Fotó: Vogt Gergely/Demokrata
Hirdetés

– Mindenhol azt lehet olvasni, hogy Budapesten született, mégis kiderült, hogy Somogy megyéből származik. Az Koppány földje!

– Apai „ősnagyapám” Zalahalápon született, kovácsmester volt. Abban az időben, amikor a mesteremberek még nyakukba vették az országot, Szilveszter nagyapám Somogysárdon kötött ki a Somssich-birtokon. Ott pedig épített egy kovácsműhelyt és az első fia – édesapám – kovács lett, a második is kovács lett, majd a harmadik fia is kovács lett! Anyai ágon is somogyi volnék, Somogyjádról.

– Akkor most már értjük, honnan örökölte a fizikumát.

– Egy kicsit véremben van a fizikai munka szeretete, noha csak négyéves gyerekként csodálhattam először a műhely varázslását. Apám mesteremberként járta az országot, munkát keresett, és Csepelen kapott a Weiss Manfréd Művekben. Aztán jött a háború, édesapámat is kivezényelték, mint minden rendes magyar férfit. Amikor hazaszökött a hadifogságból, kiderült, hogy a dicsőséges amerikai hadsereg földig bombázta Csepelt, családunk lakását is. Az újjáépítéshez nagyon kellett a munkáskéz, lakni is muszáj volt valahol, és akkoriban a dicstelenül kitelepített svábok által elhagyott házakba költöztették a munkásokat, így került a családunk Budaörsre.

– Tehát ott nőtt fel.

– Igen, kivéve azt a négy évet, amit az 50-es évek elején az őshazában, Somogysárdon töltöttem. Megismertem származásom történetét, láttam, mennyire becsülték a családunkat, tisztelték a fizikai munkásokat, köztük nagyapámat. A falu kovácsaként mindig keményen dolgozott. Négykor kelt, mert a földművesek napkeltével mentek ki a földekre, ő előző napon előkészítette a patkókat, félkész vasalatokat. Emlékszem, hogy megálltak a kovácsműhelynél, és csak bekiáltottak, hogy ez vagy az kéne gyorsan, egy kerékre kéne abroncsot rakni, vagy a lovaknak patkót cserélni, gyorsan és jól dolgozott, és már mehettek is a mezőre tovább. Csodálatos világ volt, örökre megmarad bennem a kovácsműhely illata.

– Milyen volt?

– Picit savanykás, kicsit csípős a sercegő szén miatt. Fújt a fújtató, izzott a szén, benne a fém, varázslatos volt, hogy egy fémdarabból mi mindent lehet alakítani.

– Ezért lett karosszérialakatos?

– Igazából autószerelő szerettem volna lenni, érdekeltek az autók. Ám a felvételin nem sokat teketóriáztak, csak kijelentették, hogy autószerelő már nem lehet, mert telt ház van. „Mi az apja?” – kérdezték. Én meg mondtam, hogy édesapám patkoló és kazánkovács meg hegesztő. „Hát akkor miért nem lesz karosszérialakatos?” Nos, azt sem tudtam, hogy pontosan mi az, de végül nem bántam meg!

Fotó: Demokrata/Vogt Gergely

– Utána meg más vasat ütött: rock­sztár lett, legendás magyar zenekarok frontembere, például P. Mobil, aztán Dinamit, P. Box, MHV.

– Szerencsésnek tartom magam, hogy ezeknek a csapatoknak a frontembere lehettem. Ám van, amikor a Jóisten tologatja az embert, új utat jelöl ki, és akkor tovább kell lépni. Ha nem jövök el a Mobilból, nem jött volna létre a Dinamit, és ha nem oszlik fel ez a zenekar, akkor talán soha nem keveredek a Krízis című musicalbe. Nem ismerem meg a színészetet, amely talán segített, hogy Koltay Gábor nyugodt szívvel bízzon rám egy főszerepet az István, a király zenés műben.

– Ezt fordulópontnak tekinti az életében? Gondolta volna, hogy ilyen nagy sikere lesz?

– Igen, mindenképpen megváltoztatta az addigi életemet. Komoly lépés volt mindnyájunk életében, hiszen az István, a király sikere által egy egész ország fogadott el bennünket, ez a darab különálló világokat egyesített. A rockereket addig is tisztelte és szeretettel fogadta a rockzenei közösség, de a színházba járó réteg nem ismert minket, ráadásul ’83-ban a musical műfaja még nem kapott polgárjogot. Néhány színház sikerrel próbálkozott vele, de sokan ellenezték, hogy bekerüljön a színházi vérkeringésbe. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy tudtam, mi lesz az István, a királyból. Kaptam egy szép feladatot Koltay Gábortól, melyet legjobb tudásom szerint megpróbáltam teljesíteni.

