Szájer József: az unió nem tűri az emberi jogok megsértését

Nagyon sok tekintetben úgy érzem, mintha visszautaztunk volna az időben, sőt, mintha néhány szempontból még roszszabb helyzetben lennénk, mint két évtizeddel ezelőtt voltunk. Látszatdemokrácia van kibontakozóban Magyarországon, ami ellen mindenkinek, aki demokratának tartja magát, kötelessége tiltakozni – nyilatkozta lapunknak Szájer József, a Fidesz európai parlamenti képviselője.

– Kívülről úgy tűnhet, a hazánkkal kapcsolatos események megítélésében az unióban is már-már olyan erőssé válik a megosztottság, mint a magyar határokon belül. Menynyire igaz ez?

– Mi, magyarok a történelem során már sokszor megtapasztalhattuk, hogy míg itthon azt hisszük, a külföldet rendkívüli módon érdekli, mi történik velünk, ez távolról sincs mindig így. Persze az, amikor lángoló autókat vagy tüntető tömegeket látnak különböző felvételeken, illetve a tény, hogy a magyar miniszterelnök szerte a világban kiharcolta már magának, hogy állandó jelzővel hazudósnak titulálják, az utóbbi időben fokozta a hazánk iránt korábban meglévő minimális figyelmet. Mindemellett már nem vagyunk önmagunkban: Magyarország 2004-ben az Európai Unió tagállama lett, s számos belső vitánk immár egész Európa vitájává vált. Sőt, gyakran azt is látjuk, hogy a miénkhez nagyon hasonló viták folynak az unióban is; az értékek vagy éppen a demokrácia kapcsán. Én ugyanakkor rendkívül furcsának tartom, hogy úgy tűnik, néhány kérdés megítélésekor sokkal inkább a pártszolidaritás, mintsem az alapvető értékek tisztelete a fő hajtóerő. Ha ugyanis valaki nem szolidaritásból tesz olyan nyilatkozatot, amely szerint Magyarországon Gyurcsány Ferenc a legmegfelelőbb személy a miniszterelnöki posztra, s Isten mentsen mindenkit attól, hogy Orbán Viktor lépjen a helyére – ezt tette Rasmussen úr, az európai szocialisták vezetője, volt dán miniszterelnök -, akkor ennek csak az lehet az oka, hogy még mindig nagyon keveset tud hazánkról. Ha ezt a nyilatkozatot valaki a dán választási kampányban fel akarná ellene használni, az minden bizonnyal komoly eredménnyel járna, hiszen Rasmussen úr egy olyan ember mellett állt ki, aki a demokrácia alapvető szabályainak nyílt áthágását hirdeti. Elgondolkodtató azonban az a tény is, hogy például Franciaországban, ahol hazánk az utóbbi időben kiemelt figyelmet kapott, nem csupán a jobboldali erők álltak ki az igazság, az igazmondás és a demokrácia általános szabályai mellett, de még egy, az elnökválasztáson induló, szocialista jelölt is. Ezt nyilván azért tette, mert ő olyan szocialista, aki egyben demokrata is; Nyugat-Európában ugyanis léteznek ilyenek. Másrészről talán azért is tette, mert nem akart semmiféle kockázatot vállalni azzal, hogy egy számára lényegében érdektelen esetben pusztán szolidaritásból kiálljon a magyar kormányfő mellett. Hasonló dolog történt az október 23-i atrocitások kapcsán, bár azt kell mondanom, azokra még inkább felfigyelt Európában, mint az azt megelőző, nagyjából egy hónap eseményeire. Ez nem is csoda: harmadik világbéli országokban tapasztalható rendőri brutalitásnak lehettünk szemtanúi Európa kellős közepén. Felfigyelt erre az Európai Bizottság is, annak alelnöke, Franco Frattini úr magyarázatot és tájékoztatást kért ezzel kapcsolatban a magyar kormánytól. Nagyon gyakran tapasztaljuk egyébként azt, hogy az európai szocialisták nem csupán vak szolidaritásból állnak ki magyar elvtársaik mellett, de ez utóbbiak rendre félre is vezetik őket.

– Említene konkrét példát?

