Michelangelo Naddeo az írásbeliség bölcsőjéről

A Kárpát-medencében élt, általam gyűjtőnéven pannonicinek nevezett nép vándorolt keletre, majd tért vissza a IX. században Árpád fejedelem vezetésével immáron magyarként – mondta a Demokratának az olasz Michelangelo Naddeo íráskutató.

– Mikor kezdett foglalkozni a történelemmel?

– Tizenkét éves voltam, amikor apámmal ásás közben római kertünkben római kori sírra bukkantunk, benne csontvázzal. Attól kezdve mindig is a régészet érdekelt, jóllehet, mérnöki képesítéssel fejeztem be iskoláimat, mert apám azt mondta, hogy a régészetből nem lehet megélni. Így aztán tizenkét évig hivatásos repülőtiszt voltam a velence-trieszti légelhárításnál, végül üzletember lettem. Ez sok utazással járt, miközben elsajátítottam azon országok nyelvét, amelyekben rendszeresen megfordultam: az oroszt, a franciát, a spanyolt, az angolt, a románt. A nyolcvanas években Magyarországra is eljutottam, de az önök nyelvén csak az igen szót tanultam meg. Az életem akkor változott meg alapjaiban, amikor öt évvel ezelőtt nyugdíjba mentem, és több időm maradt az olvasásra. Ekkor bukkantam rá egy rúnákkal foglalkozó könyvre, ami elvezetett a rováshoz.

– Honfoglalás… the Magyars are back home című könyvében a rovásműveltségnél lényegesen szélesebb témakörrel foglalkozik.

– Úgy három évvel ezelőtt belső megérzésből fakadóan kerültem közelebb a magyarok igaz történetéhez. Azóta ezen dolgozom, és tanulmányaim során arra a megállapításra jutottam, hogy a Kárpát-medencében élt, általam gyűjtőnéven pannonicinek nevezett nép vándorolt keletre, majd tért vissza a IX. században Árpád fejedelem vezetésével immáron magyarként. Noha rendkívüli módon érdekel az önök történelme, számomra mégsem az az elsődleges kérdés, hogy kik is voltak a magyarok, hanem hogy kik voltak az európaiak, akik már az indoeurópaiak előtt ezen a földrészen éltek. És éppen erre a kérdésre nem adtak eddig választ a hivatásos tudósok, de nem is adhattak, hiszen azt állítják, hogy az indoeurópaiak csupán lakatlan térséget találtak, ami azonban valótlan állítás. Nekem az a célom, hogy megállapításaim segítségével más kutatók nálam még tovább léphessenek, és egymás sértegetése helyett a különböző nézetek megvitatásával közelebb jussanak az igazsághoz.

– Bizonyára sokak számára rokonszenves megállapítása, hogy az ősi, úgynevezett rovásírás a Kárpát-medencéből származik, és a magyarok ide tértek vissza 896-ban, ugyanakkor azt is hozzáteszi, hogy a magyarság az ön által fláviinek nevezett népcsoporthoz tartozik, ami az ön olvasatában finnugort jelent. Ezt mivel bizonyítja?

– Mivel nem vagyok nyelvész, semmiképp nem nyelvészeti módszerekkel bizonyítok. Ráadásul a nyelvészek mindig azt az elméletet igyekeztek bizonyítani, hogy földrészünk összes nyelve az indoeurópaiaktól származik. Az fel sem tűnt nekik, hogy a magyaroké viszont mindig is ragozó nyelv volt, mint a finn.

– Vagy a török, az etruszk, a sumér…

– Ez még nem cáfolja, hogy a magyar ugyanahhoz a nyelvcsoporthoz tartozik, mint a finn.

– A finnek és a szibériai népek mégsem tudják olvasni, értelmezni az ősi magyar rovásokat.

– Ha a magyarok napjainkban értenék az ujgur és mongol nyelveket, az sem változtatna saját kultúrájukon, a nyelv ugyanis nem a legfontosabb bizonyítéka annak, hogy ki milyen népcsoporthoz tartozik. A magyarság nem csupán attól magyar, hogy saját nyelvét használja, hanem attól is, hogy népcsoportként évezredek óta ugyanaz maradt, megőrizve szokásait, kultúráját. Az én könyvemnek ez az alapja. Ezért nem is kerestem nyelvi bizonyítékokat arra, hogy a magyarok Közép-Ázsiában éltek, vagy Sumérban. Az évezredek óta változatlan kulturális ízlésvilág sokkal fontosabb bizonyíték számomra, és jelzi, hogy a magyarok sokkal régebben itt voltak Európában, mint ahogy az indoeurópaiak megérkeztek.

– Akik tehát nem ragozó nyelveken beszéltek.