– A felvételek idején milyen volt a hangulat? Volt valami a levegőben, amiben érezték, hogy ebből nagy durranás lesz?

– Ha már világok találkozását említettem, a feléneklésig például csak hírből tudtam, hogy ki is Sebestyén Márta. Kedves, aranyos lány, igen jó népdalénekes, de más világban éltünk, a színházi, rockzenei és népi világ alig vagy nem találkozott. Megjelentem a stúdióban a saját részeim feléneklésére, és amikor az Elkésett a békevágynál meghallottam a hangját, igen elcsodálkoztam, Úristen, milyen tüneményes, leányos, szívhez szóló, aranyos hang! Varga Miklós barátom is jól „fújta” az István-részeket, komoly lökést adtak a felénekléshez. Nem tudtuk, hogy mi sül ki belőle, csak azt éreztük, hogy mindenkinek tetszik, amit csinálunk. Mindannyian csak a Királydombon hallottuk egyben, és elcsodálkoztunk, hogy milyen fantasztikus anyag jött össze! Amikor a hangosítók a próbán elindították a zenét, pár ember kószált a vidéken, a második próbánál már húszan-harmincan lézengtek körülöttünk, a harmadik napon már százan, a negyediken pedig kordont kellett felállítani és némi segítséget is kellett kérni a rendőrségtől, mert különben nem tudunk próbálni. Sosem gondoltuk volna, hogy 8-10 ezer ember jön el minden előadásunkra!

– Ön szerint mi vonzott oda akkora tömeget? A zene vagy a téma?

– Először talán a zene, utána pedig megérthették, hogy ez egy olyan történelmi pillanatról szól, amely eldöntötte a következő ezer évet. Átérezhették, hogy ez a mi történelmünkről, a mi hagyományainkról szól, piros-fehér-zöld zászlók lengenek, és most nem a szovjet himnuszt kell énekelni, hanem a magyart. Felszabadított érzelmeket az emberekből, amelyek addig titokban voltak, aludtak, csak vágyak voltak; akkor ez a mű felszabadította a magyarságérzést.

– Már akkor is voltak olyan vélemények, miszerint az István, a király valójában Kádár János és Nagy Imre harcáról szól, arról, hogy fel kellett áldozni Nagy Imrét azért, hogy Kádár elhozhassa a boldog gulyáskommunizmust.

– Szerintem ezzel csak hitelteleníteni akarták a rockoperát, rosszindulatot érzek ebben a véleményben. Az István, a király nem elvtársakról, hanem az őseinkről, történelmünkről szól, és nem lehet összehasonlítani két kommunista vezető párton belüli pozícióharcát István és Koppány hatalmi, örökösödési párharcával. Ne alacsonyítsuk le István és Koppány harcát egy pártvita szintjére! Az István, a király egy rokonságon belüli történelmi konfliktusról szól, ugyanakkor a régi és az új értékek örök egymásnak feszüléséről. Mindezt úgy mondom, hogy természetesen elismerem és tiszteletben tartom, hogy Nagy Imre ’56-ban népünkért hősiesen kiállt és mártíromságot szenvedett.

– Idén ráadásul dupla évfordulója van, hisz húsz éve volt a csíksomlyói előadásuk. Erdélyben az mindmáig legendásnak számít.