– Mindjárt kettőt is: mind az európai szocialisták frakcióvezetője, mind pedig az elnökük félrevezetés áldozata lett. Az előbbi, Martin Schultz úr Strasbourgban, a hazai eseményekkel kapcsolatos felszólalásában azt állította, hogy Magyarországon uniós zászlót égettek. Erről mindannyian tudjuk, hogy hazugság, amit Schultz úr nyilvánvalóan nem maga talált ki, hanem másoktól kaphatott félrevezető tájékoztatást. Rasmussen úr, az európai szocialisták elnöke pedig azt írta, Wilfried Martens és Orbán Viktor nem vettek részt az Operaházban tartott, hivatalos ünnepségen; ennek is éppen az ellenkezője igaz, hiszen Martens urat, az Európai Néppárt elnökét maga Sólyom László köztársasági elnök úr hívta meg az eseményre, s a magyar kormány tagjai által elfoglalt sor előtt ült, így maguk a miniszterek is meggyőződhettek a jelenlétéről. Kértem is európai parlamenti képviselőtársaimat, hogy adjanak ki egy tiltakozó nyilatkozatot, s tudassák mindenkivel, hogy Rasmussen urat nyilvánvalóan félrevezették a fent említett üggyel kapcsolatban.

– A hivatalos megnyilatkozásokon túl mit tapasztal az Európai Parlament folyosóin sétálgatva, a kötetlen beszélgetések közben: a képviselők körében hogyan alakul Magyarország megítélése?

– Amíg korábban azt említettem, jellemzően kicsiny a „hivatalos érdeklődés” hazánk iránt, ugyanakkor a képviselőtársaim körében ennek éppen ellenkezőjét tapasztalom. Természetes, hogy egy politikust rendkívüli módon érdekli az – hiszen ő maga is ismeri ennek a szakmának a szabályait -, ha egy kollégájáról kiderül, hogy a hatalom megtartása érdekében másfél éven át hazudott. Ez a kérdés szinte minden beszélgetésben felmerül, s egyöntetű az a vélemény, amely szerint egy politikus ilyet nem tehet – ha pedig valamiért mégis megteszi, akkor a következő percben kötelessége benyújtania a lemondását. Azt mondhatom, az informális beszélgetések során korábban soha nem látott érdeklődést tapasztalok a Magyarországon történtekkel kapcsolatban. Akad, aki nevet rajtunk, sokan pedig komolyan aggódnak a magyar demokráciáért. Sajnos mára már hazánk és a magyar kormányfő világszerte poénok tárgya lett, ez pedig minden magyar állampolgárra nézve szégyenletes.

– Az unió számtalan kérdésben úgy nyilatkozik, nem kíván beavatkozni, hiszen azokat egy ország belügyeinek tartja. Nehéz azonban elképzelni, hogy a végtelenségig eltűrné egy tagország egyre kétségbeejtőbbé váló gazdasági helyzetét vagy éppen a demokratikus szabályok rendszeres semmibevételét. Hol lehet az a pont, ahol Brüsszel azt mondja: eddig és ne tovább?

