Söprik az utcát. Mert szombat este mindig söprik. Így van ez már hosszú emberöltők óta. A helyiek készülnek a vasárnapra, és errefelé az Úr napját valóban megszentelik, aznap semmit sem szabad csinálni. Így aztán a szombat még egy utolsó nagy sóhajtással a munkáé: de azért a munka ürügyén beszélgetnek, tereferélnek a szomszédok. Ha jobban megnézi az ember, az egész főutca egy hatalmas beszélgető csoport, csak éppen mindenkinek seprű van a kezében.

Köröstárkányban vagyunk. Az egykori Bihar vármegyében, a romániai oldalon, Nagyváradtól hatvanöt kilométerre. Itt, a Fekete-Körös völgyében valamilyen titok lappang. Hiszen Belényes város környékén lassan elrománosodik minden, csak Köröstárkány nem változott, még mindig színmagyar a falu.

– Színmagyar, és az is marad – mondja Szakács Árpád újságíró barátunk, aki itt született, és most körbekalauzol Tárkányban és a környékén.

A XXI. századi színmagyarságra azért nagy tétben nem fogadtak volna a történelemben. 1604-ben például már csak négy család lakta, 1738-ban a falu felét elpusztította a pestis, száz évvel később a kolera, Köröstárkány mégis szilárdan állta a sarat, mai képe szerint is népes, gyermekzsivajtól hangos, élő falu. Lakói zöldségtermesztéssel foglalkoznak, még bolgárkertészek hozták a tudást erre a környékre. A tárkányiak mindent eltanultak tőlük, paradicsommal, paprikával, padlizsánnal, primőr zöldséggel ők látják el a környéket. Akárcsak szülővárosomban, Szentesen, itt is fóliasátor magasodik, bármilyen irányból is érkezzen az ember.

Köröstárkány mindig is nagyon foglalkoztatta a magyar néprajz nagyjait. A fiatal Györffy István például olyan jól érezte magát, hogy egy időre ide is költözött. Kós Károly hosszasan tanulmányozta a faragott kapukat. 1886-ban pedig K. Nagy Sándor jegyezte fel, hogy „Tárkány székely eredetű szorgalmas lakosokkal van tele, kiknek öltözete és beszédmódja is igen sajátságos és érdekes.”

Merthogy eredetileg székely határőrök népesítették be a falut, igaz, annak már ezer éve. Bethlen Gábor aztán szintén székely családokat telepített ide. Székely ember ma is akad Tárkányban, vele hol máshol, mint a kocsmában, a helyi Forum Romanumon találkozunk.

– Jófajta a tárkányi ember, persze, a makkfalvi székelyt sem kell félteni – csippent a szemével Molnár András, alias Stézinger, akit bentről, a Székelyföldről vetett ide a sorsa évtizedekkel ezelőtt. Arra a kérdésre, hogy miben áll a különbség, azt válaszolja, hogy a bihari magyar ember magának valóbb, a székely közösségibb. A tárkányi kocsmában mindenesetre nem így látszik. A falu erős legényei, akik egy kis verekedésért olykor Belényesig is elmennek – és mint hírlik, ketten tíz románnal is elbírnak – egész nap baráti szellemben ugratják egymást. A nyár utolsó sugarainál félmeztelenre vetkőzve, sörrel a kezükben, békésen beszélgetnek. Odabentről magyar rockzene árad ki, a hangulat lassan a tetőfokára hág.

Csak akkor hallgatnak el, csak akkor komorulnak el az arcok, amikor a hajdani mészárlásról kérdezek.

1919 áprilisában Köröstárkányból és Kisnyégerfalváról kivonultak a magyar csapatok, a két település védtelen maradt. A bevonuló román félkatonai alakulatok és civilek lemészároltak 91 embert. Akadt olyan áldozat, akit élve eltemettek, másokat megcsonkítottak. A barbár cselekedet tabutéma volt Romániában, és bizonyos értelemben ma is az. Igaz, 1999-ben emlékművet emeltek az áldozatoknak a református templom mellett. A köröstárkányi mészárlás az itt élők fejében jelen idejű, hiszen szinte minden családban akadt halott.

Áll egy emlékmű a közeli Magyarremetén is. Szigeti Ferenc lelkész vezet oda bennünket. 1944. szeptember 23-án negyvenkét magyart a helyszínen, négy elhurcolt áldozatot pedig a közeli Kishalmágyon gyilkoltak meg a bevonuló román csapatok. Bent a templomban Szent László-, Szent István- és Szent Imre-freskók, mint oly sok helyütt Székelyföldön, bár ezeket más mester készíthette. A román műemlékvédelmisek és turisztikai kalauzok igyekeznek korai ortodox templomként bemutatni az épületet, de egyszerűen az történt, ami másutt is: a templom előbb katolikus volt, aztán református lett, kíméletlenül lemeszelték a szentképeket, hogy aztán csak a kései rekonstrukciók idején bukkanjanak elő. A magyarremetei freskók ezzel együtt a legértékesebb Kárpát-medencei templomi ábrázolások közé tartoznak.

Az 1944-es mészárlás emlékműve a templom kertjében áll, rajta az Ismerős Arcok énekese, Nyerges Attila sorai: „Történnek dolgok az ember életében, melyekre jobb volna nem emlékezni. Jobb volna, de emlékezni kell. Emlékezni azért, hogy soha ne történhessen még egyszer, és emlékezni, hogy megtörténhetett.”

– Nem haragból, hanem becsületből emlékezünk – magyarázza Szigeti Ferenc. – Az életet úgy kell pártolni, ahogyan a Mindenhatótól kaptuk. Az isteni gondviselés minden körülmények között megsegítette a Fekete–Körös völgyi magyarságot.