– Nekem az volt a jutalomjáték! Egyfajta kielégülésként éltük meg, hogy elmehettünk Erdélybe. Többször szóba került az ottani bemutató, készültünk rá feleslegesen, aztán végre 2003-ban sikerült csodát csinálnunk. Emlékszem, kinéztem a színpad mögül, és láttam, hogy a fenyőerdő aljáig ér a tömeg. Akkor mondták, hogy legalább 300, de inkább 400 ezren lehetnek. Alig hittük el! Ronggyá áztunk a főpróbán, a víz patakzott le a nyeregbe, estére úgy néztünk ki, mint a disznók. Az előadás napján is esett, Varga Miklóssal egymás mellett volt a szobánk, kimentünk imádkozni a teraszra, hogy végre süssön ki a nap! Délután kezdett felszakadni az ég, és hatkor már kisütött! A Jóisten akkor is velünk volt. Voltak jópofa pillanatok, a kis Novák „Torda” kitalálta, hogy Torda másszon fel valami rúdra, és onnan kiáltsa a „hallgassátok Koppány vezért!”. Szóltunk egy székely mindenesnek, hogy kellene valami rudat szerezni. Azt mondta, hogy jó, megpróbálja. Egyszer csak halljuk, hogy dörög az erdő, kidől egy tízméteres fenyőfa, a góbé rángatja le egy géppel. „Itt a rúd” – mondta végül fapofával. Egy fontos jelenet a legvégéhez, mert elég nagy csodálkozás volt, amikor is megkértem a két kedvenc kőkemény táncos katonámat, hogy a műsor végén „kedvenc” riporterünk kezéből vegyék ki a mikrofont, és hozzák fel nekünk a színpadra, hogy istenesen beleénekeljük a magyar és a székely himnuszt.

Fotó: Demokrata/Vogt Gergely

– Hányszor játszotta el Koppány szerepét?

– Nagyjából háromszázötvenszer, többször, mint a Nyomorultak Jean Valjeanját!

– Van olyan sor Koppány dalaiból, ami sokszor eszébe jut?

– Az Elkésett békevágy pár sora nagyon időszerű: „Késő most már mindezt újra átgondolni, / Elkésett a békevágy. / Késő már a múltat újra értelmezni, / Kényszerpályán a világ.” Már akkor eltűnődtem ezeken a sorokon, amikor először tanultam a szöveget. És hogy miért jut eszembe? Talán azért, mert ha a mai politikai helyzetre lefordítjuk, akkor rájövünk, hogy ugyanaz a helyzet. Koppány kényszerhelyzetben volt, amikor úgy döntött, hogy harcolni fog, és amint átlépte a Rubicont, a kocka már el volt vetve, onnan már nem volt visszaút. Úgy érzem, hogy a mi világunk is kényszerpályán kering, mert felelőtlen, számító emberek kezében van a sorsunk. Sajnos hajlamos vagyok arra, hogy higgyek néhány „összeesküvés-elméletben”.

– Melyikben?

– Abban, hogy van egy háttérhatalom, például a davosi globális elit, gazdasági mogulok, akik irányítják a pénzpiacokat és a világ gazdaságát, ideológiákat gyártanak, amelyeket ráerőltetnek a világra, ellenségként tekintenek a nemzeti kormányokra. Lényegében ők döntik el a sorsunkat. Mi egy kis nemzet vagyunk – persze ha beleszámítjuk a határon túli testvéreinket, akkor valamivel nagyobb nemzetnek érezhetjük magunkat –, ám kénytelenek vagyunk alkalmazkodni a világhoz. Ez is egyfajta kényszerhelyzet. Ön szerint a kormány vajon miért tűri el Ukrajna velünk szembeni becstelen viselkedését? Szerintem azért, mert több százezer honfitársunk él az ősi magyar földön, Kárpátalján. Kénytelen tűrni, mert a sorsuk részben az anyaország kezében is van. Jól emlékszünk, még jóval a háború előtt békeidőben ukrán nácik vonulgattak Kárpátalja utcáin, fenyegetve az ott élő magyarságot, majd megfosztották őket az anyanyelvi jogaiktól, és „véletlenül” felrobbant a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség ungvári székháza.

– Ezek szerint követi a háború eseményeit, a nemzetközi politikát?

– Félve, de kénytelen vagyok követni. 75 éves múltam, magamért már keveset aggódom, annál inkább azért, hogy mi lesz a gyermekeinkkel, unokáinkkal, rájuk milyen jövő vár. Iszonyatos, hogy ma már 630 forintért tankolunk, az élelmiszerárak az egekben vannak, és ki tudja, mennyire kell javulniuk a kereseteknek, hogy el tudjuk tartani a családjainkat. Erőszakos, keresztényellenes elméletek terjesztői uralják és terrorizálják a békében élni kívánó honfitársaimat. És ez nem azért történik, mert mi, magyarok rosszul csináltunk valamit, hanem a vádat azon embereknek címzem, akiket már említettem, akik a fejünk fölött döntöttek, mert úgy gondolják, hogy háborúzniuk kell, és ennek mi, védtelenek isszuk meg a levét. Hát ezért érzem, hogy kényszerpályán vagyunk.