– Magyarország szuverén ország, s a Fidesz ezt az uniós csatlakozásról szóló népszavazás előtt is mindig kiemelte. A szocialisták rendszeresen „beolvadásról” beszéltek, mivel talán úgy gondolták, az unió úgy működik, mint működött korábban a KGST, s majd Brüsszelből mondják meg nekünk, mit kell tennünk. Mi ezt a nézetet soha nem osztottuk. Van azonban egy rendkívül fontos területe az uniós együttműködésnek: írott, illetve kimondatlan szabályok, amelyek a demokrácia tiszteletéről szólnak. Ezek a koppenhágai kritériumok, amelyek az emberi jogokra és a demokráciára vonatkoznak. Ezeket egyetlen másik ország sem kérdőjelezi meg, s ezért is olyan nehéz ilyesfajta ügyekben az uniótól bármiféle hivatalos nyilatkozat kapni: az gondolják ugyanis róluk, annyira evidensek, anynyira természetesek, hogy nem is illik megkérdőjelezni őket. Az unióban az illemnek, a diplomatikus formuláknak hatalmas szerepük van. Emlékezhetünk egyébként, hogy a magyar polgárokat azzal kábította a magyar kormány közel egy évvel ezelőtt, amikor Brüsszel éppen visszautasította a konvergenciaprogramot, hogy az unió voltaképpen csak „illedelmesen biztatta” a kormányt egy jobb program megalkotására, s mindezt úgy interpretálták, mintha kiálltak volna a kormány mellett, s csak kisebb változtatásokat tartottak volna szükségesnek. Az ilyen, aprónak tűnő diplomáciai kérdések mellett azonban léteznek olyan alapvető ügyek, amelyeket igenis komolyan vesz az unió, ha arról megfelelően dokumentált tényekhez jutnak. Frattini úr kérése a magyar kormány felé is azt mutatja, komoly aggályok és kérdések merültek fel az október 23-i budapesti történésekkel kapcsolatban, s azokban végre szeretne feketén-fehéren látni, a valóságot megismerni: valóban történt-e olyan rendőri fellépés, amely átlépi a demokratikus kereteket. Már maga a felfokozott érdeklődés is azt mutatja, hogy a helyzet igen súlyossá vált; mondhatjuk úgy is, szokatlan, hogy ilyesféle kérdést egyáltalán „fel mertek tenni”, hiszen Brüszszel nem Moszkva, s tiszteletben tartja az egyes tagállamok ügyeit, miközben feltételezi, hogy ha egy kormány megnyilatkozik, azt az adott országban élő emberek képviseletében teszi – mindaddig, amíg ezzel kapcsolatban nem támadnak komoly kételyek. Az unión belül az emberi jogok olyannyira természetes alapkőnek számítanak, hogy amikor azokat megsértik, az egész unió gépezetébe homok kerül. Még nem igazán léteznek olyan szankciók, amelyekkel ezen jogok betartására lehetne kényszeríteni egy tagállamot; egy biztos felkérheti az adott kormányt arra, hogy tájékoztatást adjon, vagy megszülethet egy diplomatikus, de határozott elítélő nyilatkozat, ezeket azonban Magyarországon rendszerint szándékosan félremagyarázzák. Az unió nyomásgyakorló eszközeit a magyar kormány egyszerűen lesöpri az asztalról; Frattini úr megkeresésére például kineveztek egy olyan bizottságot, amelyet bár függetlennek neveznek, vezetésével azonban a kormányhoz közel álló jogászt bíztak meg. Már most sejthető a vizsgálat eredménye; aki az utóbbi napokban-hetekben hallgatott híreket, az elhangzott kormányzati nyilatkozatokkal megegyező eredményt jósolhat.

– Az megjósolható-e, vajon Frattini úr nekik hisz majd, vagy a szemének? A magyar kormány elküldi majd neki a saját íze szerint összeállított jelentést, és az ügy lezártnak tekinthető?

– Ezt csak ő döntheti el. Azt azonban hangsúlyoznom kell, hogy mi, európai parlamenti képviselők mindent megteszünk azért, hogy a döntéshozók hiteles információkhoz jussanak, vagyis függetlenül attól, Magyarországon milyen vizsgálóbizottság alakul, mi mindenkit a tényekről tájékoztatunk. Úgy gondoljuk ugyanis, ez nem belügy, mint ahogy az sem Szerbia vagy Szlovákia belügye, ha etnikai hovatartozásuk miatt embereket vernek meg. Magyarországon ráadásul azért súlyosabb a helyzet, mert ártatlanokat, magatehetetlen és földön fekvő embereket rendőrök ütlegeltek és rugdostak oly módon, amire nem csupán a rendszerváltozás óta nem volt példa, de talán az azt megelőző évtizedekben sem. Azért kezdtem el aktívan részt venni a rendszerváltásban 1988-ban, amikor a Fideszt alapítottuk, mert nem tűrhettem tovább, hogy Magyarországon rendőrállam legyen, a hazugságok rendszere uralkodjon, s korlátozzák a szólás- és gyülekezési szabadságot. Azért alapítottuk a Fideszt, hogy ezzel példát mutassunk másoknak, hogy bebizonyítsuk, létrejöhetnek olyan szervezetek, amelyek megvédenek bennünket a túlkapásokkal és a rendőrállammal szemben. Most nagyon sok tekintetben úgy érzem, mintha visszautaztunk volna az időben, sőt, mintha néhány szempontból még rosszabb helyzetben lennénk, mint két évtizeddel ezelőtt voltunk. Látszatdemokrácia van kibontakozóban Magyarországon, ami ellen mindenkinek, aki demokratának tartja magát, kötelessége tiltakozni. Ha most belenyugszunk mindebbe, ha átléphetnek a fejünk fölött, ha mindenfajta következmények nélkül lehet megveretni békés emlékezőket, őket csőcseléknek és fasisztának lehet nevezni, akkor nagyon nehéz idők köszöntenek ránk, s mindaz a munka, amit az elmúlt húsz évben végeztünk, hiábavaló lett volna.

