Kárpátalja magyarsága az első világháború óta járja a maga kálváriáját. Károlyi Mihály hazaárulása először román, majd csehszlovák megszállást hozott. Az első bécsi döntés és a rongyosgárdisták ugyan felszabadították egy időre a keleti országrészt, ám azt senki nem gondolta volna akkoriban, hogy a háború borzalmainál is rosszabb vár itt élő nemzettestvéreinkre. 1944 nyarán a többfrontos háborúra kényszerített Magyar Királyi Honvédség kénytelen volt feladni az Árpád-vonalat. A Kárpátok és Szerbia felől érkező szovjet hadsereg így puskalövés nélkül foglalhatta el Kárpátalját. A megszálló hatalom azonban a létszámfölény ellenére tartott a magyaroktól.

November 13-án rendeletben hívtak be minden magyar és német, 18–55 év közötti férfit háromnapos „kicsi munkára”. Azt mondták, a háború utáni újjáépítésben kell segédkezni. Hogy az emberek ne gondolhassanak az esetleges megtorlással, nem csak a volt katonákra vonatkozott a parancs. A malenkij robot lényege azonban nem a munka, ezt már akkor is tudták, sokat hallhattak már a szovjet rendszer borzalmairól. Három hétbe telt, míg sikerült azokat is összegyűjteni, akik megpróbálták elkerülni a rájuk váró szörnyűségeket.

A munka központi helyének Szolyvát nevezték ki és 1944. november 19-én megnyitotta kapuit a haláltábor. Az egykori Magyar Királyi Honvédség határvadászainak laktanyája a mai napig a Szolyva feletti dombon áll. 1945-ben szovjet katonákat költöztettek ide, az ukrán állam megalakulása után is hadsereg állomásozott itt, ám volt egy év, amikor istállóiban nem lovakat szállásoltak el, hanem embereket. A láger épületének ugyanis pont ezt a helyet szemelte ki a megszálló hatalom. A beregszászi, nagyszőlősi, ungvári, perecsenyi és huszti gyűjtőhelyekről ide irányították Kárpátalja szinte minden férfiját.

– Rahóról, Szlatináról is gyalog hajtották a népet. Összegyűltek a vájárok, bányászok, ők önként indultak volna dolgozni. Elhitték, hogy majd segíthetnek a hidakat, utakat helyrehozni. Mind eljöttek, végleg itt maradtak mind – mesél a borzalmakról Vass István, a szolyvai emlékpark vezetője.

Vass úr akkoriban tizenhat esztendős volt, nagyszőlősi. Magyar állampolgárból csehszlovákká lett alig kétévesen. Fiatal gyermekként végignézte azt, hogy szülőfalujától nyolc kilométerre meghúzzák az új magyar határt, ám ő nem lehetett megint magyarrá. A Demokrata olvasóinak hatvannégy évvel később elevenítette fel emlékeit a hónapokig elhúzódó háromnapos munkáról és a szovjet hatalomátvételről. Keveseknek adatott meg, hogy még egyszer újra láthassák otthonaikat.

– Az egészségeseket továbbhajtották, a gyengébbek itt maradtak. Ez egy elosztóközpont volt. Innen vitték őket Szamborba, az egykori Galíciába, onnan pedig Oroszországba. Mind ott végezték. Akik betegek voltak vagy gyengék, azokat tartották Szolyván.

Eredetileg haza kellett volna őket engedni. Ez sajnos Vass István keresztapjának és nagybátyjainak nem adatott meg.

– Úgy intézkedtek, hogy minél többen maradjanak ott. Halálra kínozták őket.

A már amúgy is legyengült szervezetű emberekkel hordószámra etették a romlott sós heringet úgy, hogy napokig nem kaptak vizet. Üvegport kevertek az ételekbe – a bolsevikok válogatott kínzási módszerekhez folyamodtak. Sok őrt a személyes bosszúvágy is fűtött. Azok a helybéli lakosok, akiket valamilyen kár ért a visszacsatolás, Magyarország háborús álláspontja vagy a háború következményei miatt, önként vállalták, hogy megtorolják vélt vagy valós sérelmeiket.

A tömegsírokban majdnem húszezren alusszák örök álmukat, de az áldozatok pontos száma a ma napig nem ismert. Körülbelül ötvenezer németet és magyart deportáltak Szolyváról a Szovjetunióba vagy Galíciába. Ők sem kerültek haza soha.

A Nemzetközi Vöröskereszt 1945-ben szerzett tudomást a lágerről, végül emiatt szüntették meg, külföldi nyomásra. A dokumentációt, ha volt egyáltalán, megsemmisítették, az őrök szétszóródtak a birodalomban. A tömegsírok akkor kerültek újra felszínre, amikor Szolyva határában benzinkutat építettek.

– Legyalulták a területet, a csontokat teherautókon hordták arrébb, kiöntötték a domb aljára. A cigányok meg jöttek zsákokkal, összeszedték őket. Eladták jó pénzért baromfiéteknek. A halottak meggyalázása sem érdekelt senkit.

1992-ben, a rendszerváltáskor lehetett először szóba hozni a népirtást. Az önkormányzat egyhektáros területet ajánlott fel a Szolyvai Emlékpark Bizottságnak. Egész Kárpátalja területéről érkeztek a felajánlások és az adományok, hogy a város melletti mocsaras területből méltó emlékhely létesülhessen. 1996-ra készültek el a munkával. Mind a 124 kárpátaljai faluban összegyűjtötték az elhurcoltak neveit, a siratófalon jelenleg mintegy négyezer név szerepel. 1992 óta minden évben a láger megnyitásának napján, november 19-én zarándoklatot szerveznek az emlékparkba, hogy leróják kegyeletüket, közösen emlékezzenek túlélők és leszármazottak, németek és magyarok.

Ukrajna mint a Szovjetunió egyik utódállama, azóta sem kért bocsánatot az elhurcolt civilektől és katonáktól. Ugyan már 2005 óta az ukrán parlament előtt van az a törvényjavaslat, amely szerint erkölcsi jóvátétel illetné meg a kárpátaljai magyarságot, az ukrán törvényhozás rendszeresen megfeledkezik róla. Sajnos a kárpátaljai népirtás még Magyarországon sem ismert. Pedig olyan sötét folt ez történelmünkben, amit soha nem szabad elfelejtenünk.

Gerhát Petra