– De vajon ezután hogyan lesz? Hiszen Magyarremete is már csak enyhén magyar többségű.

– Magyarnak lenni a hűségben megmaradás kérdése. Majd elválik, mennyire tiszteli a nép ősei emlékét.

Szigeti Ferenc felmutat a templom falára.

– Amikor Szent László meglátta a lányrabló kunt, ő sem mondta, hogy van még elég lány, megsarkallta a lovát és a rabló után vágtatott. Minden, minden a világon hűség kérdése. Ami Magyarremetét illeti, igaz, hogy a magyarság nem szaporodik kellő mértékben, de igaz ez a románokra is. Ők sincsenek már olyan demográfiai helyzetben, mint régen.

Magyarremete után Belényesre visz az utunk. Piacnap van, nagy a sürgés-forgás a kisvárosban. Kávét iszunk, miccset ebédelünk. Elnézegetjük, ahogyan a faarcú román asszony a kis kolbászkákat forgatja a tüzes rácson. Belényes a környék központja. Mindenfelé román szót hallani, magyarok már alig élnek itt. A görögkatolikus románok fokozatosan kerültek többségbe az évszázadok alatt, 1600 után sok református magyart katolizáltak, ezért aztán sok a magyar nevet viselő román. Mint például Ioan Ciordas (Csordás) ügyvéd, aki 1919-ben titkos információkat szállított a románoknak, ezért a Székely Hadosztály katonái kivégezték. Ciordasnak valóságos kultusza lett az iparvárosban, iskolát neveztek el róla, a falon pedig a magyar sovinizmusról elmélkedik emléktáblájának állítója.

Nem jó érzés ott álldogálni. Már csak azért sem, mert a köröstárkányi és magyarremetei emlékművön nem a románságot ítélik meg, hanem egyszerűen gyászolnak.

A Fekete-Körös völgyében dimbes-dombos tájakon járunk, itt-ott a távolban kitárulkozik a Bihari-hegység, magas hegycsúcsokat látunk, ahogyan a vadregényes tájban suhanunk. A román és a magyar falvak már kinézetre is különböznek. Delaniban szentképeket festettek a lakóházakra, Petreasaban pedig sárga és kék színűek az épületek. Köröstárkányon kívül nem találunk tiszta magyar települést, a legtöbb helyen a lakosság harmada-fele magyar. Mint például Várasfenesen, ahol belehallgatunk az emberek beszélgetésébe. Meggyőződünk arról, hogy tényleg van kétnyelvűség: magyar–román keveréknyelven beszélnek, ha mindkét népből van beszélgetőtárs. Itt egy magyar mondat, ott három román szó. Vagy fordítva. Amikor elbúcsúzunk, csak utólag tűnik fel, hogy az egyik üres asztalnál hosszú időre otthagytak egy mobiltelefont, senkinek nem jutott eszébe, hogy elemelje.

Fenesen megmaradt valami a régi világból, a mindennapok becsületességéből. Köröstárkányban is hasonlót tapasztalunk, például nem zárják a kapukat: nem félnek sem egymástól, sem az ismeretlenektől.

Bár a köröstárkányiak összetartó népek, addig-addig veszekedtek maguk között, míg a végén a színmagyar településnek román polgármestere lett. Szórványban csak egy magyar párt lehet: az emberek pártja. Panziós vendéglátónk szerint odabent, a Székelyföldön elbírja a magyar többség, hogy akár három mozgalom jelöltjei közül válasszanak, itt azonban teljesen más a helyzet.

Vasárnap reggel templomba mennek a köröstárkányiak. Szépen, rendben haladnak, énekeskönyvvel a kézben. Itt még az a szokás, hogy a férfiak és a nők külön ajtón mennek be és külön is ülnek. A budapesti emancipáció élharcosnői nem örülnének ennek, de itt szemmel láthatólag senkinek sincs ellenvetése az ősi szokás ellen.

Sebestyén László Ede tiszteletes úr arról beszél, hogy a tanév kezdete egyúttal a szembenézés ideje is. Számot kell vetnünk önmagunkkal, hogy miért nem járunk többen templomba, hogy mi lett teljesületlen ígéreteinkkel. Szeretettel ajánl bennünket is a gyülekezet figyelmébe. Aztán az istentisztelet végén kilépünk a templomból, beleszippantunk a friss levegőbe.

Meghívnak egy üresen álló házba, gazdája két éve meghalt. Hatalmas, százéves épület, nagy portával, módos embereké lehetett hajdanán. Az udvaron szőlő fut a fejünk felett, van csűr és pajta, látjuk a jellegzetes boronaépítkezés nyomait. Odabent, a szobákban a múlt árnyai, elsárgult fényképek a falon tegnapi nőkről és férfiakról, kisgyermekekről, ez utóbbiak ma már magyarországi nyugdíjasok. Valami ott maradt a levegőben, valami, ami foglyul ejti a látogatót. Megkérdezem a szomszédasszonyt, árulják-e már házat? Nem árulják, nem is fogják eladni, hangzik a válasz. Pár éve beköltözött a faluba egy moldvai oláh asszony, az is majdnem itt maradt. Szóval, a ház nem eladó. És egy ideig nem is lesz.

Talán ez is van olyan erős nemzetpolitikai kijelentés, mint ezer elmondott pohárköszöntő a magyar–magyar kapcsolatokról. Nem eladó, és nem is lesz. Köröstárkánynak határozottan van jövője.

Szentesi Zöldi László