok átlagához. Tudom, hogy a világ nagy, a határok átjárhatók, az orvos- és nővértoborzó külföldi cégek száma pedig itthon is növekszik. Ám figyelembe kell venni, hogy a kormány az elvándorlás mérséklésére nemcsak béremelésben gondolkozik. A letelepedési és praxisvásárlási programok valamint az egyéb támogatások, mint például a csok Nyugat-Európában nem elérhetőek.


– A kórházi ellátásra szorulóknak a nővérhiány okozza a legtöbb problémát. Ez mára olyan feszítő problémává vált, ami gyors beavatkozást igényel.

– Megtörtént egy olyan ösztöndíjrendszer kidolgozása, ami javíthat a helyzeten. A következő keresztfélévtől kezdve pedig olyan új ösztöndíjrendszert indítunk el hazai és uniós forrásokra támaszkodva, amely reményeink szerint egyre több fiatalt vonz majd a pályára. Sőt, idén ősszel indul Pécsett az egyetemi szintű ápolóképzés. Az itt végzettek olyan feladatok ellátására is alkalmasak lesznek, amelyek jelenleg orvosi diplomához vannak kötve. A diplomás szakdolgozókra komoly szerep hárul a jövőben a krónikus betegek ellátásában, ami nagy terheket vehet le az orvosok válláról.

Fotó: Somfai Sándor/Demokrata


– A kórházi várólisták ügye is gyakran szerepel a pártcsatározásokban.

– Hat-nyolc évvel ezelőtt valóban sokat lehetett hallani arról, hogy éveket kell várni egy-egy műtétre. 2012 előtt senki még csak megszámolni sem merte, hányan kerültek várólistára. Az intézményrendszer is abban volt érdekelt, hogy rosszabbnak tüntesse fel a helyzetet a valóságosnál, mert így lehetett pluszforrásokat szerezni a kormányzattól. A 2010-ben hivatalba lépett kormány volt olyan merész, hogy meg merte vizsgálni, mi történik valójában e területen. A szabályozás átalakítása mellett 12 milliárd forintot fordítottunk a várólisták csökkentésére, idén pedig további 5 milliárd forint jut e célra. Mindezek eredményeként elértük, hogy míg 2012-ben 70 ezren vártak például csípő- vagy térdprotézisre, esetleg szürkehályogműtétre, addig idén januárban kevesebb, mint 28 ezren. Miközben a várólistás műtéti körben évente 180 ezer beavatkozást végeznek el a kórházakban. Az OECD-adatok szerint Magyarország a várakozási idő rövidségét tekintve a 2-5. helyen áll a tagországok között. Ilyen számokkal kevés ország büszkélkedhet a világon.


– Sok támadás éri az egészségügyi kormányzatot a kórházak állapota miatt is, és lássuk be, e támadások egy része indokolt.

– A 2010 előtti harminc évben elmaradt felújítások valóban kritikus helyzetbe juttatták a kórházainkat. Ezen a helyzeten csak a rendelkezésre álló pénz koncentrálásával lehetett változtatni. Az előző ciklusban nem volt rá mód, hogy Budapesten és Pest megyében uniós forrásokat fordítsunk e célra. A kormány úgy döntött, hogy a rendelkezésre álló költségvetési pénzeket olyan helyekre juttassuk, ahol uniós forrásokat is fel lehet használni. Így sikerült a vidéki intézmények felújítására, a műszerpark fejlesztésére 500 milliárd forintot fordítani. Így mára a vidéki intézményhálózatot sikerült úgy megújítani, hogy a betegek valóban 21. századi körülmények között gyógyulhatnak. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy halogatni lehetne a budapesti fejlesztéseket. E célra idén hazai forrásból 40 milliárd forint, és további 11 milliárd uniós pályázati pénz áll rendelkezésre. Összességében tehát csak 2017-ben több mint 50 milliárd jut ingatlan- és műszerfejlesztésekre, s ekkora összegre lesz szükség a következő években is. A fejlesztések kapcsán szeretnénk újragondolni a térségben a betegellátást, a betegirányítást, hogy mindenki a lehető legrövidebb idő alatt megkapja a neki járó és szükséges kezeléseket.


– Egyelőre vita kíséri a dél-budai szuperkórház felépítését…

– Dél-Budán több mint 600 ezer ember él, miközben a Szent Imre Kórház az egyetlen, amely az ő ellátásukat szolgálja. Ráadásul arról is gondoskodni kell, hogy a Dunántúl északkeleti részén lakók is hozzájussanak a korszerű ellátáshoz. Mindez, szerintem megfelelően indokolja, hogy az új szuperkórházat a bekötőutak mentén építsük fel. Persze gondoskodnunk kell egy közép-budai intézmény komplex fejlesztéséről is. A fejlesztések ütemezéséről áprilisban születik döntés.


– A fejlődés érinti majd az informatikai rendszerek összekapcsolását is?

– A fővárosi infrastruktúra-fejlesztések mellett az is célunk, hogy a megyei szintű társkórházakat hálózatba kötve, együttműködő intézményekké alakítsuk. Az ehhez szükséges informatikai háttér továbbfejlesztésére 20 milliárd forint uniós forrás áll rendelkezésre.


– Vagyis közel járunk ahhoz, hogy az egészségügy átalakítása mégis sikertörténet legyen?

– Sokan állítják, hogy az eltelt öt évben semmi nem történt ezen a területen. Nekik is azt ajánlom: nézzék meg a számokat. Ezek pontosan azt mutatják, hogy számos területen sikerült áttörést elérni. A soron következő feladat az, hogy a szabályozók átalakításával és némi tőkeinjekcióval rendet tegyünk a járóbeteg-ellátásban is. Ehhez legelőször meg kell tudnunk, pontosan mi folyik az intézményeknél. Ez nélkülözhetetlen a betegek komfortérzetének javításához is. Emellett törekednünk kell arra, hogy minden panasz és támadás ellenére az emberek szembesüljenek a valós adatokkal. Ezek azt mutatják: lépésről lépésre, de haladunk egy észszerűen működő, hatékony, a betegek érdekeit szem előtt tartó intézményrendszer kialakítása felé.

Nagy Ida