– Manapság Koppányok vagy Istvánok kellenek?

– Na, ez jó kérdés! „Koppányként”, valamikori lázadó rockénekesként szerettem kimondani az igazat, és mi, magyarok szeretjük, ha valaki kimondja az igazat. Szívemben úgy hiszem, hogy Koppány és a törzsek is ugyanúgy viselték volna a magyarság sorsát, mint István, de hát másképpen fordult a kocka. Koppány igazmondásának – hisz ő csak az ősi jogot akarta érvényesíteni – pedig több tanulsága is van. Az egyik az, hogy ha koppánykodsz, akkor nagyon gyorsan a fejedre koppintanak, talán ugyanúgy, mint abban az időben, ezért vigyáznod kell, hogy mikor lázongsz. Úgy látom, hogy a mai világban jobb, ha István útját követjük, hisz azt kell követnünk, mert kis nép vagyunk, és kénytelenek vagyunk alkalmazkodni másokhoz, hogy megmaradhassunk. Ezer évvel ezelőtt alkalmazkodtunk az európai rendhez, voltak nálunk nagyobb népek, amelyek ezt nem tették meg, és eltűntek a történelem viharaiban. Az istváni út jó döntésnek bizonyult, hisz itt vagyunk, megmaradtunk, élünk. Az istváni bölcsesség szavára kell hallgatnunk önálló nemzetként.

– Mégis, a rockoperában mindenki Koppánynak szurkol, benne van a tűz, ő a rokonszenvesebb. Ön szerint miért van ez?

– Talán azért, mert a nyolcvanas évek politikája még nem kedvelte a más, kritikus véleményeket, és a rockoperában végre Koppány mellé lehetett állni. A lázadó mindig vonzó, és azt hiszem, hogy mindannyian hajlamosak vagyunk rá, hogy felkapjuk a fejünket, ha egy karakán véleményt hallunk – legyen akár kormánypárti vagy éppen kormány elleni kritika –, hisz arra odafigyelünk, és rábólintunk, hogy ebben van valami! Ám a céltalan, felesleges ellenkezés nem vezet célba. Mondok egy példát. Nemrég a Királydombon jártam, a Városligetben, tévéfelvétel készült velem, bejártuk a helyszínt, és megemlékeztünk a negyven évvel ezelőtti eseményekről. Hát, elámultam azon, hogy milyen gyönyörű lett a Városliget. Jól emlékszem, amikor elkezdték a Liget-projektet, hányan fröcsögtek és szidták az ötletet. Miért is? Mert ebben csak egy újabb lehetőséget láttak arra, hogy szidják a kormányt. Lázadtak az ellen, amit egyáltalán nem ismertek. Nem volt igazuk, ők eltűntek, miközben a maradandó érték megszületett. Szerintem jó, ha van bennünk egy egészséges mértékű Koppány, de az legyen építő, értelmes és segítő szándékú.

– „Mi vagyunk a zenészek azon korosztálya, amelynek élete végéig dolgoznia kell, amíg csak össze nem esik a színpadon” – ezt épp a Demokratának mondta, 14 évvel ezelőtt. Tartja?

– Tartom! Sajnos mostanában ritkábban lépek fel, de majdnem elégszer. Mérlegelnem kell, hogy mennyit bírok, mert én szeretek énekelni, nem tudok playbackezni! Amíg bírom, szívesen teszem. A lehetőségeimet az is behatárolja, hogy a műsoromat nehéz összeegyeztetni bizonyos zenei műfajokkal, vagyis ha én állok a színpadon, akkor hallgatni és figyelni kell, nem pedig italosflaskával a kézben gondtalanul mulatozni. A szólófellépések mellett szívesen koncertezem a Mobilmánia zenekarral, amelyben őstag vagyok, de nem állandóan, csak amikor szükség van rám.

– Ma mit jelent az István, a király?

– Volt egy szerencsés történelmi csillagzat, amikor elkészült egy sikeres mű – hála a két szerzőnek, Szörényi Leventének és Bródy Jánosnak –, amelyet az egész nemzet a szívébe fogadott, és ha ez még mindig képes arra sarkallni a fiatalokat, hogy jobban megismerjék és megszeressék a történelmüket, akkor megérte! És hogy ennek egyik szereplője lehettem, az Isten ajándéka.

Fotó: Vogt Gergely/Demokrata
Korábban írtuk