– A kormány úgy kommunikálja a konvergenciaprogram brüsszeli jóváhagyását, mintha az valamiféle csoda lenne a világtörténelemben, s ezzel minden korábbi fiaskó feledésbe merülne. Ez valóban így van?

– Ezzel kapcsolatban két folyamatról is beszélnünk kell. Az egyik a konvergenciaprogram megalkotása és végrehajtása, ami azért fontos, hogy hazánk csatlakozhasson az euróövezethez. Ebben az ügyben egyébként nemhogy előre haladnánk, de rohamléptekkel sietünk éppen hátrafelé kétszeres sebességgel, hiszen 2002-ben még alig öt esztendőre álltunk az euró bevezetésétől – a 2007. januári szlovén csatlakozás pedig azt bizonyítja, hogy nem elérhetetlen álmokat kergettünk akkoriban -, most pedig közel tízévnyire. A másik, hasonlóan fontos folyamat a túlzott deficit miatti eljárás: ez már néhány hónappal a 2004-es csatlakozásunkat követően elindult Magyarország ellen. Ez pedig – hiába vitatják folyamatosan a kormánypártok, a tényszerű jogszabályok makacs dolgok, nehéz velük vitatkozni – az uniós támogatások megvonását is eredményezheti. Magyarország folyamatos visszautasításokat és feddéseket kap az uniótól. Az egy esztendővel ezelőtti elutasításhoz képest persze a jóváhagyás maga sikernek tekinthető – ahhoz hasonlíthatnám, mint amikor a bukott diák végül átmegy a pótvizsgán azután, hogy a szokásos három-négy hónapnyi idő dupláját kapja a felkészülésre. Túlzott büszkeségre tehát nincs ok, az Európai Bizottság ráadásul ismételten arra figyelmeztetett, hogy rendkívül nehéz lesz végrehajtani a programot, s a papírra vetett elképzelések után már várják a tényleges tetteket is. Az azonban előrelépésnek tekinthető, hogy a most közölt adatok, amelyekre a felzárkóztatási programot a kormány alapozza, a valósághoz lényegesen közelebb állnak, mint az egy évvel ezelőttiek. A pénzügyminisztertől tudjuk, hogy „Feri telefonjára” volt szükség ahhoz, hogy Almunia biztos úrtól pluszhaladékot kapjanak, ebből pedig európai szintű botrány lett; a bizottság ugyanis gyakorlatilag segédkezet nyújtott a titkolózáshoz, a hamisításhoz és a félrevezetéshez. Természetesen azért a helyzetért, amelybe Magyarország került, elsősorban Gyurcsány Ferenc és kormánya felelős, azonban mindehhez segítséget nyújtott az Európai Bizottság szocialista biztosa is – mondhatnánk (a büntetőjogi kategóriát nem komolyan véve) a magyarországi gazdasági válságközeli helyzet kialakulásában ő „pszichológiai bűnsegédként” járult hozzá. Ezt a kérdést az európai fórumokon napirenden is fogjuk tartani; az Európai Parlamentben egy vita során felvetjük majd, a Bizottság valóban megfelelő módon ellenőrizte-e a magyar pénzügyeket, s nem érte-e kár az európai adófizetőket.

– Ha érte, annak mi a következménye? Volt már egyáltalán hasonlóra példa az unióban?

– Pénzügyi fegyelmezetlenség tapasztalható szinte minden tagállamban, a mértéket azonban nem lehet figyelmen kívül hagyni. A kormány bevallása és a bizottság erre az évre szóló, kiterjesztett előrejelzése szerint 11,6 százalékos költségvetési hiánnyal kell számolni. Ez szinte pontosan kétszerese annak az 5,6 százalékos hiánynak, amit az utánunk következő, legrosszabbul teljesítő ország, Portugália fel tud mutatni. Ha valaki ilyen előnnyel nyerné az olimpiát, annak két aranyérmet adnának. Ha az euró bevezetésének dátumáról beszélünk, akkor is azt kell látnunk, hogy a konvergenciaprogram elfogadása nem jelent mást, mint azt, hogy kemény küzdelemben sikerült megszereznünk a legutolsó helyet.

Somorjai Viktória