– Mint mondottam, én nem a nyelvekből indultam ki, ezért nem is tartom fontosnak, hogy a magyarok finnül vagy törökül beszéltek, csak jelzem, hogy a ragozó nyelveket beszélő népekhez tartoztak. Az már lényegesebb kérdés, hogy miért nem ragoztak az indoeurópaiak? Mivel a nyelvészek minden egyes nyelvjárást önálló nyelvnek tekintenek, ezzel megpróbáltak mindent népet elkülöníteni a másiktól, egyben kultúrájukat a legkisebb atomjaira szedni. Én más módszert javaslok. A teljes kultúrát kéne összerakni annak atomjaiból, mi a közös bennük, mitől állnak össze molekulává. Ha tehát nem az elválasztó részeket keressük, akkor rátalálhatunk arra a közösségre, amelyik már az indoeurópaiak érkezése előtt itt élt, ragozó nyelvet beszélt, saját kultúrája és matriarchális, demokratikus társadalmi berendezkedése volt. Erre persze bárki mondhatja, hogy ez a sajátos kultúra az én kitalálásom. Én viszont azt kérdem, milyen nép élt itt az indoeurópaiak érkezése előtt? Mivel én sem nevezhetem őket finnek, magyarnak, töröknek, képzeletbeli neveket adtam nekik, a latin flavus, azaz szőke után flavii és pannonici. Utóbbiak írták a vinca jeleket, amiket én carpaticónak neveztem el.

– Ezt az európai népet nevezhette volna szkítának is…

– Csakhogy én az imént a kultúra atomjairól beszéltem, a szkíták pedig már a kultúra molekulái. Az általam említett közösségbe éppúgy beletartoztak a finnek, magyarok, talán még a baszkok is – akik ugyan nem ragozó nyelvet beszéltek, de kultúrájuk nagyon hasonló volt az említettekhez, matriarchátusban éltek – mint a sumérek és előttük az elamiták. David McAlpine szerint ez a nép Mezopotámiából származott, s mielőtt az indoeurópaiak elől az Indus völgyébe vándorolt, felépítette Harappát, Mohendzso-Dárot, majd Ceylon szigetén kötött ki. McAlpine elméletében ugyanazon emberekről van szó, én viszont arról beszélek, hogy a suméreknek, finneknek, magyaroknak csak a kultúrájuk volt közös.

– Könyvében azt írja, hogy az európai ősnépeket, elsősorban a Kárpát-medencében és a Balkánon élőket az erőszakos kelták érkezése késztette elvándorlásra.

– Valóban, a keltákat tartják az első Európába érkezett indoeurópaiaknak, és ez idézte elő az első nagyobb változást a Krisztus előtti harmadik évezred kezdetén, aminek következtében az itt élő, általam pannonicinek nevezett népek több irányba indultak el. Nyomaik megtalálhatók Közép-Európában, ahol a Krisztus előtt 1600-ból származó, németországi Nebrai korongnaptár aranyozása erdélyi bányából származik, az olaszországi Pugliába Illíriából vándoroltak be, mások északra vonultak, ez magyarázhatja a finn kapcsolatot, míg a Távol-Keleten a Tárim medencében telepedtek le.

– A rovásbetűkről azt írja, hogy azok a pannonici népek körében már a Krisztus előtti 1500-ban is léteztek. Az erdélyi Tatárlakán talált lelet, az amerikai Suess professzor vizsgálatai szerint 8200 éves, és bár ön is foglalkozik a koronggal, említi, hogy erdélyi agyagból készült, mégsem azt veszi alapul.

– Mivel csak három évvel ezelőtt kezdtem a rovással foglalkozni, csupán arra volt időm, hogy eddig az időpontig menjek vissza. Hasonló okokból csak jeleztem előző könyvemben a Portugáliában talált, és Krisztus előtt 4000-ből származó Alvao-táblákat, a franciaországi Mas d’Azil barlangfeliratait, valamint Glozel tizenkétezer éves rovásjeles köveit. Ugyanakkor hangsúlyozom, hogy már a görög és etruszk ábécé is a Kárpát-medence jeleiből alakult ki, ezek kerültek át Közép-Ázsiába is a Krisztus előtti V. században, amit a kazahsztáni Isszik fejedelmi sírjában talált, és ilyen írással ellátott ezüstcsésze bizonyít. Ráadásul busztrofedon sorvezetéssel, ami a magyar rovássorok sajátossága. A Kárpát-medencének tehát meghatározó jelentősége van az általam carpaticónak nevezett rovásjeliekből álló írásműveltség elterjesztésében. Így nem csoda, hogy az Európába, eredeti lakóhelyükre visszatérő magyaroknak nem kellett megtanulni a jobbról balra haladó rúnaírást, miközben más népek a latin ábécét balról jobbra írták. Mindent összevetve úgy látom, hogy a pannonico ábécé a hiányzó láncszem a vinca jelektől az etruszkig, görögig tartó fejlődés folyamatosságában. Ezzel együtt könyvem utószavában leírom: „Talán nem mindenki ért egyet az elméletemmel, de akkor találja meg azt a népességet, amelyik kitöltheti a történelemben lévő fehér foltokat.”

Szakács Gábor